(Korrajz.)
(1902.)
Két esztendő volt szabva a jogászi pályára. Ezt én a kecskeméti
kollégiumban jártam végig. Elég volt ez idő az akkori magyar törvény
egész kódexének a megismerésére.
Mikor a tanévet megnyitó «Veni Sancte» után a kollégium nagytermében
összegyűltünk, valamennyi magasabb klasszisbeli tanulók, teológusok,
jogászok, filozófusok, fizikusok; a professzoraink eltávozása után a
legvénebb diák, Munkácsy, felállt a pódiumra és megtette az indítványt:
– Urak! Nekünk régi szokás szerint az iskolaév elején fel kell osztanunk
a teendőinket. Sok olyan tudnivaló van a világban, a mit a katedráról
nem tanítanak, de az élet megkövetel. Ilyenek a franczia nyelv, az ének,
a zene, a táncz, a vívás, a szavalás, a rajzolás. Ezt az elődeink is így
tették; a ki legjobban értett valamihez, azt kiáltották ki mesternek, az
tanította ki a többit. Most is ezt a rendszert kövessük.
Egyhangú mormogással lett elfogadva az indítvány.
– Tehát legelső a franczia mester. Ki vállalkozik rá?
Egy szőkeszakállas, szélesvállú legény állt fel, megmondva a nevét:
_Szalay Sándor_. Elfogadtatott.
– Énektanítónak proponálom Szente Péter urat, a kántus-prézest.
– Helyes! Következik a zenéhez értő!
– Gyenes Bandi! Gyenes Bandi! – hangzott minden oldalról. Ezt már
mindenki ismerte: gordonkajátszó volt, a bátyja meg jeles hegedűs.
Molnár Adi a fuvolához értett; készen volt a konzervatórium.
– Következik a táncz! Erre már több vállalkozó volt. Szavazásra került a
sor: a többség Hartmann Józsit fogadta el.
– Áttérünk a vívásra!
Egyhangúlag Muraközy Jancsi lett kikiáltva, a kollégium atlétája, a ki
jól tudta forgatni a kardot és vívótőrt, a birkózást pedig _à la Rappo_
gyakorolta.
A szavalás tanítása nem talált pártolásra. Hisz ahhoz minden magyar ért,
vagy legalább is ért annyit, mint az a másik, a ki tanítani akarja. Majd
jönnek színészek, tanulunk azoktól.
Végre jött a rajzmesterség. Erre nem akadt vállalkozó.
Én aztán nagy szégyenlősen előálltam. Új ember voltam itt, senkisem
ismert; megneveztem magamat; tudok rajzolni annyira, hogy mást is
taníthatok. Megerősítettek.
Erre még valahonnan, a hátulsó padból, felemelkedett egy sovány,
bajusztalan fiú, Szabó Józsi, ezzel az indítványnyal: «Én pedig
megtanítom az urakat gyümölcsfát ójtani!» Ez is örömmel fogadtatott.
Ekkor aztán csak a napokat és órákat kellett felosztani, hogy egyik
szaktudomány a másiknak ne előgessen; az egész heti rend
megállapíttatott, a diktandó mindenki által lekörmöltetett, az eredeti
helybenhagyás végett a professzorátusnak benyujtatott.
És így képezték ki magukat és egymást a kecskeméti diákok a francziában,
az énekben, zenében, (a zenekaruk olyan híres volt, mint egy
czigánybanda; még «Beatrice di Cenci»-t is eljátszotta), a tánczban, a
mi akkor nagy mesterség volt: körtáncz, kvadrill, mazurka; a vívásban,
tornázásban mindenki vetekedett egymással. (Párbajaink nem voltak, hanem
azért szabdaltunk a karddal a meztelen testre olyanokat, hogy manapság
jegyzőkönyvet vennének fel róla.) Szavalásunk művészi fokáról tanuskodik
a kollégiumi olvasókönyvtár, melynek költségeit mi diákok műkedvelőztük
össze; a közönség meg volt velünk elégedve, mi is a közönséggel.
Hogy a rajziskolámból valami híres mesterek kerültek volna elő, azt nem
állítom, de hogy a tanóráimról soha senki el nem maradt, azt is tudom. A
ki későn jött, azt megdögönyöztem.
És így két év alatt az egykorú diákság mint kész _arszlán_ (akkor ez
volt az elnevezés) került ki az iskolából, az életrevalóság mindenféle
attributumaival ellátva.
És mindez az ifjak szüleinek egy garasába sem került. Kapták ingyen,
barátságból, tovább adták ingyen, barátságból. És maguk is jól töltötték
az idejüket mellette.
Igy volt ez ebben az időben, a mikor még nem volt se politika, se
zengeráj.
– Jól van, jól, – mondja nekem erre az én ifjú diák barátom. – Ti,
bátyám, minderre ráértetek, mert a törvénytudományotok egy tizedrésze
volt a mostaninak, de mi, a kiknek tízszer annyit kell most
megtanulnunk, nem érünk rá ezekre.
… Hát hiszen nem is tinektek mondtam én ezt el, a kik nem értek rá,
hanem azoknak, a kik ráérnek.