Másnap Annie újra felment a herceghez. Csendesen lépett be hozzá és
alázatosan állott meg előtte. A herceg felnézett rá, azután elfordította
a tekintetét. Hosszú hallgatás következett. Annie végre megszólalt:
– Ezentúl, – mondta remegő hangon – ezentúl… sohasem akarsz már velem
ebédelni?
A herceg elfordított tekintete bizonytalanul kóválygott a falon és a
padlón.
– Egyelőre, – egyelőre… nem. Majd… később… talán.
Az Annie szemehéja remegett, az arca lassan kipirosodott.
– És én… én mit csináljak… akkor? Én akkor mindjárt a tengerbe ugorhatom
unalmamban.
– Unatkozol?
– Unatkozom.
A herceg szürke szeme átsiklott rajta.
– Ah… majd találsz valami szórakozást… olvasol.
– Nem olvasok. Én útálom a könyveket.
A herceg tekintete az ablakon keresztül kikóválygott a tengerre.
– Ah, majd találsz valamit…
Annie lihegve állott előtte. Az orrcimpái reszkettek, a szemöldöke
idegesen rándult meg egy párszor; tombolva készült kitörni a haragja. De
amint szikrázó szemmel nézte a herceg elfordított fejét, a lihegése
lassan elhalkult, az orrcimpái nem reszkettek többé, hanem a szája
kezdett vonaglani. Szótlanul állott egy ideig, tehetetlenül kezdte a
kezét tördelni és azután panaszosan, könyörögve és csendes
kislánysírással mondta:
– Ne hagyj engem egyedül Ridarskyval.
A herceg szeme átsiklott felette, de nem állapodott meg rajta. Annie
síró arccal, tehetetlenül állott a herceg előtt és kutatva és könyörögve
nézett az arcába. A herceg ajka azonban még szorosabban csukódott össze,
és az ajka mellett két oldalt makacs és fájdalmas ránc húzódott lefelé.
– Ne hagyj engem egyedül Ridarskyval – mondta újra sírósan Annie. – Nem
hagysz?
A herceg makacs és fájdalmas szájjal hallgatott, azután bizonytalanul
legyintett a kezével:
– Majd… majd nem lesz… ez sem olyan kellemetlen neked.
Annie csendesen sírt. A herceg makacs és fájdalmas szájjal hallgatott,
azután csendesen kiküldte Anniet. Annie elment és a herceg lassan
behúzta mögötte a nyitva hagyott ajtót. Behúzta az ajtót és azt
gondolta, hogy olyan volt, mintha örökre küldte volna Anniet ki a
szobájából. Végtelenségek és örökkévalóságok választják el tőle.
Másnap vasárnap volt, a tenger szikrázott a napfényben és a Serpolette
suhogva úszott előre a szikrázó vizen. A herceg a fedélzeten állott és
kinézett a tengerre.
– Végtelenségek és örökkévalóságok – mondta magában.
Felemelte a fejét, nyujtózkodott és próbálgatta a tagjait, mint egy
lábbadozó beteg. Nagy lélegzettel, szomjasan szítta be a reggeli
levegőt, azután derülten adta ki a parancsot:
– Vasárnap van. Istentisztelet lesz.
A matrózok összegyültek és a herceg lement közéjük.
– Matrózok, – mondta nekik – Istent úgy tiszteljük, ha emberekké akarunk
lenni. Derék és jó emberekké; jobb emberekké, mint amilyenek vagyunk;
salakos lelkű emberekből tiszta lelkű emberekké. Nemes emberekké.
Végignézett rajtuk. A matrózok hallgattak.
– Egyikünk sem az, – folytatta a herceg – de mindnyájan azzá lehetünk.
Én… én már öreg vagyok, és nekem az élet mást már alig adhat, mint azt
az örömet, hogy az embereknek… az embertársaimnak… az egész emberiségnek
szolgálatokat teszek. Ha akarjátok, én vasárnaponként… és talán máskor
is… beszélek nektek az életről, a világról, az emberekről, multról,
jövőről, az emberiség szenvedéseiről és reménységeiről, a végtelen
emberi tudásról és ennek a tudásnak a közeli határairól, ezekről
beszélgetünk; és ezek által a beszélgetések által jobb emberekké lesztek
ti és jobb emberré leszek én is. Akarjátok?
A matrózok igent mormogtak, a herceg leültette őket és így szólt:
– Akkor ma, ma az államok történetéről fogok nektek beszélni.
Ő is leült; és előbb csendesen, óvatosan, vigyázva rá, hogy nagyon
világos legyen, amit mond, azután kigyulladó szemmel, lelkesen és szinte
mámorosan attól, amit mond és attól amit cselekszik, beszélt nekik az
államok történetéről.
