A Serpolette haladt előre és a herceg éjszakánként ide-oda bolyongott a
fedélzeten. Egy éjjel meglátta, hogy a második lámpa nem ég. Odament az
őrtálló matrózhoz:
– Miért nem ég a második lámpa? – kérdezte tőle.
A matróz vállat vont:
– Az úgyse kötelező.
Vállat vont, ásított és készült elfordulni. A hercegnek az az érzése
támadt, hogy meg fogja ölni. De azután erőt vett magán.
– Most menjen és gyújtsa meg – mondta. – És ha kikötőbe érünk, maga
rögtön partra száll és soha többé nem jön vissza a hajóra.
A matróz nem válaszolt. A herceg otthagyta és folytatta a vándorlását a
fedélzeten. Másnap délben két látogatója érkezett: Szolgarov és
Brattlie. Szolgarov beszélt. A kapitány – mondta – tegnap éjjel olyan
intézkedést helyezett egyik társuknak kilátásba, amelyet ők nagy
meghökkenéssel vettek tudomásul. Minthogy a Serpolette matrózai és a
Serpolette kapitánya közötti viszony nem olyan, mint más hajók matrózai
és kapitánya közötti viszony, ők ezt az intézkedést nem tartják jogosnak
és arra kérik a herceget, vonja vissza, mert…
– Mert?
Semmi mert. Arra kérik a herceget, vonja vissza.
A herceg szikrázó szemmel és csattanó hangon kiáltotta a kérdő mertet és
mikor választ kapott rá, csendesen, kínosan elkezdett nevetni.
– Mert különben – mondta kacagva és eltorzult arccal – sztrájkba fognak
lépni… Ahány hajóval találkozunk, annak mindnek tudtára adjuk ezentúl:
itt megy a Serpolette, ennyi meg ennyi tonnás, visz gépet Rioba, a
fedélzetén a bizalmiemberek sztrájkkal ijesztgették a kapitányt és a
kapitány engedett nekik. Erről értesüljön az egész óceán. Az
emberiségnek akarok példát adni.
Szolgarov fanatikus szeme a mély szemüregekből feketén lángolt rá a
hercegre. Ő nagyon sajnálja, ha a kapitány úr megbánta azt, hogy
bizonyos emberi jogokat adott nekik; ők ezekhez a jogokhoz mindenesetre
ragaszkodni fognak, és mindent meg is tesznek, hogy ezeket a jogokat
érvényesítsék.
A herceg lázas dühe ekkorra eltűnt. Sápadtan, szinte alázatosan hajtotta
le a fejét és halkan mondta:
– Felesleges fáradniok Szolgarov. Ugy lesz, ahogy maguk akarják.
Szolgarov mondani akart valamit, de a herceg felemelte a kezét.
– Hagyjanak magamra – mondta csendesen.
Magára maradt. Másnap délelőtt Annie jött fel hozzá a fedélzetre.
Zavarodott volt, szerény és csendesen mosolygó.
– Megengeded, – kérdezte – hogy itt maradjak egy kicsit?
A hercegnek váratlanul dobogni kezdett a szíve.
– Igen – felelte csendesen.
Annie leült melléje.
– Haragszol még rám? – kérdezte alázatosan.
– Nem.
Annie csendesen, szerényen és óvatosan beszélgetett vele. A herceg
röviden felelgetett neki, de a szíve egyre nyugtalanabbul dobogott.
– Szeretnék énekelni, – mondta azután Annie – megengednéd, hogy itt… a
hajón… énekeljek?
– Ha akarod… – felelte meglepetve a herceg.
– Ugy értem, – mondta Annie – hogy az élet itt… mégis csak olyan
egyhangú… ha megengednéd… nekem van itt néhány kosztümöm… közönségem is
volna… énekelnék és táncolnék a legénységnek.
A herceg feléje fordult és Annie ijedten hallgatott el.
– Hogy… hogy jut ez eszedbe – kérdezte felindultan a herceg.
– Nézd, – mondta Annie ijedten mosolyogva – ők… nekik olyan egyhangú az
életük… hát megkértek rá.
Még ijedtebben hallgatott el, mint az előbb, mert a herceg szeme
elsápadó arcából nagyra nyílva világított feléje.
– Megkértek? – mondta akadozva a herceg – Hogyan merték… hogyan
próbálták… ki?… ki kért meg?
– Hát istenem… mink Félixkével beszélgettünk erről… Félixke beszélt
velük… azután ők megkérték Félixkét nagyon szépen… és Vannonival is
beszéltünk róla…
Elakadt, de azután panaszosan folytatta:
– Hát istenkém, hát mi van ezen? Hát mit kell ezen úgy felakadni?
Nem bírt a herceg sápadt arcába nézni, de dacosan vonogatta a vállát:
– Hát istenkém… hiszen én színésznő voltam… és nagyon örültem, ha ők
eljöttek a színházba és tapsoltak… hát mi van azon, hogyha most ők is
unatkoznak és én is unatkozom…
A herceg felállott és bágyadt kézmozdulattal elintette őt magától. Annie
sértődötten elment. A herceg lelkében zúgott a harag. Mit merészelnek
itt már körülötte? Mi van még itt hátra?
