(1895.)
Ez a fájdalom, a melynek számára nincsen vigasztaló szó.
Fájdalom, mely annál nagyobb lesz, mentül többfelé osztják, annál
nehezebb, mentül többen viselik. A részvét sokszorozza a veszteség
érzését.
– Veletek sírok, – mondja a király a szenvedő apának.
– Veletek sírunk, – mondja a nemzet mind a kettőnek.
Hát mindenkinek meg kell-e halni, a ki a magyart szereti?
A lomha béke-idő rabolja-e el jövendőnk legjobb hőseit?
Nincs már szükség vezér-fényekre, kik elől világítsanak a hazaszeretet
útján?
Ki pöröl Istennel? Ki áll vitába a végzettel szemben? Porok vagyunk, meg
kell hajolnunk az égiek előtt.
És van hitünk, a mely az Éghez csatol.
Vigasztalásunk, hogy a kedves gyermek, a ki áldozatul esett, a nemzeti
szentek sorában foglal helyet. Úgy halt meg, hogy nem hagyott maga után
mást, mint erényeinek emlékét.
De mikor ez az emlék az, a mi legjobban sajog!
A ki tudja azt, mennyire egymáshoz volt forrva az egész József
főherczegi család a kölcsönös szeretetben; milyen örök és változatlan
volt a szülők és gyermekek és a testvérek közötti rajongó együttérzés,
mindenkinek egész sziv jutott mindenkitől: az lesz képes felfogni azt az
ürt, a melyet e kedves, e bálványozott gyermek eltűnése támaszt.
De hiszen nem tűnt ő el: itt van ő. Szétosztva többi testvérei között:
ott is marad; ott feltalálható.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Évek előtt, midőn József főherczeg vendégszerető házánál voltam, a két
még akkor fiatal gyermekfőherczeg ott jártam emlékéül egy ajándékkal
lepett meg. Ez egy saját kezük faragta sétabot volt; markolatul derék
bunkóval ellátva. «Ez nagyon jó lesz nekem mankónak, mondám átvéve a
kedves emléket.» «Minek magának a mankó?» mondá a kis László, «mikor
magának szárnyas lova van.» Most már neki van szárnyas lova: nekem
maradt a mankó.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az ég halmozza mindazokat a jókat, a mikkel a sors adósa maradt a
kioltott fiatal léleknek, azokra, a kik e lelket bizony örökölték.