(1892 jun. 8.)
Előttem a pompás főváros, mátul fogva büszke nevű: «rezidenczia.» A
Svábhegy keleti lonkájáról nézek le rá. Estenden máskor is elragadó
tünemény roppant háztömegeivel, karcsú tornyaival, a bazilika magasra
kiemelkedő jelképével, elszórt csillagokkal megrakva, melyek a
városliget zöld lombszőnyegéből csoportosan ragyognak elő; aztán a
Dunapart lámpasorai, visszaverve a kék Duna tükrétől; a két álló hid,
mint két bogláros öv: a lánczhidat eltakarja előlem a Várhegy; de annak
is ott van a mentekötője panyókára vetett lámpasorbul. Innen szoktam én
az én «kedvesemmel» kaczérkodni, a bájos Budapesttel, a csodás
tündérhölgygyel, a ki mentül vénebb lesz, annál fiatalabb. Nem hiába
nevezte a török is «szívgyönyör»-nek: «_Dsigerdilen._»
Ámde a mai estén különös ünnepi díszt öltött az én imádottam: felrakta
valamennyi gyémántjait, rendjeleit. Tűzbálványok emelkedtek elő,
fénykarikák, kettős napok a város minden részéből, a városligetből, a
Gellérthegy ormáról. Ezeknek sugárküllői egyre vándoroltak a háztömegek
fölött, végig zománczozták a Dunát, egy-egy templom, mint egy álomkép
tünt elő egyszerre a sötétből; aztán egymásnak köszöntgettek, innen oda,
onnan ide, mint két üstökös fark, mely egymást keresztezi s mikor
egyikük egyenesen odatűzött a szemembe, az olyan volt, mint egy kis nap,
ép olyan vakító, ezer szivárványos sugárt szóró nap: vagy mint egy
megkötött meteor! Ezt az összjátékát a fénypompának csak innen a
távolból lehetett elnézni.
A hold maga is hódolt ma. Nem akarta kisebbíteni égi fényével a földiek
fénypompáját. Az egész ég tiszta volt, csak a telehold vont fényes arcza
elé egy fekete felhőkárpitot, mely ott maradt és vele együtt emelkedett
följebb. Hagyott bennünket magunktól ragyogni.
Ragyogtunk is! A mint az estharangok bim-bamja megszólalt, a melynek
harmoniás csodazenéjét is csak innen a hegyről lehet élvezni; a
városlakónak sejtelme sincs arról, hogy minő instrumentácziója van a
tornyok sextettjének, csengő, kongó, zúgó, bömbölő mély hangok fölséges
egybevegyülése; hát akkor egyszerre egy veres tűzvonal támadt a
Duna-parton: az eskütértől a Petőfi-térig s az a tűzvonal kigyózott,
hullámzott, ezer meg ezer fáklya szakadatlan lobogványa volt az. Mikor a
tűzkigyónak a farka a pesti oldalon elenyészett, már akkor a feje ott
világított a budai várfokon. Az a két fényszóró gömb ott a királyi vár
előtt olyan volt, mint egy túlvilági óriásnak a két szeme.
S ez az óriás egyre nőtt, tömörült, megdagadt; a mint a fáklyaözön
belefolyt a lángtóba. Az olyan fényt árasztott maga körül, hogy
körülöttem árnyékot vetettek a fák a falra. Az egész királyi palota
izzani látszott, mintha olvadt aranyból volna. A delejes napok oda
vetették sugárkévéiket a várra; de azok elvesztek a fáklyák tűzfényében.
De a mi az optikai pompánál is meglepőbb, az volt az akusztikai
rendkívüliség: a mihez hasonlót csak egyszer hallottam életemben.
Az a hegyoldali lonka, a hol én álltam, öt kilométernyi távolban esik a
budai királyi várlaktól. Egyes emberi hangnak onnan idáig elhangzani nem
lehet. Hanem mikor az a tízezer ajk egyszerre rázendíté az éljen
kiáltást ott a várudvaron és a téren, az olyan volt, mint a vihar
kitörése. Ily óriási tömegben az emberi hang mérföldnyire elhangzik s ki
lehet venni az «éljen!» szót belőle. És újból, meg újból ismétlődött az
a viharszerű zengzés. Ez egy olyan hang volt, a minek fel kellett törni
az egekig. Rémséges, megrendítő, lélekidéző szózat!
Körülöttem méla csend; mindenki a városban van most. Mellettem a közeli
bokorban megszólalt a fülemile. Én hallgattam és csak magamban gondoltam
valamit.
… Talán az is felhallatszott az égig!
«CSINÁLJUNK MAGUNKNAK EGY JÓ NAPOT.»
(1892.)
«A pokolban is esik egyszer vásár!» azt mondják a magyarok. «Este
virágzik a tök.» Azt is mondják. «Mach mer unz án gúden Tág!» Ezt meg a
németek mondják. Hát miért ne csinálnék egyszer én is magamnak egy _jó
napot?_
Az én jó napom azzal kezdődött, hogy reggel öt órakor felkeltem regényt
írni. T. i. hogy a «Fráter György»-nek legközelebbi fejezetét
elvesztették a szerkesztőségben. Úgy eltünt, hogy nem akadt gazdája.
Este tudatták velem. Egész éjjel erről álmodtam. Ezt ujra meg kell írni.
Minden poéta-mesterember tudja, hogy nincs annál pokolra valóbb
mulatság, mint egy elveszett munkát ujra visszagondolni, vagy mint
Tinódi Sebestyén kifejezi: «Hátra tanulni!» vagy mint Sárosy Gyula
mondja: «ujra szülni.»
