(1899.)
A csillagászok évezredek óta észlelnek az égen egy csillagködfoltot,
melyet Cassiopeia névvel jelöltek meg. Ha csupa csillagokból van is,
mégis folt az égen. A tizenhatodik században a világhírű csillagász,
Tycho de Brahe egy este egy hirtelen támadt központi csillagot fedezett
fel a Cassiopeia ködfoltjában: az égitest egyre növekedett, hónapok
mulva versenyzett nagyságában a Jupiterrel, fényességében a Siriusszal,
úgy, hogy déli nappal is látható volt az égen. Azután a milyen gyorsan
támadt, oly arányban el is mult.
Bánk bánról elmélkedvén, jut eszembe ez a csillagtünemény. Ez sem mese,
nem legenda: igaz történet.
A magyar történelem egén is van egy ilyen csillagködfolt: II. Endre
király koronás hitvesének, Gertrudnak meggyilkolása Bánk bán, a nádor
által.
Ennek a történetnek az alakjai is mind fényes neveket viselnek: vannak
közöttük főispánok, bánok, zászlós urak, sőt egy magas állásu főpap. És
aztán maga a nádorispán: a királynak az országból távollétében
helyettese; de ha megannyi csillagok is mind, a történet, melyet
alkottak, ködfolt maradt a magyar nemzetélet firmamentumán, melynek
elemzése nehéz feladat a multat vizsgálónak.
Hogy a hős lelkű, a lovagias, a hűséges magyar nemzet főfő emberei
összeesküvést koholjanak, melynek czélja megölni a királynét! Hogy
férfikéz gyilkot emeljen egy védtelen asszony ellen, a kinek a homlokát
a szent Chrysma érinté, a ki a szeretett királynak hitvese és Szt.
Erzsébetnek édesanyja, s hogy e rémtettet maga a király helyettese
hajtsa végre, a ki, ha gyilkolt, csak balkézzel szúrhatott, mert a jobb
kezében a királyi pálczát szorítá!
És erre a tettre az ország első főpapja is buzdítá az összeesküvőket,
történelmi nevezetességű, oraculumszerű mondatával: «reginam occidere
nolite timere bonum est. Si omnes consentiunt ego non contradico.»
Melyből az értelmi jegyek fölcserélésével azt is lehet kiolvasni, hogy
«tegyétek», azt is, hogy «ne tegyétek».
Növeli a ködfolt homályát az a tény, hogy az országába visszatérő király
hitvese gyilkosát, Bánk bánt, nemcsak hogy meg nem bünteti, sőt nádori
tisztjében továbbra is meghagyja.
Ebből a ködfoltjából a magyar történelemnek alkotott egy teremtő lángész
egy olyan fényes csillagot, a minő a Cassiopeia lehetett.
Teremtő lángésznek kell őt neveznem, mert kész anyag, kinálkozó adat nem
sok állt rendelkezésére, mely nagy alkotásában segélyére szolgáljon.
A mi krónikás könyvek könyvtárainkban rendelkezésére állhattak, azok
inkább félrevezették volna.
Pethő Gergely krónikájának följegyzése szerint Gertrud királyné megölése
azon korszakra esnék, a midőn II. Endre király a magyar keresztes
hadakkal a szentföld felé vonulna. Ez a krónikás nem tud semmit arról,
hogy a királyné által elkövetett uralkodási hibák mint lázíták fel az
ország nagyjait, magát a népet, a bitorló, a zsaroló idegen faj ellen,
melynek személyesítését a királynéban látták; csak a megsértett férji
becsületet állítja oda a bosszú indokául. Szerinte Bánk bán azonnal
sietett a király után, a kit utólért Konstantinápolyban, s a véres tőrt,
melylyel Gertrudot megölte, a király kezébe nyujtva maga kéri a szigorú
ítéletet saját fejére. És a király nemhogy visszasietne a gyászeset után
az országába – Bánk bánt még biztatja, hogy menjen szépen haza és
kormányozzon rendén, ő utazik odább a szent földre hadakozni, s csak e
hadjárat befejezte után, hazatért nagy számú ereklyék kiséretében (mely
között a krónikás szerint felemlítendő ama kőveder, melyben Krisztus
urunk a vizet borrá változtatta), tüstént másodnapon mingyárást törvényt
üle Bánk bán fölött s kimondá a szentencziát, hogy a királyné asszony
méltán öletett volna meg és Bánk bánnak mentséget ada a király.
