Másnap délután Ridarsky megjelent a fedélzeten. Az arca sápadt volt és
hideg szeme körül a fekete karikák olyanok voltak, mint egy kínzó
vasgyűrű.
– Még nem találtam semmit – jelentette vonagló szájjal a hercegnek.
A herceg hallgatott.
– Ha majd találok valamit, – mondta lesütött szemmel Ridarsky – akkor…
elköltözöm.
A herceg nem válaszolt. Ridarsky lement a kabinjába. De nemsokára utána
megjelent Szedlák egy-két másodpercre. Feketén, halkan és csendesen
jött, mert valami dolga volt ott, ahol a herceg járt, egy-két percig
maradt, eltűnt, és nemsokára visszajött; és alázatos, kérdő és sürgető
tekintete egész nap nem hagyta el a herceget.
Ridarsky másnap kiment a partra. De csak egy óra hosszat volt kint,
azután felindultan sietett vissza a Serpolettere. Harmadnap már el sem
hagyta a hajót.
A kirakodást ekkorra befejezték, és a Serpolette könnyen ringott a
nyugtalankodni kezdő vizen. A hercegtől semmiféle új parancsot nem
lehetett kapni, és a legénység így szétszéledt a kikötőben. Este részeg
csoportokban jöttek haza, felverték a hajót az ordításukkal, és
harmadnap két matróz egy tépett és mocskos nőt hozott a fedélzetre. A
herceg látta őket, de nem szólt semmit. Ridarsky azonban dühtől fehéren
toppant eléjük. A két matróz feleselni kezdett, Ridarsky korbáccsal
fenyegette őket, azután elővette a revolverét. A matrózok erre
káromkodva elvonultak.
A Serpolette ájultan feküdt a fülledt levegőjü kikötőben. Annie a
hálószobájában maradt, ideggörcsei voltak, Félixkével ápoltatta magát és
Félixkének sírt; Ridarsky görnyedten várt rá, hogy Annie mutatkozik-e; a
herceg pedig tétlenül és gyötrődve ült a fedélzeten, epedve és reszketve
nézte a partot és szorongva várta, történik-e valami.
Egy délelőtt látogató érkezett a Serpolettere; ismeretlen ember; egy
szálas kreol. A kapitányt kereste. Szedlák bevezette a herceghez.
– Kapitány, – mondta a kreol – akar-e jó pénzt keresni? Itt úgy látom,
semmi dolguk.
A herceg bágyadtan kérdezősködött. A kreol erre elmondta, hogy a két
délamerikai állam közül, amely most háborút visel, az egyik számára
nagymennyiségü hadiszer hever itt a kikötőben. Puskapor, fegyvertöltény
és legújabb rendszerü gránát-shrapnel. Ezt kellene szállítani; az
ellenségnek mindössze két rozzant páncélos cirkálója van; gyerekjáték
őket kikerülni; az én kormányom minden pénzt megad a szállításért…
A herceg bágyadtan rázta meg a fejét:
– Köszönöm, nem.
A kreol megmondta, mennyit fizetnének a szállításért, rögtön utána a
dupláját ígérte ennek az összegnek, a herceg azonban felállott:
– Köszönöm, – mondta bágyadtan – nem beszélünk róla többet.
A kreol csóválta a fejét és kiment. Kint fejcsóválva nézegette a
Serpoletteet és rászólt egy csoport pipázó matrózra:
– Hé, legények, micsoda hajó ez a tietek, hogy nem akar pénzt keresni?
A matrózok kérdezősködni kezdtek tőle, egyre többen gyűltek köréje, és a
kreol elmondta nekik, miről van szó. A matrózok erre elvonultak vele egy
parti kocsmába, és pár óra mulva küldöttség jelent meg a herceg előtt.
Szolgarov beszélt. Az ő nézete az, – mondta – hogy hadi csempészárút
erkölcsi okokból nem szabad szállítaniok, de minthogy a Serpolette
úgyszólván közös tulajdon, kereskedelmi vállalkozás, amelyben a
legénység is részes, és minthogy a Serpolette tétlenül és úgyszólván
elrothadva fekszik itt a kikötőben, ők arra kérik a herceget, hogy
üzleti ajánlatokat csak akkor utasítson el, ha velük megbeszélte a
dolgot; és általában tanácskozzék velük arról, mi történjék a
Serpolettetel.
