(1880.)
Sok szép vidékét bejártam az idén Magyarországnak, voltam a csorbai
tónál, a Lengyel-nyeregnél, a tarpataki zuhatagnál, megmásztam hét ősi
várrom düledékeit, rengeteg erdőkön hatoltam át, mikben a medve
bandaszámra kóborol, de azt az egyet meg kell vallanom, hogy mind
valamennyi tájék fölött _Somogy vármegye tabi járását_ illeti meg az
elsőbbség – a _rossz utak_ tekintetében. Ilyen utak még Boszniában sem
lehetnek. Siófoktól _Zala_ helységig az egész út a lehetetlenségek
meglepő változatossága. Gödrök, a mikbe vakmerően bele kell rohanni,
pocséták, a mikben a ló hasig gázol, vízmosások, a miknek kígyóvonalát
mesterséges tekervényben kerülgeti az ügyes kocsivezető; itt-ott
megrakták a dágvány mentén fűzfa-karókkal, hogy el ne sülyedjen a
szekér; némely helyen mutatja a bedült árok, hogy ott egy előttünk
haladt kocsi beledült a mélységbe s előre figyelmeztet, hogy jó lesz
kiszállni és fogni a kocsi oldalát, nehogy ez is utána düljön. Rettegés
fog el a gondolattól, hogyha szemközt talál jönni egy másik szekér, hogy
térünk ki egymásnak? Dehogy jön! Három óráig baktatunk előre s nem hogy
szekeret, de még gyalog embert sem találunk; még a mezőn sem látható egy
emberi alak; a réten ott savanyodik a lekaszált csáté, a pocsolyában ott
bűzöl a lekötözött kender; aztán a hátahoporjás hegyeken ott terül el
hosszan a mély, hallgatag erdő. Ez az erdő volt a tanyája Somogy
hirhedett rablóinak; itt uralkodott _Patkó_, _Hajnal_ és _Kutyási_, meg
_Séta Pista_. Innen látogattak be a szegény legények a tabi plébánoshoz
fényes nappal s míg a csendőrök az utczán bersáfoltak, az alatt kedvükre
raboltak a ficzkók s a zsákmányt a plébános saját fogatán nagy dalolva
vitték odább. A dolognak még szomorúbb vége is lett. Az nap éjjel a
plébános arra riad fel, hogy a kapuján egy ember átmászik, hirtelen
puskát ragad, kilő a sötétbe s a kapumászó halva esik le. Az pedig nem
volt zsivány, hanem a szolgáló szeretője.
Látni kell ezt a tájat, hogy az ember megértse a somogyi Abruzzók
kalandorainak viselt dolgait. Soha szolgabiró, utibiztos erre a tájékra
nem vetődik: az utakat tavaszszal _beboronálják_ s azzal minden meg van
téve. Igy aztán az is megérthető, hogy az «express» levél, a mit _három
nappal előre_ küldünk Zalába, érkezésünket tudatva az ott lakókkal, épen
_három órával később_ érkezett meg mint mi magunk; – lévén a geometriai
távolság Siófok és Zala között – «két» _magyar_ mértföld.
Ezt az «út»-leirást pedig szükségképen előre kellett bocsátanom, mert ez
szolgál kulcsául a tovább leirandóknak.
Mikor az ember végre épkézláb eljutott annak a hegyi pataknak a
hidjához, a melyik az egész völgyet mint egy széles mocsár elöntve
tartja, s a hidról a bombanagyságu görgeteg kövekkel meghordott uton
szerencsésen keresztül törtet tengely törés nélkül, akkor maga előtt
látja Zala helységet s annak a tulsó végén, egy szép park közepette azt
az uri lakot – a hol vágyai czélját találja.
Itt lakik _Zichy Mihály_, a világhirű művész.
Jobb helyet bizony ki nem találhatott volna, ha az volt a czélja, hogy
atelierjében háborítatlanul dolgozhassék, mert itt ugyan rá nem bukkan
más, mint a ki művészetének fanatikus tisztelője.
