A következő nap a tizedik nap volt, amelyet a Serpolette az óceánon
megtett. Ezen a napon Annie lázasan járt-kelt és háromszor is közeledett
a herceg felé, hogy megszólítsa. De csak negyedszerre merte
megszólítani.
– Arra akarlak megkérni, – mondta alázatosan, – engedd meg, hogy néha
veled legyek.
A herceg nem nézett rá.
– Nem hiszem, – felelte lesütött szemmel és fanyarul, – hogy helyes
volna, ha… Én nem volnék mulatságos társaság a számodra.
– De igen… de ha én kívánom… ha én kérlek rá.
A herceg fanyarul rázta a fejét.
– De ha én szeretném. Csak melletted akarok lenni. Csak azt engedd meg,
hogy néha ideszaladjak.
A herceg megrázta a fejét.
– De miért? – kiáltotta Annie kétségbeesve. – Mikor mondom, hogy nekem
kellemes volna.
– De énnekem – felelte fanyarul a herceg – nem.
Annie elsápadt, könnyes szemmel megfordult és elment. Tétovázva és
lázasan bolyongott a hajón ide-oda. Néha leült pár percre, azután
zaklatottan tovább ment.
Délután a herceg Vannonival találkozott a folyosón.
– Már vége az énekleckének, Vannoni? – kérdezte tőle.
A dalmata a vállát vonogatta:
– Nem lesz több éneklecke – mondta zavarodottan.
– Nem… lesz…?
– Nem. A nagyságos asszony azt mondta… fárasztja… Beszünteti.
– Hm… Jól van Vannoni.
A dalmata elment és a herceg elgondolkozva nézett utána. Egész nap
töprengve járt-kelt és éjjel nem tudott aludni. Másnap korán kelt és
pihentebbnek és nyugodtabbnak érezte magát, mint az elmult napokban.
Korán délelőtt azonban meglátta Félixkét átszáguldani a fedélzeten.
– Hová megy? – kérdezte tőle.
Félixke sápadtan állott meg.
– Vannonit keresem – felelte remegve.
– Miért? Minek?
– Annie küldött…
A herceg meglepetve nézett az órájára.
– Annie már felkelt?
– Már régen.
– No és…?
– És üzeni Vannoninak, hogy jőjjön, mert ma délelőtt is lesz énekóra.
A herceg megdöbbenve bámult Félixkére. Félixke dideregve állott előtte.
A herceg azután legyintett, hogy elmehet, és Félixke boldogan
elszáguldott.
A Serpolette símán és gyorsan úszott előre a nagy vízen, de a fedélzeten
a napok még lassabban teltek, mint eddig. A hajó levegője fülledt volt,
és az emberek szorongva és bágyadtan jártak-keltek rajta. Az órák olyan
lassan vánszorogtak, mintha fájt volna előrehaladniok. Mindenki úgy
érezte, hogy történnie kell valaminek, hogy rögtön történik valami; de
az órák vánszorogva haladtak előre, és nem történt semmi.
Eltelt az utazás tizedik napja. Azután eltelt a tizenegyedik nap is.
Ekkor estefelé nyugtalan lett a tenger. A herceg tíz óra tájban
lefeküdt, de nem tudott aludni. Lüktető homlokkal fetrengett az ágyán és
sajgó szemmel próbálta az álmot magára kényszeríteni. Tizenegy óra után
halk kopogtatás hallatszott az ajtaján. A herceg felugrott és kinyitotta
az ajtót. Szedlák állott az ajtóban és csendreintően emelte fel a kezét.
– Mi az Szedlák? – kérdezte meglepetve a herceg.
– Kérem fenségedet, – mondta suttogva Szedlák, – jőjjön ki ide a
folyosóra.
A herceg ruhát vett magára és kiment.
– Miért van itt ilyen sötétség? – kérdezte halkan a herceg.
– Én csavartam le a lámpát, hogy bennünket ne lehessen látni.
Egy negyedóra hosszat vártak meglapulva a folyosón. Ekkor a folyosó
végén halk és óvatos mozgás támadt; de a mozgás nemsokára megszünt.
