(1899.)
Van egy vallás, melyben minden felekezet, minden kultusz igaz hívei
egyesülnek, melynek oltárát mindenki magával hordja, templomát soha el
nem hagyja. E vallás parancsait is Istenkéz írta; de nem kőtáblákra,
hanem emberi szivekbe. Ez az emberszeretet és a honszeretet vallása.
Harangszó, zsolozsma, imádság mind Istent dicsérik, de legjobban
dicsérik az urat az emberi jótettek.
A ki egy elárvult családot jobb sorsra felemel, a ki a
kétségbeesetteknek életkedvét visszaadja, a ki elkeseredett ellenfeleket
egymással kibékít, az bizonyára mind híve e vallásnak.
Hát az, a ki egy egész országot emelt fel jobb sorsra, a ki egy
kétségbeesett nemzetnek életkedvét visszaadta, a ki trón és ország
közötti viszályt kiegyenlíteni segített, ne mondjuk-e azt e vallás
szentjének? Az emberszeretet és honszerelem vallása szentjének!
Az volt a megboldogult királynénk, Erzsébet. Mindenütt így látom őt
magam előtt. Elkezdve azon a hófehér ruhás szeráfi alakon, mely őt, mint
menyasszonyt tünteti fel: dicsőn uralkodó királyunk legbelső szobájának
egyedüli dísze, végig azokon a tüneményes képeken, a mikben mint áldó
nemtőnk, mint őriző angyalunk közöttünk járt, egész addig a gyászruhás
Mater dolorosa alakig, mindenütt a szentek glóriáját látom körüle
sugárzani.
Fényes és utolérhetetlen mintaképe volt ő egy királynénak, de fényes és
követésre méltó mintaképe a gyermekeit szerető anyának, a hazáját
szerető honleánynak, az emberszerető védasszonynak.
A mit hatalom, férfierő, bölcs ész nem bírt megoldani, azt a szerető női
szív megoldotta, összeköté.
Erzsébet királyné nevét emlékszobrok, mauzoleumok fogják megörökíteni,
de minden ércznél, márványnál tartósabban fogják ezt fenntartani azok az
intézmények, melyek az ő áldott védnöksége alatt a szenvedő emberiség s
az előre törekvő nemzeti mívelődés javára keletkeztek. – Ott, a hol a
szenvedés örök, ott hangzik valóban az örök ima: s a hogy a szenvedést
felváltja az enyhülés, úgy következik az imára a beteljesülés, mindennap
s ez megújul mindennap és el nem múlik soha, a míg csak szenvedők
lesznek a világon, a kik az égre emelik kezüket s onnan várják
megszabadításukat.
A szenvedők, a hazájuk sorsán töprengők, a jövendők felett kétségbeesők
mind, mind őt keresik ott az égben: eltűnt védangyalukat, Erzsébet
királynét. És bizonyára ott találják.
Nem hagyhatott ő el bennünket: annyi millió szív szeretetének sugarai
visszavonzzák őt a hazához s ki életében áldó nemtője volt nemzetünknek,
égbeszálltával védszentjéül fog megdicsőülni.
Életében két koronát viselt: egyik a királyi aranykorona, másik a
mártirok töviskoszorúja. Mi hisszük és valljuk, hogy most már a harmadik
korona is dicsőíti fenkölt homlokát: a megdicsőültek csillagokból font
aureolája.
A legmagasabb helyről ezt a szót hallottuk a legnagyobb fájdalom
kitörésében: «ha tudnák a magyarok, miket tett ő érettük a megdicsőült
királyné!»
… Tudják.
Nincs honleány, nincs hazafi, a kinek a krédójából ez a tudás
hiányoznék.
S a míg a magyar szivekben forró vér fog bugyogni, addig bizonyára
mindig ünnepnap lesz e hazában Erzsébet királyné nevének, születésének
és halálának napja. Ma is összejöttünk a Te emlékedet megünnepelni, óh
megdicsőült királynénk, nem hogy mi imádkozzunk teérted, hisz Te az örök
üdvösséget megérdemelted egész életed minden cselekedetével, hiszen Te
viselted a szívedben az Istenanya tőreit, hisz Te csak az erényeket
ismerted, a bűnöknek még a fogalmát sem, a Te lelked fehér köntösére egy
foltja nem vetődött a földi homálynak. Te már ott ülsz a szenteknek
sorában s látod színről-színre az Istent; de mi kérünk Téged esedezve,
hogy te imádkozzál miérettünk a népek Atyjához, a királyok királyához,
hogy áldja meg, védje meg a mi jó hazánkat, adjon népeinknek békességet,
egyetértést, hűséget és kölcsönös szeretetet s áldja meg hosszú élettel,
dicsőséges uralkodással a mi szeretett királyunkat, a kit a Te angyali
szellemed ihlessen az égből, a mint egykor a földön, hogy népeinek
boldogságában találja örömét, dicsőségét. Amen.