Előbb beszélt nekik az ősemberről, aki még úgyszólván idegen volt a
földön, remegve járt az ismeretlen és félelmes világban, minden zajra
összerezzent, ha vadászni ment, és félve falta be a zsákmányát. Azután
az első emberi csoportosulásokról, amelyeknek nem volt még sem
törvényük, sem szabályuk, de amelyek már kezdték otthonuknak tekinteni
azt a darab földet, amelyen ők vadásztak. Az első összeütközésekről,
amelyek egy-egy embercsorda között támadtak, esztelen gyűlöletekről,
amelyek így keletkeztek, a rosszindulatnak arról az egész salakjáról,
amelyet ezek a távoli idők leraktak az ember szívébe.
… Azután jött egy-egy erős, okos és hatalmas ember és az embercsordákat
összefogta törzsekké. Az emberek megértették, hogy jó, ha ezt az erős
embert maguk fölé emelik, és az ő védelme alatt ettől fogva bizakodva
éltek és félelem nélkül ettek. Törvények és szabályok keletkeztek és
megszületett az ember földi életének legnagyobb kincse: az állam. De az
embernek örök tragédiája az, hogy kincseit meghamisítja a nehezen vajudó
fejlődés és az ember szívébe lerakodott rosszindulat: az, akinek védenie
kellett volna embertársait, zsarnokukká lett. A legnagyobb gondolat,
amely az embernek adatott: az állam gondolata már megvolt; de az állam
mindenütt ketté oszlott, sok kizsákmányoltra és kevés kizsákmányolóra.
Tizezer meg tizezer évig tartott, míg az ember megalkotta az első
államot; ezer meg ezer éve tart, hogy fájdalmasan, véresen és könnyesen
viaskodik azért, hogy az állam az övé legyen. Az egész történelmi
korszak: ezer meg ezer év egy szóban: harc az állam meghódításáért
Véres, vergődő, tévedésekkel, fellobbanásokkal, korai kifáradásokkal,
kisiklásokkal és elfeledkezésekkel teli harc…
Hol tartunk most? Még vannak elnyomók és vannak elnyomottak; de a föld,
az egész föld otthona már az embernek; az ember emlékezik a multra és
előre néz a jövőbe; az egész emberiség legnagyobb célja, egyetlen igazi
célja: meghódítani az államot, hogy a nép államai idővel egyetlen nagy
államszövetséggé változtathassák ezt a valóban otthonukká lett
földgolyót. És az emberi szívből kezd kitisztulni a salak; vannak
szívek, a melyek szinte egészen megtisztultak már és vannak emberek,
akik nem ismernek más kötelességet és más örömet, mint szolgálni az
embert…
– A mi hajónk biztosan és nyugodtan siklik most egy idegen ország felé.
Onnan más országok felé indul majd. Miért volna lehetetlen, hogy ha
találunk egy olyan darab földet, amely nekünk megtetszik, akkor mi,
szabad és munkás férfiak, azt mondjuk: itt akarunk maradni, a magunk
akaratából rendeljük magunkat magunkalkotta törvények alá, de más
törvényt nem ismerünk; együtt akarjuk a termelés munkáját elvégezni, de
magunk akarjuk a munkánk teljes értékét élvezni; a munka szabad
köztársaságát akarjuk megalapítani, államot akarunk alapítani, biztató
példát akarunk a vánszorogva haladó emberiségnek adni? Miért volna ez
lehetetlen? Én meg akarom ezt a kis munkaállamot alapítani, ha ti
szintén akarjátok, akkor meg is lesz.
A herceg befejezte előadását. A matrózok csillogó szemmel hallgatták és
az előadás végén lelkes hurrázásban törtek ki. A herceg mosolyogva
nézett végig rajtuk.
– Most, – mondta – akinek kérdezni valója van, kérdezhet.
Szolgarov jelentkezett. Mély szemüregében nagy szemöldökei alatt sötéten
csillogott fanatikus szeme.
A kapitány bocsásson meg: az előadása az államok történetéről
meglehetősen hiányos és egyoldalu volt; és nyilván nem is szolgált más
célt, minthogy hosszú bevezetése legyen annak a rövid bejelentésnek,
hogy a kapitány valami primitív kommunizmust akar alapítani. Szabad-e
megkérdezni, hogyan képzeli ezt?