Ismét csend lett. A herceg meg akart mozdulni, de Szedlák
visszatartotta.
– Megnézem, ki az.
– Még egy kis türelmet kérek, fenség.
Ujabb, hosszú negyedórát vártak, ekkor a folyosó végén megint mozgás
támadt. Két meztelen könnyű talp mozgott óvatosan előre. A lépései
neszét alig lehetett hallani. De hirtelen két másik lábnak egy dühös
toppanása hangzott fel, a két meztelen láb megállott; a folyosó végén
felcsavarta valaki a villamoslámpát és a villamoslámpa fényében ott
állott a meglepett Vannoni, aki meztelen könnyű lábbal lopózkodott előre
és Ridarsky, aki a sötétségben várt rá és most elébe toppant.
Vannoni meg volt lepetve, de nem volt megijedve. Ridarsky sápadt volt és
reszketett a dühtől.
– Mit keresel te itt? – rivalt rá recsegve, de halkan Vannonira.
Vannoni vonogatta a vállát.
– Mit keresel itt bitang? – mondta sziszegve Ridarsky.
Vannoni összevonta feketén ívelt, nagy szemöldökét.
– Mi köze ahhoz magának? – kérdezte fenyegetően.
– Majd megmutatom neked, hogy mi közöm…! Itt nincs helyed; ide nem
szabad jönnöd; és eltakarodol innen.
A Vannoni fekete szeme szikrákat szórt:
– Magának nem szabad idejönnie, – felelte kihívóan. – Magának nincs itt
helye. A hajóhídon a helye.
– Takarodj innen!
– Takarodj te…!
Ridarsky felhördülve nyúlt a zsebébe a revolveréért. Vannoni egy
villámgyors mozdulatot tett és a lámpafény megcsillant a magasra emelt
késén. Ridarsky hátraugrott és felemelte a revolverét.
De ekkor közéjük lépett a herceg. Mindaketten meghökkenve és elfogódva
bámultak fel magas alakjára, és az egyik kéz reszketve eresztette le a
revolvert, a másik reszketve eresztette le a kést. A herceg arca égett a
szégyenkezéstől.
– Te, – mondta Vannoninak – takarodj a helyedre.
Vannoni rögtön megfordult és elment.
– És ön, – mondta Ridarskynak a herceg – ön… ön is… menjen a helyére.
Ridarsky sápadtan állott előtte. Hideg szeme körül mély karikák voltak;
a szemét lesütötte; vékony szája összecsukva vonaglott. Megmozdult, hogy
elinduljon. De nem tudott elindulni. Sápadtan és remegve állott és
vékony szája kínosan vonaglott, mintha egy hangos kiáltást szorítana
vissza. A herceg figyelmesen nézte sápadt arcát.
– Induljon már – mondta neki csendesen. – Nagy tenger van és a hajónak
nincs vezetése. Szégyen, hogy valaki, aki katona volt, elhagyja az
őrhelyét. Ezért bomlik fel minden fegyelem a hajón.
– A fegyelem nem azért bomlik fel, hanem…
Ridarsky hevesen és kihívóan akart válaszolni. De azután abbahagyta ezt
a mondatot és összecsukta a száját. Összecsukott szája kínosan vonaglott
egy ideig. Azután felnézett a hercegre. Hideg szeme szenvedve és
elborultan feküdt a mély karikák között; a szája még egyszer
megvonaglott, azután kitört rajta az a hangos kiáltás, amelyet
visszaszorított.
– Mit bánom én! – jajdult fel halkan. – De én… én őt nem engedem…!
– Ön…
– Én – őt – nem – engedem… És ha ön nem vigyáz rá, – én – őt – nem…
– Önnek nincs joga rá, hogy…
Ridarskynak ekkor újra megvonaglott a szája és az ajkán szinte sírva
buggyant ki:
– Ne engedje őt…! Ne hagyja őt…!
A herceg álmélkodva és megdöbbenve bámult a Ridarsky arcába. Ridarsky
szégyenkezve, sápadtan és vonagló szájjal állott előtte egy ideig,
azután gyorsan megfordult és elment.