Szedlákkal később felhozatta az ebédjét az irodájába. Szedlák halkan és
nesztelenül hozta be az első fogást. A herceg ekkor felnézett rá.
– Szedlák, – mondta neki remegve – ha kikötőt érünk, kirúgom
valamennyit.
Szedlák megrezzenve állott meg. Tisztára borotvált, nyugodt arca
kigyulladt. Kinyitotta a száját és szólni akart, de meggondolta a
dolgot. Várakozott. Nézte a herceget. A herceg elfordította a fejét és
töprengve bámult az ablakon át a messzeségbe. Szedlák bizonytalanul
várt, gyanakodva vizsgálta a herceg nemes, fáradt fejét, azután végleg
elhallgatott.
Szótlanul hordta a herceg elé a következő fogásokat. A herceg újra
felnézett rá egy másodpercre.
– Mintha patkányok szaladgálnának körülöttem, – mondta azután
elfordulva. – Százezer patkány. Egy millió patkány. És rágnak… és
rágnak… És egyszerre darabokra törik az összerágcsált hajó.
Szedlák furcsa tekintettel, összehúzott szemmel, meglepetten,
megindultan és gyanakodva nézte a herceget és nem szólt semmit. De
délután három óra tájban újra felsietett hozzá.
– Kérem fenségedet, – mondta – jőjjön velem.
Sietve jött, de nyugodt volt, csendes és tiszta. A herceg elsápadva
állott fel és lement vele a szalónba. Szedlák halkan betette a szalónnak
a folyosóra néző ajtaját és a hálószoba felé intett.
– Alszik – mondta halkan. – Álmos volt és lefeküdt.
A herceg meglepetve bámult rá. Akkor minek? Akkor mire várhat itt?
Szólni akart, de Szedlák felemelte a kezét, egy kérő mozdulattal
csendességet kért tőle, azután odahajtotta a fülét a folyosóra nyíló
ajtóhoz és hallgatózott. A herceg visszafojtott lélegzettel hallgatózott
vele.
Két-három hosszú perc telt így el, a herceg alig bírta már a várakozást,
mikor Szedlák egyszerre megmozdult. A folyosón halk nesz hallatszott,
futó kis zaj, olyan halk, mintha nem is emberi lábak okozták volna. A
halk nesz közeledett, az ajtó előtt megállott és az ajtón két-három
halk, gyors koppanás hangzott el.
A herceg megmozdult, de Szedlák egy mozdulattal visszatartotta.
Felemelte a kezét és csendesen visszakopogott az ajtón. Egyet, kettőt,
hármat. Kint ekkor újra motoszkálás támadt, halk kis nevetés
hallatszott, Szedlák lehajolt, és kivülről az ajtó alatt négyszögletes
fehér papírlap tolódott be. Szedlák elvette a papírlapot; hallgatózott;
amikor kint a kis lépések halkan ismét eltávolodtak, akkor gyors
mozdulattal, hogy semmi nyikorgást se adjon, egy vonalnyira kinyitotta
az ajtót. A herceg kinézett ezen a vonalon és még meglátta a Félixke
gyorsan eltűnő keskeny vállát.
Csodálkozva fordult Szedlákhoz. Szedlák szó nélkül átnyújtotta neki a
papírlapot. A herceg átvette a papírlapot és megnézte. A papírlapon
kiabáló és szemérmetlen rajz volt: meztelen nő és meztelen férfi
összefonódva. A herceg elpirúlva és heves mozdulattal emelte fel a
kezét. De Szedlák is megmozdult.
– Még várni kell – mondta. – Még visszajön.
Gyors pillantást vetett a hálószoba felé:
– Ha nem ébred fel, – mondta – akkor kivárhatjuk.
Fájdalmas csendben várakoztak. Tíz hosszú perc telt el, amikor Szedlák
gyorsan előrehajolt az ajtó felé.
– Jön – mondta.
A folyosón újra hallatszott a tipegő lábak kis nesze. Az ajtón kis
bekopogtatás. Rá Szedlák válasza. Azután halk, gonosz kis nevetés, és az
ajtó alatt ismét betolódott egy papírlap.
A herceg ekkor nem bírta tovább. Felrántotta az ajtót és hatalmas keze a
rémülten felszökő Félixkének épen a nyakát ragadta meg.
– Patkány! – mondta magánkívül. – Patkány.
Félixke fuldokolva ficánkolt a keze között és az arca elkékült. A herceg
undorodva dobta el magától.
– Hogy merted ezt…?
Félixke fuldokolva és tántorogva próbált megszökni. A herceg nyugodtabb
lett.
– Megállj – mondta.
Félixke megállott.
– Mióta csinálod ezt? – kérdezte a herceg.