A herceg nyugodtan és jóindulattal felelte:
– Valamelyik délamerikai államtól meg akarok szerezni egy nagy darab
földet. Hiszen úgyszólván ingyen adják. Ennek a nagy darab földnek eleve
autonómiát akarok biztosítani. Pontosan meg akarom állapítani az
együttélés és a közös termelés szabályait, azután kezdődhetik a munka.
Szolgarov hallgatott.
– Hát mit szól ehhez Szolgarov?
– Szabad megmondanom?
– Szabad.
– Ez, kapitány úr, polgári álmodozás. Ezek a kísérletek teljesen
céltalanok mindaddig, míg a termelőeszközök kisajátítása az egész földön
meg nem történt. Mert vagy kizsákmányolókká leszünk mi is a legrövidebb
idő alatt, vagy szétrobbanunk.
– Nem hiszem, Szolgarov. Én gondoskodnám róla, hogy szét ne robbanjunk…
– Ön? Hát mi volna ön ebben a szabad köztársaságban?
– Én…?
A herceg könnyű zavarodottságot érzett.
– Én – mondta újra. – Gondolom, olyan szerep jutna nekem, amely
lehetségessé tenné, hogy a kis köztársaságot a gyors pusztulástól
megóvjam.
– Vagyis természetesen elnök. Született vezér. Született úr. Született
elnyomó.
– Gondolom én nem adtam rá okot…
– Mindegy. Az ember cselekedetei ilyen körülmények között nem függnek a
jó szándékaitól. Mihelyt nem az az elnök, akit mi választunk meg,
mihelyt az elnök hatalma nem a mi akaratunk következménye: nem szabad
köztársaságban élünk, hanem egy abszolut uralkodó zsarnoksága alatt.
Akinek a zsarnoksága annál félelmesebb, minél inkább az ő akaratától
függ az egész anyagi létünk…
A herceg elgondolkozva nézett rá Szolgarovra és halkan mondta:
– Akkor tehát az lesz az elnök, Szolgarov, akit önök megválasztanak.
Szolgarov szólni akart. A matrózok azonban, akik eddig csak egy-egy
gyors és halk megjegyzést súgtak oda egymásnak, most mozgolódni kezdtek.
– Elég volt Szolgarov – mondta egyikük.
– Éljen a kapitány! – kiáltotta egy másik.
Erre hatalmas éljenzés zendült fel. Szolgarov fanatikus szeme sötéten
siklott végig a társain, haragosan összepréselt vékony szája felnyílt,
de a nagy zajban nem lehetett hallani, mit mond.
A herceg mosolyogva intett csendet és derülten kérdezte:
– Kinek van még kérdezni valója?
A matrózok halkan lökdösték egymást, de egyik sem mert felállni.
– No, – mondta a herceg – senki sem kiváncsi semmire?
Ekkor szélesen, nehezen, zavart mosolygással felállott Brattlie. A
matrózok lökdösték egymást mögötte és mosolyogva néztek fel rá.
– No, mi az Brattlie – mondta a herceg.
– Azt szeretném kérdezni, – szólt nehézkesen Brattlie – hogy abban a…
köztársaságban minden közös lesz-e?
– Minden, amit termelünk.
A Brattlie szegletes fejében nyugtalanul forgott két kis szeme.
– Amit termelünk? – mondta habozva.
Várt egy kicsit, azután féloldalra hajtotta a fejét és feszült
várakozással kérdezte:
– A nők nem?
A matrózok nevetni kezdtek. A herceg kurtán felelt:
– Nem.
Brattlie felemelte a fejét.
– Nem is ér az akkor semmit – mondta a vállát vonogatva és nyugodtan.
A matrózok hangosan nevettek és zúgva kezdtek el beszélgetni. A herceg
felállott.
– Ez ostobaság, Brattlie – mondta hidegen. – Amit maga kíván, nemcsak
ocsmányság, hanem lehetetlenség is.
– Dehogy lehetetlenség.
A herceg menni készült. Brattlie ekkor felnézett rá, azután fellökte
feléje szegletes, húsos fejét:
– Hát legalább – mondta hangosan – szabad lesz-e több asszonyt tartani?
A herceg nem felelt. A matrózok zúgva állották körül őket.
– A francia katonák Tonkinban, – mondta Brattlie – három-négy barnabőrű
kislányt vesznek maguknak pár frankért. Hát ezt szabad lesz e ott?
– Nem – felelte sápadtan és hidegen a herceg.
– No hát nem is ér az akkor semmit – kiáltotta Brattlie megvetően. – Nem
is megyek én oda.
Szolgarov hirtelen odalépett melléje.
– Barom – mondta neki megvetően.
A matrózok zúgva kezdtek körülöttük vitatkozni. A herceg megfordult és
otthagyta őket.