A herceg szótlanul hallgatta végig a beszédet, azután felállott.
– Menjetek ki – mondta bágyadtan.
Szolgarov tiltakozott. A herceg szürke szeme nagyra nyílt.
– Takarodjatok ki – mondta halkan.
A küldöttség meghökkenve és morogva ment ki. Szolgarov haladt legelől;
fanatikus szeme sötéten lángolt mély szemgödrében; ő tudta mit kell
tenni
– Minden ember jőjjön a hálóterembe, – mondta – tanácskozni fogunk.
A legénység összegyűlt a hálóteremben és zúgva indult meg a tanácskozás.
A herceg a fedélzeten állott és töprengve bámult a part felé. A parton
ekkor a hajó közvetlen közelében egy ismerős alak jelent meg. Ki ez?
Vannoni. A herceg dermedten bámult rá. Mit akar ez? Ez is visszajön? Ez
– is – visszajön…?
Visszajött. Két perc mulva fent volt a Serpoletteen. Csapzottan,
szennyesen, gyűrött arccal lopódzott végig a fedélzeten. Mikor a
herceget meglátta, szégyenkezve állott meg. Várta, hogy a herceg szóljon
hozzá. A herceg azonban nem szólt. Búsan és dermedten nézett le rá. Ez –
is – visszajött…? Intett a kezével és Vannoni, mint egy megvert kutya,
behúzott nyakkal és halkan elsiklott a hálóterem felé. A hálóteremben
lelkes üvöltéssel fogadták.
Déltájban Félixke megjelent a fedélzeten, ide-oda cikázott egy ideig,
azután lesietett Anniehoz. Délután Annie is feljött a fedélzetre; sápadt
és bágyadt volt, mint aki nagy betegségen ment át; lassan sétált a
fedélzeten; de gyorsan felüdült, és az arca egy félóra mulva mintha már
színt kapott volna. Sétája ekkor egyre szűkebb köröket vont a kapitányi
iroda körül, és egy újabb félóra mulva Annie kipirultan és zavarodottan,
de szerény mosolygással benyitott a herceghez.
A herceg felnézett rá. Tudta miért jön.
– Arra akarlak megkérni, – mondta Annie felindult és alázatos
mosolygással – hogy… hogy add ide nekem…
Megakadt. Zavarodottan és alázatosan vonogatta a vállát:
– Itt most kikötőben vagyunk… ki tudja mi lesz… mi történik… Nekem most
szükségem volna a pénzemre.
A herceg szürke szeme ködbe borult, azután a szempillái lassan
lecsukódtak, mintha rettentő súly húzta volna le őket. Lehúnyt szemmel
és mozdulatlanul ült, és lehúnyt szeme félhomályában egyszerre víziója
támadt. Egy szőke fejet látott, egy fehérséget, amely libben és ragyog…
egy szikrázást, egy tündöklést… valamit, ami elbűvölő és mámorító,
tiszta és illatos, mint egy tavaszi reggel… valamit, ami graciózus,
csengő és előkelő, mint egy tiszta szűzleány jókedvű nevetése: – a másik
Anniet, akit megszeretett. Anniet a színpadon.
Öt másodpercig tartott ez a gyötrő élvezet, azután felnyitotta a szemét.
Előtte állott zavart, alázatos és áruló mosolygással az új Annie. A
herceg csömörletesnek érezte a mosolygását és dühödt undor öntötte el.
Felállott.
– Nem adom oda – mondta elfordulva.
Az Annie zavart mosolygásába alázatos ingerültség vegyült:
– De énnekem szükségem van rá… és… és… és hiszen az az enyém…
A herceg hallgatott.
– Végre is az az enyém. Az csak az enyém?… azzal csak azt tehetek, amit
akarok…?
A herceg hallgatott.
– Azt csak nem akarod… csak nem akarod megtartani.
A herceg odalépett a pénzszekrényhez, kivett belőle egy takarékpénztári
könyvet és két ujja között, mintha félne az érintésétől, odanyújtotta
Annienak. Annie ijedten nézett a vékony füzetre. A szeme nagyra nyílt és
a szája legörbült.
– Mit csináljak én ezzel? – mondta tehetetlenül és kétségbeesve. – Mit
csináljak én ezzel?
