Az utazás tizenkettedik napja bágyadt, fáradt és szorongó nap volt. A
Serpolette utasai kerülték egymást, és ha véletlenül találkoztak, nem
mertek egymásra nézni. Az éneklecke elmaradt, Annie időről-időre bement
a hálószobájába sírni; Ridarsky feketekarikás szeme sötéten kereste meg
néha Vannonit, a herceg pedig nézte a nyugtalan tengert.
A hosszú nap így eseménytelenül telt el. Másnap Félixke már korán reggel
száguldott Vannonihoz, és a Vannoni énekleckéje már délelőtt is két óra
hosszat tartott. Az éneklecke délután újra kezdődött és most már véget
sem akart érni. Ridarsky feketekarikás szeme szenvedve tapadt a
lépcsőre, nem látja-e rajta feljönni Vannonit. A szeme belevakult a
meredt nézésbe, és kábultan és remegve kétszer is otthagyta a hajóhidat,
hogy egy percre odalopózzék az ebédlő ajtaja elé.
A tenger nyugtalan volt; korán jött az alkonyat, és sötét lett, mire
Vannoni feljött a lépcsőn a fedélzetre. Nem lehetett látni az arcát, nem
lehetett tudni, mi történt vele és mi fog vele történni. Ekkor a herceg
is ott állott már Ridarsky mellett a hajóhídon. A tenger zúgott, a hajó
bukdácsolva haladt előre, és ők hallgatva álltak egymás mellett.
Ridarsky feketekarikás szeme néha gyorsan, ijedten, könyörögve és
kérdően siklott fel a herceg arcára, a herceg azonban mozdulatlanul
állott és lesütötte a szemét. A hajó küzködve haladt előre, lassan
beborította őket az óceán zúgó éjszakája, és ők mozdulatlanul és
hangtalanul állottak egymás mellett a hajóhídon.
Az órák múltak és a szótlanság és a mozdulatlanság kezdett
elviselhetetlenné lenni. Alattuk recsegve és zúgva sírt a hajó teste, és
a figyelő fül szenvedve erőlködött, hogy e mögött a hang mögött más
hangokat is meghalljon. Ki sír itt még? Ki jár itt könnyü léptekkel a
hajó testében? A herceg lesütött szemmel állott és összeszorította a
fogát. Mindegy, hogy mi történik a síró hajóban és a zúgó éjszakában.
Történjék meg, aminek meg kell történnie. De a sötétség, a zúgás és a
sírás és a feketén hömpölygő órák olyan elviselhetetlenné lettek, hogy a
mikor tíz óra tájban Ridarsky lihegve fordult feléje és feljajdulva
akart megszólalni, ő már felkapta a fejét és elhárító mozdulatot tett a
kezével:
– Várjon – mondta. – Mindjárt visszajövök.
Az ingadozó hajón tántorogva haladt előre és megkereste Szedlákot.
– Szedlák, – mondta neki lesütött szemmel és lázasan – maga most
felkeresi Vannonit.
Szedlák tisztán, komolyan és szótlanul állott előtte.
– Hallotta Szedlák? – kérdezte a herceg.
– Hallottam, fenség.
– Felkeresi és megmondja neki… Elvisz neki kétezer frankot… Hallja
Szedlák, amit mondok?
– Hallom, fenség.
– Elviszi neki a pénzt, a pénz az övé, azzal a feltétellel, hogy a lábát
ide be nem teszi, soha semmiképen, éneklecke nincs, ha hívják akkor sem
szabad jönnie, nem szabad mutatkoznia, és amikor kikötőbe érünk… Akkor ő
rögtön veszi a cókmókját és itthagyja a hajót.
A herceg lesütött szemmel és lázasan beszélt. Szedlák hallgatott.
– Értette Szedlák?
– Értettem, fenség.
– Hát… hát akkor menjen Szedlák.
Szedlák szó nélkül megfordult és elment. A herceg dobogó szívvel várta.
Szedlák azután visszajött.
– Beszélt vele Szedlák?
– Beszéltem, fenség.
– Belemegy?
– Bele.
– A pénzt megkapta?
– Meg.
A herceg ránézett Szedlákra, de a Szedlák komoly és sötét tekintete
előtt zavarodottan sütötte le a szemét. Szótlanul állottak; a herceg
menni készült, de ekkor kinyílott a szalón ajtaja és Annie nézett ki a
folyosóra.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte a hercegtől meglepetve.
– És te? – válaszolta a herceg.
– Én… én csak néztem, ki beszélget itt.
– És miért nem alszol?
– Nem tudok a vihartól. Te egész éjjel a hajóhídon maradsz?
– Valószinüleg.
– No… jó éjszakát.
– Jó éjszakát.
Az ajtó becsukódott, a herceg ránézett Szedlákra, mélyen elpirult és
szégyenkezve sietett vissza a hajóhídra.
A tenger másnap bömbölve hajtotta előre a Serpoletteet. A vihar egyre
nőtt, a gép lihegve dolgozott, és a hajón megnehezült az élet. Félixke
ismét megbetegedett és kegyetlenül szenvedett, de az Annie parancsa már
korán reggel kihajtotta a vackából. Szenvedve, ijedten kapaszkodva,
néhol négykézláb csúszva kereste fel Vannonit és idézte Annie elé.
Vannoni azonban nem jött. Azt üzente, hogy nem mehet, mert mindenkinek
dolga van. Annie rögtön visszaűzte Félixkét hozzá azzal az üzenettel,
hogy őt a kapitány mindenkorra szabadságolta, ő tehát ilyenkor is jöhet.
Vannoni erre azt felelte, hogy most nincs kedve énekelni. Félixke
szenvedve, vergődve elvitte ezt az üzenetet Annieig, de a keserves utat
rögtön újra meg kellett tennie. Annie azt üzente vele Vannoninak, hogy
ha énekelni nincs is kedve, azért mégis jőjjön, ő fontos dolgokról akar
vele beszélni…
A Serpolette bukdácsolva, nyögve és lihegve haladt előre és a bezárt
hajóban sápadtan, betegen és szenvedve hordta az üzeneteket Félixke. Nem
cikázott ide-oda, mint rendesen; verejtékezve és nyögve járt-kelt és
amikor Annie délután újra átkergette Vannonihoz, akkor egy lépcső
aljában a gyomrára és a fejére szorította a kezét, leült és sírt…
Szerencséjére ekkortájt Vannoninak elfogyott a türelme és a harmadik
délutáni üzenetre ezt válaszolta:
– Mondd meg az asszonyodnak, hogy hagyjon békében. Ne járjatok a
nyakamra. Ha még egyszer jössz, kiruglak.
Félixke ezt elmondta Annienak, Annie erre bement a hálószobába, lefeküdt
és zokogott. Igy eltelt a délután; eltelt az utazás tizennegyedik napja;
éjszaka a tenger nyugodtabb lett. A Serpolette gyorsan siklott előre és
reggel befutott az amerikai kikötőbe.