Félixke hazudni készült, de a herceg felemelte a kezét. Félixke rémülten
válaszolt:
– Mióta kint vagyunk… A nagy tengeren.
– Azóta minden délután ide jössz!…
Félixke rémülten mondta:
– Nem, nem, néha a matrózokhoz megyek.
A herceg elhülve nézett rá:
– Azoknak is…? – szólt elakadó lélegzettel.
Félixke nem tudta, mit feleljen. Vacogó foggal állott és dideregve húzta
össze magát. A herceg nézte és nagy szomorúság jött rá.
– Miért teszed ezt? – kérdezte csendesen és szomorú útálattal.
– Én nem tudom, – felelte didergő gyorsasággal védekezve Félixke –
egyszerre eszembe jutott… és… Kellett… Nem tudtam abbahagyni. De előbb
csak magamnak csináltam…
– Azután egyszer megpróbáltad itt bedugni.
– Igen…
– És attól fogva mindennap?
– Igen…
– És nevettetek?
– I… igen…
– És a matrózokat is elláttad?
– I… igen…
– Egész nap ezt csináltad… Rajzoltál, azután ide-oda futkároztál.
– I… igen…
A herceg töprengve nézte Félixkét.
– Takarodj be ide – mondta azután neki.
Beküldte a szalónba és mindakét ajtót rácsukta. Azután indult a
hálószoba felé. Szedlák halkan utánaszólt:
– A gótikus menyasszonyi ládában.
A herceg belépett a hálószobába. Annie ébredőben volt; félig levetkőzve,
álmosan nyújtózkodott az ágyon és bámulva nézett a hercegre. A herceg
odalépett a gótikus menyasszonyi ládához és megpróbálta kinyitni. Annie
ijedten ült fel az ágyon. A gótikus menyasszonyi láda be volt zárva, de
a kulcs benne volt. A herceg kinyitotta és kutatva nézett bele.
Első pillantásra megtalálta azt, amit keresett: húsz-harminc telerajzolt
papírlapot egymásra rakva. Kivette őket. Annie rémülten mozdult meg, a
herceg azonban hangtalanul végignézte az egész gyüjteményt. Végignézte;
a torkát lassan szorongatta az undor, és egyszerre úgy érezte, hogy az
ájulás kerülgeti a felindulástól és az iszonyattól. A rajzok tökéletesek
voltak a maguk nemében; egy dühödt fantázia gondolta ki őket; és az a
nő, aki rajtuk szerepelt, kezdett Annie lenni. A férfi előbb
bizonytalanul ingadozott a herceg és Ridarsky között. A nő azután
egészen Annie lett; és a férfi egészen Vannoni.
A herceg letette a rajzokat és ájuldozva szorította a szemére és a
homlokára a kezét. Annie ekkor megszólalt.
– Kérlek, – mondta bizonytalanul – ez egy kis alávalóság Félixkétől, de
tragikusan úgy-e nem kell venni, hiszen olyan tehetséges…
A herceg ekkor elvette a kezét a homlokáról. Annie felnézett beesett
szemére, elakadt a szava, elpirult, keservesen sírni kezdett és
kétségbeesve dugta el a fejét a párnáiba.
A herceg szótlanul nézte vonagló testét, azután kezébe fogta a rajzokat
és kiment. Lement a legénység nagy hálóhelyiségébe. Meglepetve fogadták.
– Hallom, – mondta a herceg – hogy ilyen piszok nálatok is van. Rakjátok
most rögtön csomóba és égessétek el.
A matrózok meglepetve néztek össze és egyik-másik lassan megmozdult. De
a mozgásuk nagyon lassú volt, közben összenéztek, vonogatták a vállukat
és az egyikük végre megszólalt:
– Miért égetnők el tulajdonképen?
A herceg meglepetve nézett rá és nyugodtan felelte:
– Mert piszok.
A matrózok vonogatták a vállukat.
– De mink mulatunk vele – mondta Brattlie.
– Rögtön elégetni! – kiáltott rájuk a herceg.
Ekkor Szolgarov szólalt meg.
– Az igaz, hogy piszok, – mondta csendes fanatizmussal – de ha nekik
tetszik a piszok, akkor senkinek sincs joga eltiltani őket tőle.
– Mink nem vagyunk öreg emberek, – mondta Brattlie.
A herceg elsápadva nézett rá.
– Hadd mulassunk mink is, – folytatta kihívóan Brattlie, – nemcsak…
A herceg szemében olyan villámfény gyulladt ki, hogy Brattlienak torkán
akadt a szó. A hercegnek az az érzése volt, hogy ezt az embert meg kell
ölnie. Ez az ember egy nevet akart mondani. Hadd mulassunk mink is,
nemcsak… Nemcsak: ki? Annie, aki a képeken mulat? Vannoni, aki Annieval
mulat?
Brattlie zavarodottan és morogva állott előtte, a herceget szörnyű
megszégyenülés rohanta meg, sápadtan körűlnézett, bizonytalanul mozdult
meg, tétován emelte fel a kezét a rajzokkal és elment.