A herceg elfordulva állott. Annienak kipirult az arca és könnyes lett a
szeme.
– Kérlek, – mondta lázasan és könyörögve – fizesd ki nekem…
Felindultan és tehetetlenül tördelte a kezét.
– Kérlek… könyörgök… hát mit csináljak én?… vedd te meg… vagy adjál rá
kölcsönt… kihez forduljak én itt?… nekem pénz kell…
Lázasan kezdett zokogni.
– Nekem pénz kell, – mondta magánkívül – ki adjon nekem… Nekem pénz
kell… adjál pénzt nekem…
Meg akarta fogni a herceg kezét, úgy látszott, le fog elébe térdelni. A
herceg összerázkódott az undortól.
– Menj, – mondta – menj…!
Annie szólni akart.
– Menj – mondta türelmetlenül a herceg.
Annie sírva kiment. Estefelé azonban újra visszajött.
– Hát kihez forduljak én? – kiáltotta oda lázasan a hercegnek – ha nem
hozzád.
A herceg szürke szeme szikrázni kezdett. Az az érzése volt, hogy meg
kell ölnie ezt a nőt. Meg – kell – ölnie. Annie azonban a homlokára
kulcsolta a kezét és lihegve mondta.
– Egész nap úgy járok itt, mint egy őrült. Megőrülök. Hát hová menjek én
itt…? mit csináljak én itt…?
A herceg haragja elmult. Hidegen nézett le rá és intett neki, hogy
menjen ki.
– Legalább beszélnél velem – fakadt ki Annie kétségbeesve.
A herceg nem válaszolt. Annie zokogva emelte fel a kezét.
– Legalább tennél valamit – kiáltotta kétségbeesve. – Legalább beszélnél
le róla.
A herceg újra intett neki és ő kiment. A herceg egyedül maradt. Egyedül
maradt, és most egyszerre megrohanta jéghideg és irtózatos
egyedülvalósága. Reszketve ment ki a fedélzetre és dideregve és epedve
fordult még egyszer a távoli város, a melegség, az élet felé. Partra
szállni! Emberek közé menni!
A vágyai lázasan csaptak fel egy-két fuldokló másodpercre, azután bénult
szárnnyal hullottak le újra. Partra szállni, de hová menni? Embereket
keresni, de kiket? És hogyan? És előlről kezdeni a gyásznak ezt az
útját? Tehetetlenül és fáradtan hajtotta le a fejét; a szívében mintha
zengő húrok szakadoztak volna el örökre; elfordult a parttól és lement a
hajó belsejébe. Most – ott – történik – valami. Még nem tudta mi. De azt
már tudta, mi vár ő rá.
Lement a lépcsőn és odaért a nagy hálóterem elé. A folyosón az ajtó
előtt megállott. Bent hangosan zsibongott a Serpolette legénységének a
részeg vitája. Két párt volt: az egyik, a Brattlieé, azt akarta, hogy
mindenki kapja meg gyorsan azt a pénzt, amely ráesik, hozzanak nőket és
igyák el velük a pénzt; a másik párt, a Szolgarové, azt akarta, hogy a
pénz gyűljön össze és azután fogjanak a pénzzel valami okos dologhoz.
Miféle pénzről beszélnek? – gondolta a herceg. Figyelmesen hallgatta a
zavaros kiabálást, és meghidegedett szive egyszerre egy forrót dobbant.
Mi az? A Szedlák hangja szólalt meg odabent. A megszólalást helyeslő
kiabálás követte:
– Hallgassuk az öreget! Ő tudja mit kell csinálni.
Elhallgattak és Szedlák beszélt:
– Összevissza járatjátok a szátokat – – mondta. – Hányszor mondtam már:
először azon törjétek a fejeteket, hogyan kerítitek a kezetekbe a hajót.
A hajó még nem a tiétek és már is osztozkodtok a pénzen.
– Igaza van az öregnek, – kiáltottak egy páran.
– Hát hogyan? – kérdezték mások.
Szedlák felelt nekik:
– Azt én most nem tudom megmondani. El is kell mennem. Csak egyet mondok
meg nektek újra: ha bántódása esik, nem lesz a tiétek a hajó, ha
épségben marad, senki sem veszi el tőletek.
