Úgy elmosolygok magamban rajtatok, ifjú pajtások!
Hogy töritek magatokat a közönség szolgálatában! Hogy verácsoltok a gáz
mellett egész éjszakán át, lesitek a táviratot, füleltek a távordítóba,
nyírjátok a kőnyomatút, nyaljátok a «logikai összefüggés»-t (műkifejezés
amaz ostya számára, melylyel a czikkfoltokat egymáshoz ragasztják),
reggel felé elpilledve rohantok a kávéházba, éhséget, szomjúságot és
didergő undorgást elverni!
Szegény éjjeléhező fiúk!
Bezzeg mi, hajdani hirlaposok, este nyolcz órakor már a vacsoráló
asztalnál ültünk; egyetlenegy munkatárs maradt ez órán túl a
szerkesztőségben, a külföldi szemlész, az bújta még a bécsi lapokat, no
meg aztán a korrektor: pont kilenczkor az elébbi is az asztal lábához
verte a tollat (mert kopasz volt, a korrektor ellenben a hajához
törülte, mert volt neki sok), a metrompás ott állt már a háta mögött s
húzta a könyöke alól a papírszeletet. A mint az óra a kilenczet ütötte,
az irodaszolga lecsavarta a gázt, sötét lett; nem írt többet senki fia
egy betűt sem. A mi kilencz órán túl történt a világban, az nem történt
meg a mai nap számára, várhatott másnapra.
S miért voltunk mi ilyen lusta pernahajderek?
Azért, mert «muszáj» volt! Így rendelték a felsőbb hatalmasságok.
De kezdjük hátulról, hogy megfogható legyen a lánczolat.
A legelső hatalom volt a vasút. Ez követelte, hogy a posta reggel hat
órakor már ott legyen az udvarán, ha el akar menni a reggeli vonattal;
ezzel összefüggésben megint a második nagyhatalom, a posta regulázta meg
a hirlapokat azzal a rendelettel, hogy reggel öt órakor oda legyenek
állítva a kapu alá (a Marczibányi-házba), csomagolva, marschroutánkint
szortirozva. Egy kollegánk (az Idők Tanúja) úgy segített magán, hogy a
délutáni vonattal, a Bummelzug-gal küldte szét a reggeli lapjait; mi
azonban (a Pesti Napló és A Hon) nagyobb teketóriát csináltunk vele:
nekünk kemény szerződésünk volt a nyomdászunkkal, hogy a lapunk fél
négyre ki legyen nyomva, összehajtva, czímszalagozva, becsomagolva,
targonczára téve. Valahány szám elkésik, a nyomdász annyi ezer forintot
fizet a laptulajdonosnak. (Ez volt a harmadik hatalmasság.) Ezzel
szemben aztán, hogy a saját hátát védje, a nyomdász (a negyedik
hatalmasság) peremptorius dekretummal kötelezé a szerkesztőséget, hogy
az összes kéziratokat a mai számra esti kilencz óráig beszolgáltassa:
hogy azt kiszedhessék s a kefelevonattal pontban tíz órakor ott
kopogtathassanak a rendőri palota II. emeletén, a 36., 37. és 38-ik
számú hivatalszobák ajtaján.
Ott éjszakázott Pultz úr, Bányász úr és a Csehall úr. Minos, Aeacus és
Rhadamanthus: a háromfejű sárkány. Ez volt azután az igazi hatalmasság:
a censura. Ezek rögtön munkába vették a kefelevonatot; veres
plajbászszal jelezték meg, a mi nem tetszett nekik benne, kék
plajbászszal, a mi nagyon nem tetszett.
Erre ti azt mondjátok, hogy micsoda erőltetett hülyeség ez már?
Dehogy is hülyeség!
A kék plajbászos olyan czikket jelez, a minek nem szabad napvilágot
látni, maszlag, a mit még bimbójában le kell forrázni; a veres
plajbászos olyan dudva, a minek meg lehet engedni, hogy csak hadd menjen
magba; s aztán utólag katonai törvényszék elé állítani az elkövetőjét. –
Az elsőbb esetnél a lapot lefoglalják, a másodiknál hagyják veszedelmébe
rohanni: a plajbászolás hivatalos titok.
A nyomdának várni kellett éjféli tizenkét óráig, hogy nem foglalják-e le
a lapot? Ha tizenkét órakor nem toppan be a rendőrbiztos, egyenes kard
az oldalán, fekete-sárga szalag a derekán, csóka-orrú kalap a fején,
akkor elkezd dolgozni a gőzgép.
Megtörtént azonban, hogy a krizis órái alatt megjelent a censor –
uniformis nélkül – csak úgy czivilben s jóakaratúlag figyelmeztette az
«illetőt», hogy komolyabb baj van a kefelevonatban: jó lesz ezt a kék
plajbászos dolgot kivenni a lapból. – Ez az «illető» pedig nem a
szerkesztő volt (mi a Svábhegyen laktunk, meg a Margitszigeten), hanem a
derék Urschitz, a faktor: egy jámbor, becsületes német ember, egy szót
sem tudott magyarul. Ennek a feladata volt reperálni a főbenjáró bűnt. –
Ennek is igen szépen ki volt találva a módja. A szedőszekrényben
állandóul voltak kész szedések, apróbbak, nagyobbak, rövidárúk,
válogatás szerint: buenosayresi és cernagorai czikkek. Ezek közül egyet
kimértek czollstokkal, a melyik a diffikultált czikk helyét egy kis
«spekk» hozzájárulásával kitöltötte, azt beillesztették a formába s az
új kefelevonatot a censor zsebébe dugták. A derék, jó ember elfogadta a
reperaturát s ment vele haza.
Másnap aztán a szerkesztő maga is kíváncsi volt rá, hogy miféle
változáson ment keresztül a vezérczikke? Van-e vezérczikk?
Semmi baj! Csak Budapest helyett Buenos-Ayres.
De nem mindig ütött ki ilyen simán az anyagcsere.
Mivelhogy a censori hatalmasságon fölül volt még egy legfelsőbb
hatalmasság a világon: maga a kormányzó úr.
A censoroknak még éjfél előtt föl kellett küldeni Budára az általuk
átvizsgált lapokat. A kegyelmes úr addig le nem feküdt, míg azokat
hegyéről-tövére át nem nézte. – S ha még csak maga nézte volna át, de
tartott maga mellett tapasztalt vén magyar írókat, a kik tudnak a fehér
sorokban olvasni, a kik kitalálják a titkos intencziókat, a rejtett
szójátékokat, a humorba burkolt ellenzéki szándékot, a kik már ismerik
az irodalmi tolvajnyelvet s odatartják a kormányzó orra elé a
fölfedezett merényletet; olyankor aztán a kegyelmes úr kegyetlen méregbe
jön, kapja a nádpálczáját, vágtat alá Budáról a rendőrségbe, szétcsap a
censorok között, lepocskondiázza őket s kerget minden embert lapot
lefoglalni. Ez esetben aztán még Urschitz úr sem tud a dolgon segíteni.
A szerkesztőt fölránczigálják álmából: megérti a dolgot. Azzal fal felé
fordul és tovább aluszik. A lap féloldalon jelenik meg.
Látjátok, kedves ifjú pajtásaim, ilyen kedélyes állapot volt az én
időmben a hirlapírás. Élni akkor is keserves volt; de legalább nem volt
muszáj éjjel is élni.
Akkor is sok szénát-szalmát össze kellett ennünk, de legalább a
kérődzést végezték a méltóságos és kegyelmes urak.