(1900.)
Nem akar a toll fogni a kezemben.
Milyen reszketősen jönnek elő a betűk, – kényszerítve.
Hát neked kellett előre menned?
A ki annyival erősebb, fiatalabb, életteljesebb voltál nálamnál, a ki
előtt még egy nagy útja állt a dicsőségnek, a kire még oly nagy munkája
várt az alkotásnak.
Mennyi kedves emlék fűződik a te édes alakodhoz!
Mikor legelőször láttalak, egy fiatal művészt jöttél meglátogatni
hozzám, Feszty Árpádot, a vőmet. Egyedül voltam otthon. Én mutogattam
meg a nagy mesternek a fiatal művész kartonjait, melyek után az
igazságügyi palota esküdtszéki terme számára festette meg a
tempera-képeket. A mester el volt ragadtatva a fiatal művész alkotása
által: azt mondta, hogy ez a helyes históriai festészet s nagy jövendőt
jósolt azok alkotójának.
Mennyi kedélyes találkozásunk volt azután is! A munkácsi diadal után az
írók és művészek lakomáján, de a legkedvesebb az én csendes kis
hajlékomban, családi és baráti körben, vígan adomázva s poharazva. Mind
olyan emberek, a kik azt hisszük magunkról, hogy «sohasem halunk meg».
Valami megmarad utánunk. Azután daloltunk együtt magyar népdalokat.
Munkácsynak mély bariton hangja volt, nekem tenor. Most is a lelkemben
cseng még az a nóta, a mit együtt énekeltünk: «Édes anyám, kérem, – Ne
rontsa meg vérem! – Hiszen én igérem, – Hogy az én rózsámmal – Holtomig
beérem». Ilyen duettet sem hall Európa többet! Fütyülése pedig
versenyzett a pacsirta dalával.
Munkácsynak a haja csak akkor kezdett még szürkülni. Gyönyörű, tömött,
göndör fürtjei voltak. «Festeni nem fogom a hajamat, – mondá, – de a
bajuszomat védelmezni fogom.»
Az «Ecce homo» korszakában már nem védelmezte, egészen fehér volt:
üstök, bajusz és szakáll, ő maga összetört alak.
Most már halott.
Hát mi az, a mi bennünket megemészt?
A lélek. Megöl az mindenkit, a ki az idegeivel dolgozik: festőt, költőt,
szobrászt, művészt: ez a mi Malach Hamoveth angyalunk. Ez a szent láz,
mely felemészt; ez az édes pokol, melyben megégni gyönyörűség.
S még ha megégünk, ha hamuvá leszünk, hála érte.
De élve maradni az ész elégése után, nyomorult izom- és csonttömegnek!
Ez rettentő végzet.
S ez elé rohan mindenki, a kire a sors azt a hivatást mérte, hogy a
lelkével alkosson.
Mindannyiunk között legjobban ki van téve e végzetnek a festő: a kinek
az alkotása egyszerre és közvetetlenül jelenik meg s annak addig, míg
műve megalakul, a tudáson s a teremtő erőn kívül még végtelen
tanulmányokat kell összegyűjteni, azoknak az alkalmazását kitalálni,
belőlük egy egészet megteremteni. A ki ezt kezdetétől befejezéséig
fejlődni látta, az, ha van szívében szeretet a festő iránt, minden este
imádkozhatik érte, hogy őrizze meg az ép lelkét az Isten!
Mit tudnak a lélek elégése ellen a doktorok?
Azt, hogy ha olyan emésztő a munka, hát hagyjunk fel vele.
Oh, be rosszul ismerik a test és lélek közötti kölcsönös viszonyt!
Hisz a kifáradt léleknek csak egy gyógymódja van: az új munka. Legyen az
könnyű munka, játszi munka, vagy merész, lehetetlen munka, de csak ne
szűnjön meg soha.
Munkácsyn akkor tört ki a dühös őrjöngés, a mikor az orvosai és a
szolgája az ecsetjeit elvették tőle. Ez természetes. Hiszen ebben az
ecsetcsomagban volt az ő lelke!
Én csak jámbor ember vagyok, egy gyermek parancsolhat velem, de ha
valaki az írótollamtól meg akarna fosztani, én azt megölném, ha Sámson
volna is. Pedig az író még dolgozhatik a fejében is; de a festő ecset
nélkül nem élő ember.
Azt kellett volna mondaniok a beteg művésznek: «El ne hagyd a
rajz-ónodat, eredj ki a mezőre, fess virágokat, fatörzseket, vagy fess
akár őrült fantazmagoriákat, fess torzképeket s ha egyebet nem tudsz,
kolorálj fotografiákat, csak abba ne hagyd a munkát, mert abban van a
lelked, abban az idegeid gyógyszere.»
Most már «elvégeztetett». Levehetjük a művészt a keresztfáról. Csinálunk
neki pompás temetést. Hát a nagy mesterművéből mi lesz? A magyarok
honfoglalásából? Azt is eltemetjük?
«Ma velem leszesz a Paradicsomban.»
Azon a nagy (halhatatlanságnak szánt) történelmi képen Munkácsy a saját
arczképét és az enyémet is megörökítette (???). Vigasztalásomra szolgál,
hogy együtt dobnak ki bennünket s szállunk alá a poklokra.