Kiről beszél? – gondolta a herceg. Bent kiabáltak:
– Miért öreg? Magyarázd meg.
– Ha bántódása esik, – mondta Szedlák, – akkor ahány hadihajója a
világnak van, az mind titeket fog kergetni. De ha hozzá sem nyúltok,
egyszerűen kiteszitek valahol, nem valami vad szigeten, hanem város
közelében, akkor ő nem üldöztet benneteket. Fel se jelent benneteket.
Meg se mondja senkinek… Miért? Mert szégyelni fogja. Herceg volt.
Admirális volt. Szégyelni fogja, inkább ő maga terjeszti el a hírét,
hogy nektek ajándékozott mindent. Ezt gondoljátok meg; és erre
készüljetek, ha boldogulni akartok, nem pedig börtönbe jutni.
Bent helyeslés hangzott fel és Szedlák jött kifelé. A folyosón meglátta
a herceget, rábámult, vacogni kezdett a foga és megcsuklott a térde. A
herceg tört szemmel nézett le rá.
Szótlanul állottak egymással szemben. Szedlák riadtan, könnyes szemmel,
nyugtalanul bámult a hercegre és ingadozva, kínjában ide-oda mozogva
várt. A herceg hallgatott. Szedlák remegő térde erre összecsuklott.
Lassan térdreesett és panaszosan felsírt:
– Hogy mindet kirúgja, ha kikötőt érünk, azt mondta fenséged.
A herceg sokáig hallgatott, azután halkan megszólalt:
– Ezért tette, Szedlák?
Szedlák felkelt. A sírás rázta még, és várt a felelettel. Remegve
tisztogatta le a térdét, azután lassan kiegyenesedett. A szeme könnyes
volt, de az arca tiszta és nyugodt. Fehér hajjal, fekete ruhában,
tisztán és nyugodtan megállott a herceggel szemben, komoly szemmel
belenézett a herceg szemébe, felemelte a két karját, megszólalt és
borzongató fenségben egy ismeretlen vallás főpapja állott a herceg
előtt.
– Azért tettem, – mondta felcsattanó és zengő ünnepiességű hangon, –
hogy a herceg kiszabaduljon innen. Mert ide lesülyedt. Hogy megint úr
legyen. Ura legyen a csőcseléknek, ne szolgája.
A herceg szótlanul és hidegen nézett rá, nagyon lassan egy hideg, hosszú
igent bólintott rá, megfordult és elment.
Szedlák nemsokára felvitte neki a vacsorát. A herceg hivatta Szolgarovot
és Brattliet.
– Óhajtják-e még, – kérdezte tőlük – hogy elfogadjam a kreol ajánlatát?
– Ezt meg kell beszélnünk a társainkkal – felelte Szolgarov.
– Beszéljék meg.
A Serpolette legénysége lelkes hurrázással fogadta a herceg
engedékenységének a hírét, és Szolgarov és Brattlie hamarosan ismét
jelentkezett a hercegnél.
– Jó – mondta a herceg. – Értesítsék a kreolt. Holnap megrakodunk.
A herceg egyedül maradt, de a lázasan és lihegve bolyongó Annie
nemsokára kezdett ismét körülötte keringeni. A herceg megszólította:
– Holnap – mondta csendesen – majd megkapod azt a pénzt, amit kívántál.
Annie hebegve hálálkodott, a herceg azonban elhárította magától a
hálálkodást. Annie azután lesietett Félixkéért, Félixke vágtatott
Vannonihoz, Vannonitól vissza Anniehoz, és a hajón késő éjszakáig eleven
élet és jókedvű járás-kelés volt.
Másnap alkonyatkor a Serpolette készült ki a kikötőből. A kreol a hajón
akart maradni, de a herceg elutasította.
– Azt akarom, – mondta – hogy magunk legyünk.
A kreol a lelkére kötötte a hercegnek, hogy a lámpákat éjszakára ne
gyujttassa meg és a gépnek szedje ki minden erejét, azután visszament a
partra.
A Serpoletteen a legénység készült rá, hogy átvirrasztja az éjszakát. A
herceg, aki maga vette át a hajó vezetését, egy hordó pálinkát hozatott
fel a virrasztók számára. Mielőtt felment volna a hajóhídra, még hivatta
Félixkét és pénzt küldött Annienak is.