(1895.)
A karácsonyi műkirakatokban látható Ferraris képe, igen szépen sikerült
heliogravürben visszaadva, melyet a Sváb Károly birtokában levő eredeti
olajfestmény után «a históriai tarokkpartinak» neveznek.
Nem azért nevezik pedig históriai tarokkpartinak, mintha az
együttjátszók s a nekik asszisztáló «bibiczek» itt csinálnák ennél az
asztalnál a világtörténetet; hanem azért, hogy ennek a tarokkpartinak
históriája van.
Ez a tarokkasztal három miniszterelnököt látott bukni (sőt segített
buktatni), a negyedik (Wekerle) csak úgy menekült meg, hogy nem tud
tarokkozni. – Nagy hiba egy olyan szép talentumu embernél!
Ugy hiszem, hogy modern társaságban egészen fölösleges fáradság arról
értekezni, hogy a tarokkozás milyen nevezetes tudomány, több mint
tudomány, – művészet! Sőt mondhatnám: diplomáczia, – az is a haute
financeal összekötve.
Itt a szerencse magában nem segít, az ember a legjobb kártyákkal bukik
meg, s nagyon rosszakkal diadalmaskodik. Ilyenkor azt mondják: «ángol
ész!»
Csak nehány esetet sorolok fel a tarokkasztal krónikáiból, melyek arany
betükkel vannak feljegyezve az emlékezet márványtábláira.
Lehetetlenséggel határosok!
Hogyan lehetett az, hogy X. kimondja kilencz tarokkal az ultimót: Y.
megkontrázza tizenegy tarokkal és X. megcsinálja a pagátot a végén?
(Z.-nek, a harmadiknak a hibájából.)
Hát az hogyan érthető meg, hogy X. pagát ultimot mond tiz tarokkal, Y.
tiz tarokkot proklamál, kontra pagát ultimóval, pagát elfogással; erre
Z. kikiáltja a tuletroát: ezzel tudatva, hogy a kezében levő két tarokk
a két nagy matador. – És X. megnyeri a játékot s hazaviszi végül a
bohóczot és így a tuletroát is meghiusítja.
No meg az a nevezetes nagy strágesz, a mikor Y. kezében van tiz primör
és két blank király: ezzel a hatalommal kimondja a pagátfogást, három
matadort, volátot. S aztán elveszti a játékot, harminczháromban, ötödik
vétellel, rekontrával s minden egyéb kimondottat.
A kik értik e nemes művészetet, azokra bizom e nehéz feladványok
megfejtését: melyek valóban megtörténtek a históriai tarokkasztalnál.
Az olyan eseményeket is tartogatja Clio, a mikor M. barátunk négy
dámával mondta ki a szólót – és megcsinálta. Ehhez már szerencse kellett
és vakmerőség.
Ennek az asztalnak a szereplőit kivánom bemutatni, a hogy a titulusaik
adják.
A Forhand az a «generális», a ki azóta is, hogy magát közlegénynek
vallja, megmaradt generálisnak: a középső figura, a ki a pagát fiut nagy
aggodalmak között fekteti a kihivott szinbe: az a «májszter»: nem azért,
mintha ő volna a tarokkban a mester; hanem azért, mert a becsületes
pesti czizmadia-czéh megválasztotta tiszteletbeli mesternek. – Az a
fekete sapkás, a ki mingyárt elüti az ártatlan pagátot, az a «Gonosz
Pista» (dehogy gonosz: hisz ő a honvédek apja), a ki ezt a predikátumot
csak az által érdemelte ki, hogy legjobban tud a többiek közt kártyázni;
a negyedik végre, a ki háttal van felénk fronttal, az a «főrend». Az
arczát azért fordítja félre, hogy eltitkolja rajta a kárörömét
felebarátja veszedelme fölött.
A negyedik hely néha képviselőt változtat. Mikor lutheránus gyülések
vannak, olyankor elfoglalja azt az exczellencziás oberlutheraner, a ki
azért, hogy nekem kedves kortársam és mindenre előfizetőm, a tarokkban
nagy drukker: más-más alkalommal pedig a «fejedelem», a ki egy
nehezékkel még nagyobb. Néha a miniszterelnök is kiegészíti a pártit s
gyakorolja az üdvös korrupcziót – a saját tárczájából. Kevesebb jót
jegyezhetek fel a horvát miniszterről; mert az mindig megadóztatja a
magyarokat. Mikor a generális távol van, olyankor suppleálja őt a
«dárdás». – Nagyon rosszul suppleálja a közérdek tekintetében.
A kik e tablóban a négy szereplőt körülülik és állják, élethiven talált
arczképekben, azok a «bibiczek». Vannak szerencsehozó bibiczek, a kik,
mint a mesebeli lidércz, arany tojást raknak le, a mely háznál
letelepednek, vannak ellenben «szurokmadarak», a kik után «nem terem fű
azon a helyen, a hová ők leülnek».
S a bibiczek nem elégesznek meg a néma szereppel: azok belebeszélnek a
játékba, tanácsokat adnak, biztatnak, hecczelnek, beugratnak, válogatnak
a talonban: «ezt vedd fel, azt tedd le» nógatnak: «mondd ki a szólót, az
ultimót!» ha renonszot adtál, oldalba löknek, figyelmeztetnek rá, vissza
vétetik a már az ütésbe beletett kártyalapot (ez mind járja ennél az
asztalnál), összeszidnak, ha suskust csináltál: kinevetnek, ha a
Hinterhandos tizenhét tarokkal megkontrázott s a játszma végén
esküdtszéket ülnek fölötted, s kimondják rád a vétkest: s kiszámítják a
perköltséget; ellenben annak a diadalhirével, a ki az egész társaságot
kirabolta, betöltik az egész klubbot.
Talán hát valami nagy pénzbe megy a játék, hogy megérdemli a nap hőse a
«főrabló» nevet? Dehogy megy: krajczárokba játszanak. A
nyereség-veszteség számla akként jegyeztetik, hogy az ember tart egy
«nyerő» zsebet, meg egy «vesztő» zsebet. Esztendő végén mind a kettő
üres, s arról tudja az ember, hogy a «mérleg» tökéletes.
De hát meg volt érte a gyönyörüség.
Mert hát nagy gyönyörüség az, mikor komoly emberek, a kik belefáradtak
egész nap az ország gondjaiba, a magas (és nem magas) politikába, a
hivatásuk terheibe, este felé másfél órára összeülnek játékot csinálni,
s ez alatt nincs rájuk nézve se keleti kérdés, se Venezuela, se második
állomáshajó, se börzepánik, se honvédegylet, se nógrádi tisztujítás.
De még nagyobb gyönyörüség az, hogy ennél az asztalnál van rendén az
igazi «szabad szó»; itt lehet a hatalmasokkal szemben a közlegényeknek,
kölcsönösen a jó barátoknak, olyan válogatott erős mondásokat
közrebocsátani, a minőkért, ha másutt mondatnának: nyomban magukra
vonnák az elnöki rendreutasítást, s küldenék egymásra a szekundánsaikat.
A ki «ezt» nem kóstolta: az nem tudja, hogy mi a tarokkban a haut gout.
Laikusok kedvéért feljegyezzük a neveiket az arczkép-csoportot képező
alakoknak (keleti nép lévén, jobbrul balra olvasván): Mikszáth Kálmán,
Pulszky Károly, Podmaniczky Frigyes, Beöthy Algernon, Odescalchy Gyula,
Tisza Kálmán, Jókai Mór, Csernátony Lajos, Nedeczky István, Gajári Ödön,
Sváb Károly.