(1902.)
Midőn én legelőször megismertem, szép délczeg ifjú volt, hosszúkás,
oválarczú, görög metszésű profillal, a minek férfias jellegét emelte a
sűrű, fekete szemöldök, szelidítette az ábrándos, mély tűzű kék szem.
Akkor is olyan komoly volt, mint mindig. Azt, hogy valakire mosolyogjon,
nagyon meg kellett érdemelni.
Már akkor is, az ötvenes évek elején, egyik vezetője volt az ifjú
Magyarországnak. Az öregek vagy szétzüllöttek a nagyvilágba, vagy
visszahúzódtak falvaik kis világába, vagy ott ültek a legkisebb
világban, a minek neve «börtön.» Ez az igazi mikrokozmosz. A fiatal
Magyarországé volt a jelen tér: és ez nem volt az «arany fiatalság», ez
az «aczél fiatalság» volt, a mely feladatául tűzte ki, hogy a mit apái
elejtettek, Magyarország szabadságát újra felemelje: «vestigia non
terrebant.»
Eleinte nem volt más tér a küzdelemre, mint a társadalom. Ennek a
gyümölcsei lettek a politikai párbajok, osztrák főtisztek és magyar
gavallérok között. Egy ily hármas párbaj hőseként szerepelt Tisza
Kálmán, ki abban nehéz sebet is kapott. (A második volt Szapáry Gyula, a
harmadik Beniczky Ferencz, ez halálra sebesíté az ellenfelét.)
Azután következtek azok az évek, a miknek nem írjuk meg a történetét. A
magyar nemzet törvényhozása kimondta, hogy «fátyolt vet a multakra», az
1850-től 1860-ig terjedő korszaknak nincs historiografusa.
Csupán egy levelére hivatkozom a magyar emigráczió egyik legkitünőbb
vezérének, báró Jósika Miklósnak, ki abban panaszolja, hogy a nemzet
azon küzdelmet, a mit igazainak fentartásáért az emigráczió folytat, nem
méltányolja, csupán egy ember érti és segíti e nehéz feladatot, – Tisza
Kálmán.
Legelőször negyvenegynehány évvel ezelőtt láttuk őt megjelenni a
politikai küzdtéren.
Az abszolut kormány minden szabadságot elvett az országtól; még az
utolsó volt hátra: a vallás szabadság. Megtámadta hirhedett pátensével a
protestáns autonomiát. Ezen tört meg a hatalma. Az egész ország, maga a
hatalmas katholikus klérus is a protestáns önkormányzat védelmére
egyesült s a merész ellenállás egyik vezetőjéül láttuk előtámadni az
akkor 30 éves Tisza Kálmánt.
Következett rá még ez évben az októberi diploma kibocsátása, mely
Magyarországon az idegenek kormányzatát megszünteté, a sajtót
felszabadítá, az országgyűlést egybehívta, de a 48-iki parlamenti
kormányzatot nem állítá helyre. A következő évi országgyűlésen már Tisza
Kálmán mint a magyar ellenzék vezére szerepel.
És ez nehéz szerep volt. Kormány nem volt, magyar miniszterium nem lett
kinevezve, és így kormánypárt sem lehetett. De volt egy nagy szám, mely
kiegyezést kívánt a dinasztia és a nemzet között.
Ezzel szemben állt az ellen egyenlő számarányú tábora, melyben együtt
voltak a szabadságharcz veteránjai, a kínszenvedett politikai martírok,
a forradalom minden tényezői.
Itt kezdődött el Tisza Kálmánnak az a nehéz feladata, melyet huszonöt
éven át híven és következetesen vitt keresztül: megtartani a magyar
nemzetet az alkotmányos jogaihoz való szilárd ragaszkodásban, de
visszatartani a szélsőségekbe töréstől.
Mind az egyikre, mind a másikra sokszor kinálkozott az alkalom. Egyfelől
az osztrák kormány kiéheztetési politikája, másfelől Ausztria
elszigeteltsége, balvégzetes háborúi erősen izgatták a nemzeti
közvéleményt: Tisza Kálmán erős keze tartá, hogy se jobbra, se balra ne
dőljön. Ekkor alapította több barátjával együtt a magyar ellenzék
egyetlen közlönyét, a _Hon_ napilapot.
Mikor az alapító kilencz tag névsora megjelent a programm alatt, a
kormánykörökben azt mondták: Ime tehát ez a titkos kormány névjegyzéke.
És igazuk volt.
Ennek a feladata volt megőrizni a nemzetet a fegyvertelen harcz
abbahagyásától: akár kapituláczió, akár fegyveres harcz megkezdése
által. A fejével játszott mindenki és nem vonult félre.
Tetterejét érvényesíté, az alkotmányos térről leszorítva, a társadalmi,
irodalmi, főleg a nemzetgazdászati téren: jól tudva azt, hogy «a
szabadságnak legjobb alapja a népműveltség és a közjólét».