(1896.)
Nevezték őt csillagnak, csalogánynak, tündérnek, csak egyet nem mondtak
el róla, hogy milyen drámai művésznő.
Úgy vagyunk Blahánéval, mint a holddal. Mindenki látja, gyönyörködik
benne, lantokban dicséri; – de senki sem ismeri; a valódi sphærája el
van előlünk takarva; pedig ott lehet, ott van élet, növényzet, melegség
– és talán boldogság is. Ezt a képet a földlakók soha sem látják.
Nőm, ki ugyanegy színpadon működött Blahánéval, azt mondta róla, hogy ő
a legkitünőbb drámai művésznők egyike. Nekem is megadatott, hogy őt egy
igen tragikus drámai szerepben láthassam. A tragikai múzsának minden
ajándéka egyesítve volt nála: mély érzés s annak minden változatait
kifejezni tudó hang, megkapó indulatkitörések, beszélő arczkifejezés,
eredetiség a felfogásban, plasztikai mozdulatok és előkelő egyszerűség.
Mindenki azt mondta róla ez alkalommal, a mit Jókainé: «ez egy elsőrangú
drámai művésznő».
Bizony a tragikai múzsa volt Blahánénak az édes anyja.
Hanem hát az előkelő anya még azután sem adoptálta legkedvesebb leányát,
a mikor véletlenül felismerte. Pedig az szerette őt; Blaháné szerette a
drámai művészetet.
Még akkor egy házban lakott a dráma és a népszínmű. Át-átlátogattak
egymáshoz. Sőt még az opera is ott volt osztályos rokonnak. Az volt a
kegyencz. A magasabb drámának a napja volt a péntek, a népszínműé a
vasárnap.
Lehetett összehasonlításokat tenni. A pénteki színház üres padsoraival,
ásító páholyaival, kopott díszleteivel; az a lágymeleg hangulat, mely
mint a malária, magának a művésznek a lelkét is ellankasztja… És aztán a
vasárnapi színház zsufolt karzataival, lelkesedni, mulatni, örülni kész
közönségével; nyüzsgő színpad, daltól visszhangzó kulisszák, tapsvihar,
hulló koszorúk!…
És aztán?… a hogy a nagy római mondta: «Inkább leszek első ember egy
faluban, mint második Rómában.» Mikor a népszínművet a Nemzeti Színház
átadta a Népszínháznak (a mit én ma is nagy hibának tartok), Blaháné
elhagyta a magas sarkú múzsaanya házát, s vitte magával a pillangós
czipőit a dajkája házához, a ki eddig fölnevelte. Inkább rózsakirályné a
paraszt szalmás kunyhóban, mint hamupipőke a méltóságos palotában! S a
siker, a diadal igazat adott a választásának. Mint népszínművek
királynéja, egész világot teremtett maga körül. Saját színműirodalmat
fejlesztett ki. Jobbágyává tette a magyar Tháliának az idegen népet.
És azután láttuk és bámultuk és szerettük őt az általa elővarázsolt
világban, mint naiv parasztleányt, mint kaczkiás menyecskét, mint dalos
rózsakirálynét, mint operetténekesnőt, mint fiú-szerepek kedves
személyesítőjét…
Nem! Nem akarok pamlagpört támasztani a művészetek istennői között.
Dráma, opera, népszínmű, operette, vaudeville, bohózat: kézcsókoló
tisztelője vagyok valamennyinek s nem keresem közöttük a
rangkülönbséget. Blahánénak pedig különösen hálás elismeréssel tartozom
azért, hogy előkelő drámai tehetségével a népszínművet megnemesítette, s
az operettenek tisztességet szerzett. A mély érzés, a nemes szív
aureolát sugárzott e műfajokra.
Aztán Blaháné mindig a _mienk_ volt!
Talán ez a szó: «volt» – nem is historicum még? Talán az újhold sarlója
ismét föl fog tünni előttünk?
A közönség mindig maga előtt fogja őt látni, s mindig vissza fogja őt
kivánni oda, diadalai paradicsomába: a népszínműbe.
Csak én, a kinek megadatott egyszer láthatnom a hold tulsó oldalát is, a
hol eleven élet van és virányok és emberalakok, – csak én nem tudok
kibékülni azzal a gondolattal, hogy Blaháné művészi ereje teljes
birtokában, végkép letünjön a láthatáron, s csak úgy magamban
mondogatom, hogy ha már elvesztette Blahánét a Népszínház, hogy nem
nyitotta meg előtte a főbejáratát a Nemzeti Színház?