A zalai kastélyt és uri birtokot Zichy Mihály és Antal testvérek most is
osztatlanul és közösen birják. A nagy parkot még édes atyjok ültette,
hanem a kastély udvarán, mely díszkertté van átalakítva, exotikus
virágcsoportokkal, már a nagyvilághoz szokott művész izlése látszik; még
inkább az urilak termeiben, melyek tele vannak műemlékekkel, azok között
Zichy Mihálynak legelső olajfestménye, egy imádkozó leány, azután finom
nőarczképek, rég elmult divatú öltözetekben, miket a családi kegyelet
őriz.
Zichy Mihály csak néhány év óta lakik itten s azóta lett a kastély egy
művész szentélyévé átalakítva. Igen kora fiatalságában került
Szentpétervárra, a minek ez a története. _Ilona_ orosz nagyherczegnő
Ischlben mulatott s festeni tanult. A bécsi művészakadémia akkor Zichy
Mihályt ajánlotta neki tanárul, a kit el is fogadtak. Egyszer csak
_Miklós_ czár parancsot ád a leányának, hogy rögtön menjen haza. Zichy
is vele ment. De utiköltséget nem küldött nekik a czár. Igy utaztak nagy
sietve Szentpétervárig, se Zichy Mihálynak, se Ilona nagyherczegnőnek
egy kopek sem volt a zsebében. Sándor koronaherczeg itt aztán nagyon
megszerette Zichyt, s mikor később trónra lépett, a művésznek minden
időben szabad bejárata volt a czárhoz, s mikor magukra voltak, nem volt
közöttük se czár, se festő. De annál nagyobb ellensége volt a magyar
művésznek az egész udvari környezet. Zichy kedélye tele van satyrával.
Az orosz udvar minden bűne és hibái ismeretesek voltak előtte s azokat ő
éveken keresztül találó művészi felfogással ostorozta genreképeiben; a
mikből három vastag folians van birtokában, egy egész memoire az orosz
udvari élet évtizedeiről, nem írva, de rajzolva. A birtokában levő
rajzok az eredetiek, a czárnak csak a másolatokat nyujtotta át. S ezek
képezték a bizalom és ragaszkodás összekötő kapcsát a czár és a művész
között. Egy embere volt a czárnak, a ki tudatta vele az igazságot –
rajzban. Csak egyetlen egy képeért neheztelt meg rá Sándor czár, ez a
kép egy öreg tábornokot ábrázol, a ki félszemét elveszté. Szép, fiatal
neje van, ki a mint a félvak hadastyán szemére felköti a kendőt, ennek a
két csücskéjéből szamárfüleket csinál neki s a közben dévaj kaczérsággal
kacsint egy az ajtón át eltávozó fiatal tisztre. Ez is élethű kép volt,
de a czár visszaküldte azt a művésznek, ezt írva alája: «ayez esprit, ne
soyez pas méchant!» Ezt a benső viszonyt, ezt a senkit sem kimélő
gunyort nem tűrhették az orosz udvaronczok s addig áskálódtak Zichy
ellen, míg az megúnta a torzsalkodást s ott hagyta nagyfizetéses állását
s hazajött Magyarországra. A nyarat rendesen itt tölti; a telet Párisban
vagy Nizzában. Termel és teremt.
Zichy Mihály most felül van az ötvenen; de a mellett egész fiatalnak
látszik; dúsgazdag szőke haja, nem is szürkülő szakálla, szelid, mélázó
szemei, magas nyilt homloka, jó szívre valló ajkmetszése mind úgy
összhangzik daliás termetével, a mit sajátszerű otthoni öltözet fedez,
szürke kurta felsőzeke, bő bugyogó, térdig érő veresharisnya, csattos
czipő. Csak a tiszta magyar beszéd, meg a barátságos vendégszerető,
nyilt kedély árulják el benne az ősmagyar sarjadékot.