A krónikaírót Valkai András vezethette félre, a ki Bonifinius nyomán
írta: Az nagyúr Bánk bánról való históriát, miképen az András királynak
feleségét megölte az ő nagy vétkéért, a mely szintén Konstantinápolyba
utaztatja a nádort a véres tett után, ki ott a király előtt ekként
igazolja cselekedetét:
«Mert feleséged, én asszonyom Gertrud,
Kit én olynak véltem, mint szent Ruth,
Oly dolgot művelt, ki megmondásra rút,
Halálára ki volt választatott út.»
Valkai szerint a király nagy megnyugvással fogadja Bánk bán előadását,
szép kegyesen visszaküldve őt országába, míg ő maga tovább megy tábort
járni Ázsiába, s csak visszatérte után veszi számon a feleségét Bánk
bántól, a ki úgy nyilatkozik a felhivásra:
«Én öltem meg a te feleségedet,
Im kezedbe adom az én tőrömet,
A melylyel megöltem feleségedet,
Ölj bátor ezen tőrrel engemet.»
A király azonban nem él ezzel a felhatalmazással:
«Az Bánk bánnak király igazi törvényt tőn,
Ki megszabadulássa Bánk bánnak lőn,
Hire neve királynak azért jó lőn,
Mert igaz András király ő neve lőn.»
Ez egy olyan lehetetlenségekkel, lélektani képtelenségekkel rémkedő
történet, mely alapjában vetekedik Macbeth és Lear király meséjével.
És ezt a történelmi adatot választotta drámai tárgyul egy magyar fiatal
költő.
Valóban oly nagy bizalmának kellett lenni a lelkében lakó teremtő
erőhöz, mikor e tárgyat fölemelte, mint annak a brit óriásnak, s hogy el
nem ejté, a mit fölemelt, arról tanuskodik művének minden lapja, minden
mondása, s az egésznek a megalkotása együttesen.
E század második évtizedében, 1814-ben állt készen ez a mű.
A ki e drámát végigolvasta, meg kell győződnie, hogy ez a munka nem
készült el azon rövid haladék alatt, melyet egy pályadíj kihirdetésének
és a pályamű benyujtásának határideje megszab. Évek sorának kellett azt
megérlelni, az ifjú hős lelkesedésének a férfiúi hideg ész uralma alatti
működésével.
Azokban az években, a midőn a dráma egy magyar költő ifjú szivében
chaoticus ködfoltból csillaggá tömörült, egész Európa harczot viselt
«egy» nemzet ellen, mely világháborúnak első oka az volt, hogy «az» a
nemzet királyát és királynéját megölte, s ebben a hadjáratban a magyar
nemzet is részt vett hősi önfeláldozással és királya iránti törhetetlen
hűséggel.
Bánk bán írójának tudnia kellett azt, a midőn drámájának kereteit
megalkotta, hogy ezt a művet nem a vele együtt élő kortársak számára
írja: hogy ennek az egész alapeszméjétől, irányától, hangulatától a
jámbor, királyhű birálók visszariadnak: – nincs szinház, melyben
előadhassák, – nincs mæcenas, a ki kiállítási díszéről gondoskodjék, –
nincsenek színészek, a kik az ő szellemóriásait élő alakokká
varázsolják: – és nincs közönség, a mely ezeket az eszméket, ezt a
nyelvet, ezt a költészetet megértse, felfogni birja.