Dél felé készültem el vele. Irtam is hozzá a tisztelt szerkesztőségnek
egy olyan comitivát, hogy tudom, nem teszi el az autogram-gyüjteményébe.
Akkor felmentem az országházba. Horánszky Nándor barátom beszélt. Ő
tudja miről! – Én valami megjegyzést találtam rá tenni gróf Pongrácz
Károly barátomhoz fordulva, azt Horánszky meghallotta; belém kötött, én
visszakötöttem; nagy hajcihő lett belőle, úgy, hogy utoljára gróf
Károlyi Gábor felkelt a helyéről, azt mondja: «Ezt a scandalumot nem
lehet kiállani», s kiment. Nekem pedig megvolt az a jó napom, hogy
egyszer valahára én is közbeszónokolhattam. Egészen ujjászülettem tőle!
Mintha csak 1867-ben élnénk.
Ebédre Fenyvesy Feri barátomhoz voltam híva a Hungáriába. Szinházi
nyugdíj-ebéd volt a titulus bibendi. Az üléstől az ebédig még egy óra
volt agyonverni való. «Mit csináljunk addig, Károly barátom?» mondám
Vadnaynak, a ki szintén oda volt meghíva. «Sétálunk és nézegetjük a szép
hölgyeket az utczán.» «Nagyon jól van, úgy is régen sétáltam már, s
régen kacsintgattam szép hölgyek szeme közé», és így nagy élvezettel
töltöttük el az interkaláris egy órát, kölcsönösen emlegetve egymásnak,
hogy «Hej, pajtás, mikor mi ennek a szép hölgynek a mamájával jártuk a
csárdást!» (Nagymamáját is mondhatnám, de nem akarom Károly barátomat
kompromittálni.)
A nyugdíj-lakomán aztán felségesen mulattunk. Tizenhat toasztot
végigittunk; a tizenhatodiknál Hegedüs Sándor fiúilag megintett, hogy
elég lesz a jóból; még egy fővárosi képviselőtestületi ülés van hátra, a
hol nagy feladatok várnak reánk. Publica privatis præcædunt! azt mondják
a magyarok. Ott hagytuk a vidám társaságot, s osontunk kifelé. Az
előszobában a pinczérek rám adták a felöltőt, fejembe nyomták a fekete
selyembélésű czilinderemet, s rövid időn ott találtam magamat az uj
városház képviselői termében, mely már akkor zsúfolva volt lelkesült
hazafiakkal. Valaki szónokolt a baloldalon. A mellettem levő urak
kiabáltak: «Eláll! Eláll!» Én együtt kiabáltam velük: «Eláll!» És
csakugyan elállt. Akkor a jobb oldalon állt fel egy másik szónok, annak
még jobban kiabáltuk: «Eláll!» s az is elállt. Akkor az elnök kisérté
meg a kérdés feltevését: annak meg addig kiabáltuk a «halljuk»-ot, hogy
semmit sem hallottunk belőle. Akkor aztán következett a szavazás
felugrással vagy guggonüléssel, én is a felugrók között voltam. Hogy
miről volt szó? Azt bizonyosan úgy tudta mindenki, mint én magam.
Denique a magistratusnak minden propoziczióját leszavaztuk. Ez már csak
jó nap volt. Nem adunk pénzt semmire! A czitadellát bevesszük ostrommal,
nem fizetünk érte!
Onnan pedig, nagy diadallal, egy kedves barátomhoz mentünk el estélyre,
a hol bájos és szellemdús úrhölgyek társaságában töltöttük el a napot az
utolsó óráig, a mikor is én a széles Andrássy-úton nagy büszkén
vándoroltam hazáig, magamban dúdolva a «Jaj be hangos a Becsali csárda!»
melódiáját.
Hazaérve aztán fogtam a czilinderemet, hogy – rendes ember létemre –
majd elteszem a kalapskatulyába. Hát már akkor ott volt az én fekete
béléses czilinderem a kalapskatulyában! Hát ez már micsoda? Hogy jött
haza ez a czilinder-kalap nálam nélkül? Hogy lett nekem egy
czilinder-kalap helyett két czilinderkalapom? Nem vagyok én még kétfejű
sas!
Ha jól sejtem, én valakinek elhoztam a czilinderkalapját. De ki az a
valaki?
Most már ezt az útját választom a kurrentálásnak, hogy felhívom a
nyugdíj-lakoma részeseit, hogy a ki elveszett a kalapjából, jelentse
magát nálam, a hol egy elszomorodott czilinder-kalap kész megbocsátani a
tőle megszökött viselőjének s őt a multak iránti szemrehányás nélkül
ismét keblére fogadja.
Megesik ám az ilyen tévedés okos embereken is.
Tisza Kálmántól hallottam, az esetet elmondva, azt a sokkal jobb adomát,
hogy egyszer ő a hatvanas években egy vidám társaságban mulatva, midőn
Beniczky Ferivel mint két legutolsó résztvevő hazamenni készült, már
akkor az előszobában nem hogy az ő kalapjaik lettek volna készletben, de
kettejük számára csupán «egy» czilinder volt hátrahagyva. Ekkor aztán,
nehogy egyikük hajadonfőtt legyen kénytelen hazamenni, azt tették, hogy
közepett ketté szelték a czilindert: egyikük feltette a karimáját, a
másik a kupáját, s úgy mentek haza az összes millimárik nagy gaudiumára.
Végűl pedig a maga moráljával azt vágta a fejemhez a generális, hogy «te
ugyan drága legény vagy! A regényhősödet jámbor, józan életre
kényszeríted, hanem helyette magad lumpolsz!»