(1900.)
Négy év mulva az utolsó találkozás után mint gyászvigasztaló látogattam
hozzá.
Egyedül volt, kisérő unokaöcscsével.
– Minő végzet! Mennyi vidám napot töltöttünk együtt ő vele, a
felejthetetlennel! Egy megkezdett levelére találtam, melyet önhöz írt,
de nem tudott befejezni: tele van eszmékkel. Ez a levél is ott van az
eltévedt bőröndben, mely a bécsi állomáson elmaradt.
Utánam érkezett Benczur Gyula mester a nejével Munkácsynéhoz.
A gyászoló özvegy elmondta előttünk a megboldogult utolsó napjainak
történetét.
A szanatorium orvosa mult hétfőn tudatta Munkácsynéval, hogy férjének
betegsége a legválságosabb állapotba jutott: ételiszony (sitophobia)
vett rajta erőt. Ápolói kénytelenek lesznek mesterséges úton ételt
vezetni a gyomrába.
Munkácsyné rögtön sietett az intézetbe a beteg látogatására.
A mesteren egész új divatos öltözet volt, szürke kabát kék
nyakravalóval. Nagyon örült, mikor a nejét meglátta, s e hatás alatt
sajátkezűleg feltört egy narancsot s azt elfogyasztotta.
Később egy nőrokona is odaérkezett látogatására. A beteg szobája falát
két gyermekarczkép diszítette. Munkácsy nagy élénkséggel magyarázta
látogatójának, hogy ezekhez a képekhez az ő kis leánya volt a minta.
Csak kézmozdulatokkal magyarázta, mert a mi hangokat száján kiejtett, az
nem volt emberi beszéd, csak érthetetlen makogás.
Az orvos javulást jelzett.
Pár nap mulva azonban ismét a baj rosszabbra fordultáról értesíté
Munkácsynét, ki rögtön sietett férjéhez.
Fenn találta; fekete frakkba volt öltözve, mintha látogatásokra várna.
Arcza elárulta, hogy haldoklik. Émelygős hányás bántotta.
Neje megtörülte az arczát, s kebléhez szorítá fejét. Egy hangot nem
tudott már adni.
– Meghal a férjem! – rebegé Munkácsyné az orvoshoz.
– Igen, – volt a válasz.
Azzal lefektették a haldoklót az ágyba. Ott a fal felé fordult, s öt
percz mulva kilehelte dicső lelkét. Elaludt csendesen, mint gyermek az
anyja ölében.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –