Ez volt az utazás kilencedik napja. A tizedik napon a herceg forró
ingerültséggel ébredt, nyugtalanul ugrott ki az ágyából és lázasan
bolyongott ide-oda a hajón. Tíz óra tájban nem bírta ki tovább. Hivatta
Szedlákot.
– Szedlák, – mondta neki lesütött szemmel – milyen ember ez a Vannoni?
Szedlák elgondolkozva nézett maga elé, azután gyanakodva tekintett a
hercegre és készült rá, hogy közömbösen és tagadóan rázza meg a fejét.
– Én – mondta – nem tudom.
De a herceg beesett szemének egy lázas tekintete felrebbent rá;
Szedláknak erre nedves lett a szeme és újra kezdte a mondatot.
– Én ezt tudom róla. Azért állott tengerésznek, hogy kétezer frankot
összegyüjtsön. Földet akar venni otthon Dalmáciában. A kétezer frankja
már kétszer együtt volt, de a hajó, amelyen szolgált, ekkor nagy
kikötőbe ért, és ő mindakétszer elitta, elkártyázta, eldőzsölte a pénzt.
A kétezer frankért nyugodtan megölne egy embert. Most se gondol soha
másra…
Habozott, tovább mondja-e. De a herceg szeme felrebbent rá, és ő tovább
mondta:
– Nem akar ez most se énekelni. Nem kell ennek szinészet…
Lesütötte a szemét és nagyon halkan befejezte:
– Nem kell ennek szinészet. Nem kell ennek asszony. A kétezer frankot
szeretné megszerezni valahogyan… Azért jár énekelni.
Lesütött szemmel hallgatott. A herceg elfordított fejjel ült. Sokáig
maradtak így hangtalanul, dermedt csendben, a herceg azután bágyadtan
mondta:
– Köszönöm Szedlák.
Szedlák elment. A herceg bágyadtan és lázasan bolyongott a hajón. A
Serpolette frissen suhant előre a tengeren, de ő fülledtnek érezte a
hajó levegőjét és szinte fuldoklott benne.
Tizenegy óra tájban nem bírta tovább és lement az ebédlőbe. Az
ebédlőasztalon még ott volt a reggeli; az asztal mellett Annie ült és
kártyázott Félixkével. Mikor a herceg belépett, Félixke rózsás arca
elsápadt és a kártya remegni kezdett a kezében. Annie is meglepetve és
elfogódva nézett a hercegre, de igyekezett nyugodt maradni.
– Kártyázunk, – mondta mosolyogva és zavarodottan.
A herceg hallgatott.
– Durákot játszunk, – folytatta Annie.
A herceg nem szólt.
– A Polarics-házban szoktuk mindig, – mondta Annie mentegetőzve.
A herceg még mindig hallgatva állott. Annie erre letette a kártyát:
– Ez volt az utolsó parti.
Kiküldte Félixkét és felállott. A herceg ekkor egy lépést tett előre.
– Azért jöttem, – mondta remegő hangon – hogy megmondjam neked, hogy te
a szabadságodat nekem nem adtad el és hogy…
Lassan közelebb ment hozzá. Meg akart állni azon a helyen, ahol beszélni
kezdett, de akarata ellenére megmozdult és lassan odaért az Annie
közvetlen közelébe. Itt beletekintett az Annie arcába. Az Annie puha és
gödrös arca még zsíros volt az éjszakától, felfelé hajló kis orra
fénylett a mosdatlanságtól. A hercegben lángoló düh gyulladt fel. Egy
haragos mozdulattal félbeszakította azt a mondatot, amelyet elkezdett és
haragos útálattal kérdezte:
– De miért jársz te mindennap délig mosdatlanul és fésületlenül és
piszkos pongyolában?
Annie ijedten bámult rá.
– Ez is a Polarics-házban volt szokás? – mondta a herceg.
Annie elpirult.
– Nem kell lenézni a Polarics-házat – felelte harciasan. – Ott is nagyon
tisztességes emberek laktak.
Elhallgatott és aztán harciasan hozzátette:
– Igenis a Polarics-házban volt szokás, mert ott dolgozniok kellett az
embereknek.
A herceg szótlanul nézte az Annie fejét, a szétomlott szőke haját és a
karcsú puha nyakát. Annie feszült figyelemmel vizsgálta a herceg
tekintetét és óvatosan előrehajolt feléje. A herceg lázas, szürke szeme
azonban lassan elborult. Anniet nézte még, de már nem látta.
… Egy óriási sárga házat látott. Három emelet. Sötét lépcsőház. Rengeteg
sok lakás. A nyitott folyosókon gyerekek és asszonyok. Egy nagyvárosi
ház: a Polarics-ház. Érezte az ízét és a szagát, és szinte fuldoklott
tőle. És belátott a lakásokba, és a szíve riadtan kezdett verni.
– Hány éves korodig voltál otthon a… Polarics-házban? – kérdezte
rekedten Annietól.
Annie álmélkodva nézett rá.
– Ti… tizen…
– Az igazat mondd! – kiáltott rá a herceg.
– Tizennyolc éves koromig, – mondta elsápadva Annie.
– És azután rögtön… szerződtél vidékre.
– Igen.
– Ahhoz az igazgatóhoz…?
– Ahhoz.
A herceg vérbeborult szemmel nézett rá.
– De nem igaz, – mondta reszketve – hogy az volt az első.
– De igaz.
– Ne hazudj.
Annie védekezve és tiltakozva emelte fel a kezét. A herceg megragadta a
csuklóját. Annienak kibuggyant a könny a szeméből.
– A kezem! – mondta sziszegve. – Fáj.
– Ne hazudj – kiáltott a herceg. – Nem az volt az első.
Annie kétségbeesve igyekezett kiszabadulni. A herceg ekkor a másik kezét
rátette a torkára.
– Ne hazudj – kiáltotta. – Nem az volt az első?
– Nem – mondta fuldokolva Annie.
A herceg eleresztette a torkát és lihegve kérdezte:
– Ki…?
Annie levegő után kapkodott és el akart fordulni. A herceg felemelte a
kezét.
– Ki…?
– Egy… egy szobaur.
– A Polarics-házban.
– Ott.
– Hogy hívták?
– Nem emlékszem. Egy jogász.
A herceg dühe elmult. A keze bénultan esett le. Mit akart? Mit csinált?
Miért tette ezt? Nem ezért jött ide… milyen forró téboly rohanta meg?
Miért vájkál a multban? A multjára féltékeny ennek az asszonynak,
mikor…!
Megbénulva, sápadtan és szégyenkezve állott. Annie csendesen zokogott
előtte. A herceg azután egy zavarodott mozdulatot tett és menni készült.
Annie ekkor odavetette magát a mellére.
– Ne bánts engem, – kiáltotta zokogva – mikor én ugyis olyan boldogtalan
vagyok.
A herceg felemelte a kezét, hogy lefejtse magáról. De amint a testén
érezte az Annie meleg testét, egyszerre tikkadt és esztelen vágy rohanta
meg. Felemelt karjával magához szorította Anniet és visszafojtott és
felszabadult vággyal remegve kereste az Annie ajkát. Annie szomjasan
nyújtotta feléje a száját. A herceg azonban az Annie félig lehunyt
szemében ekkor az örömnek és a diadalnak egy villanását látta. Erre a
józanságnak egy jéghideg hulláma futott végig a testén, borzongva
kibontakozott és ellökte magától Anniet.