Családja egészen orosz. Neje valódi orosz szőke szépség idomaival
vonásain, a németet is idegen kiejtéssel beszéli és férjével oroszul
társalog, – három szép leánynyal azonban, kikkel Siófokon találkoztam,
már folyvást beszél magyarul. Kiegészíti a családot egy franczia
társalkodónő, kit Zichy, mint a család régi barátnéját mutat be, és
végül a kit nem szükség bemutatni (mert már találkoztam vele Párisban,
sőt az arczképét is kiadtam egy lapomban) – _miss Mary_, Zichy
tanítványa. Finom, valódi délorosz typusu szépség, mély tüzű ábrándos
szemekkel, vékony összeszorított piros ajkakkal; egyszerű fekete
viganóban, s hosszú ujju, himzett veres orosz ingben. Mikor először
láttam, akkor hosszan leeresztve, szétszórtan viselte fekete haját; most
összefonva hordja már, s tekintetében valami néma szenvedés látszik.
Miss Mary az orosz czári udvar főorvosának a leánya, ki tizenkét éves
kora óta növendéke a mesternek, s vele együtt jár-kel a világban a
nélkül, hogy azt valaki felötlőnek találná: (hisz a festők egymás
irányában nemnélküliek). A bécsi kiállításon a tanítvány egy
festményével kitüntető érmet nyert: ez volt az «égi és földi szerelem»
(Mária és Magdolna).
A mester, ebéd után átvezetett bennünket atelierjébe (leányommal együtt
voltam ott). A festőműhely nagy részét elfoglalja az a terjedelmes kép,
melyen Zichy most dolgozik, (ha ugyan félbe nem hagyja) a lapokban már
előre ismertetett «danse macabre.» – A modell most is ott ült a
karszékben: egészen öltözetlenül: t. i., hogy még bőr és hús sem volt
rajta: egy csontváz az. Az egész kép csupa csontvázakból lesz
összeállítva: csontváz menyasszonyok ölelkeznek csontvőlegényekkel s
csontváz ellenségek nyomják le egymást a koporsófödéllel. Míg nem kész a
kép, nem akarok róla véleményt mondani, de megvallom, hogy nem bánnám,
ha elébb más képeket készítene el a művész. Tartok tőle, hogy ezzel nem
lesz szerencséje.
A ki Zichy Mihály művészi tehetségét meg akarja ítélni, az ne a
festőállványnál, hanem a rajzoló táblánál keresse őt fel. A rajzban
Zichy Mihály fölötte áll minden előttem ismeretes művésznek, még
Doréenek is. Az eleven fantáziának engedelmes művészi kivitel, párosulva
a jellemzés, az ismeretgazdagság sokoldalu előnyeivel, a csoportok
összhangzása, az érthető allegóriai kifejezés eltalálása őt e téren a
legelső művészek sorába emelik; de még ezenfelül járul hozzá valami, a
mi az egész alkotásnak valami bűvszerű hatást ad: a költői szellem, a mi
az alakokat ihletével felmagasztalja. Ilyen alkotásai Zichynek
különösen, a miket Lermontoff «Daemon szerelme» költeményéhez készített.
Ezeket egy orosz kiadó rendelte meg, a ki Lermontoff összes műveit
illusztrálva bocsátja közre s a rajzokért Zichy Mihálynak negyvenezer
frankot fizet. E végett Zichy ez évben újból Oroszországba utazik; de
nem a nyirfás finn öbölbe, hanem a puszpángerdős Kaukazusba, a hol a
cacheti bor s a lángszemű mingreliai hölgyek teremnek, s ott fog tölteni
két telet: nyaranta visszatérve Magyarországba. Ott létünk idején épen a
Zichy Géza költői beszélyéhez való illustratiókat fejezé be, a miket az
Athenaeum rendelt meg. Egyenkint mindegyik egy remekmű! – Zichy Mihály
rajzalbumát végig nézni, valódi dobzódás az olympi élvezetekben.
Az ateliervel szomszédos szoba maga egy kis muzeum. A mi itt ritka és
nagybecsű fegyverdarabokban a világ minden részéből össze van állítva,
az maga egy kincstár, külső tekintetre is; de a legbecsesebbet maga a
könyvtár rejti. Itt vannak felhalmozva mind azok a művészi kiállításu
munkák, a miknek példányai csak a fejedelmi könyvtárakat ékesítik;
miknek köteteinél nem száz, de ezer frankokról beszélnek; a díszbutorok
legfényesebbikét pedig az a szép triptica képezi, melyet a párisi magyar
egylet munkás polgárai készítettek remekbe Zichy Mihálynak. És ezt az
emléket valóban megérdemlette.
Ha van valami, a mit még a művészi lángésznél is magasabbra lehet
becsülni egy emberben: az a hazafiság. Zichy Mihály hazafisága nem olcsó
frázisokkal van építve, az övé élő tettekben beszél. Mialatt a párisi
magyar egylet elnökségét viselte, ez egyletnek szerzett egy negyvenezer
franknyi segélytőkét; és a mi ennél is több: egy egészséges irányzatot,
a mely irányzat nyomán, minden Párisba kerülő magyar iparos ifju azonnal
munkához jut, – a helyett hogy betyárkodásban, korhelykedésben
vesztegetné idejét és tehetségét, a tökéletesedés versenyére lesz
szorítva, tanulásra, dolgozásra ösztönözve s mindegyik becsületére válik
nemzetének. Ez legnagyobb részben Zichy Mihály érdeme. Megörökítették
ezt maguk a magyar egylet tagjai, egy Zichynek átadott albumban, melyben
fotografia helyett mindegyik a saját élete rövid vázlatát írta le; első
sorban Munkácsy Mihályé, mely így kezdődik: «mikor én tizenhét évvel ez
előtt még asztaloslegény voltam.» És itt föl kell jegyeznem azt a
meglepő, de annál inkább jóleső tüneményt, a mely a művészi világban oly
ritka, miszerint az egyik művész (Zichy) úgy kap minden alkalmon, hogy a
másik művészt (Munkácsy) magasztalhassa: egész lelkesülve beszél róla,
olyan előnyeit is feltárva előttünk, a miket mi még nem ismerhetünk. Ez
a pályatársi elismerés még a ritkaságok múzeumában is ritkaság.
Aztán, mint minden lángésznek, neki is megvan az a sajátsága, hogy
valami más egyébben találja a büszkeségét, mint a miben mester. Mikor mi
a művészi remekeit legjobban bámuljuk, félrehív s odavisz a
lepkegyűjteményéhez s kényszerít a lepidopterái felett szörnyűködnünk,
miket mind saját kezével gyűjtött Oroszország nagy sivatagain. Persze az
nagyobb mesterség, mint képeket festeni. Ezeket a lepkéket mind maga
szurkálta gombostűre.
– Szegény lepkék! – sóhajt fel a szép Miss Mary.
– A lepkét sajnálod, ha megölik: dorgálja a mester; de a parasztot nem
sajnálod!
– A parasztért nem kár, felel a tanítvány durczásan.
Azután a műélvezettől ittasultan kimegyünk az udvarra; az utczára; a
falu ifja, leánya (épen vasárnap van) mind oda siet a művésznek kezet
csókolni, úgy él közöttük, mint egy igazi hoszpodár. Odahivatja az
öregeket, a bírák uraimékat s tudatja velük, hogy a nagy harang, a mit a
falu számára öntetett, már útban van: gondoskodjanak a harangszentelési
ünnepélyről, a lakomáról majd gondoskodik ő.
A földmívelő polgártársak azután barátságosan kezet szorongatnak
mindnyájunkkal. Miss Mary parolázik velük s magyarul mondja hozzá:
«Isten áldja meg, bácsi.»
Én csodálkozva kérdem tőle:
– Hát ezeket a parasztokat már el tudja szívelni?
– Hja, ezek magyar parasztok.
– S ezek jobbak a többieknél?
Az orosz hölgy rám néz azokkal a titoktartó szemeivel, azután ismét
elburkolja magát álczázó sárkánypikkelyeibe s hideg mosolyra vonva félre
ajkát, ezt feleli:
– Nem; de igen jó bort adnak inni!