Ellenben van censura, mely e mű színpadra hozatalát minden irgalom
nélkül betiltja.
És Katona József mégis megírta Bánk bánt, abban a biztos tudatban, hogy
majd talán késő æonok mulva, a mikor már ő maga a föld alatt porladozik,
ott fog az emelkedni, mint egy «monumentum ære perennius» ismeretlen
sírja fölött.
*
Ki volt Katona József?
Élétírói azt jegyzik föl róla, hogy egy kecskeméti szegény takácsnak a
fia volt.
Itt csak a «szegény» melléknév a tévedés.
Abban az időben a takácsok nem voltak szegények, a midőn minden ember a
saját házánál fonott vásznat viselte fehérneműnek, otthon szőtt
abroszához törülte kését. Még az én jurátus koromban is az anyám és
nővérem fonta vászonban ruházkodtam. Akkor a takácsok derék, tekintélyes
polgárok voltak. Katona uram hites polgár is volt a polgárhatóság
korszakában, melynek Gyenes Mihály inzsellér volt a főbirája. Én még
láttam a házát, díszes uri lak volt az, midőn tizenkét évvel a költő
halála után az említett Gyenes Mihály családjánál találtam két évig édes
otthont.
Derék házigazdám jól ismerte Katona Józsefet, mint ifjú költőt is és
később, mint hivatalviselő férfit, és sok adomát tudott felőle mondani.
Katona József kitünő nevelésben részesült. Atyja tíz éves korában Pestre
hozta őt fel a gymnaziumba, a hol lakása az egyetemi könyvtár épületében
volt; a jogi tanfolyamot is Pesten végezé. A jogtanulás befejeztével,
ismét a fővárosban tölté, a hogy szokás volt, a juratériát. Ezalatt is
szorgalmasan járta a királyi Curiát és a könyvtárakat.
Egyszer aztán hire futamodott az alföldi városban, hogy a fiatal Katona
József komédiások közé keveredett, azokkal összeszőtte a sorsát s eltünt
a világban. Szülői nagy szomorúságban voltak miatta; azt sem tudták
huzamos ideig, hová lett a szeretett fiuk.
De nemsokára megvigasztalta őket jó, jámbor szomszédjuk, a gelencsér, a
hogy azt a házigazdám elmondá előttem: «ne búsuljon kegyelmed Katona
uram, rátaláltam már a fiára; ott láttam a halasi vásáron: fehér
köcsögkalap volt a fején: úgy tánczoltatta a medvét.»
Ez a fogalma volt az akkori közönségnek a szinészetről, a komédiáról,
hogy az egyenlő mesterség a medvetánczoltatással.
*
Katona József színészi pályáját vázlatozva találjuk Toldy Ferencz magyar
irodalmi kézikönyvében.
Katona József még joghallgató korában kedvelte meg a színészetet. Itt
működött akkor a rondellában egy magyar színésztársaság. Ez a rondella
egy, a pesti Duna-parton ottfelejtett ódon bástyakörönd volt, színházzá
átalakítva. A társaság igazgatója volt Benke József, kitünő tragikus
színész, tudós fordító, később miskolczi tanár, számos gyermek atyja, a
kik közül egyik, Laborfalvy Róza, lett az én nőm. Ennek és Balogh
Istvánnak a társaságánál szerepelt Katona József, mint színész.
Tehetségét bizonyítja az, hogy Hamletet játszotta. Itt kellett
megismernie Shakespearet. Korábban írt darabjai, szám szerint tizenegy,
inkább Kotzebue és Iffland tanulmányára vallanak, s nem is sejtetik azt
a lángészt, mely Bánk bánban megnyilatkozott.
Színészkedése azonban csak műkedvelői kirándulás lehetett, «delectans
actor»: mert ugyanazon időben az ügyvédi censurát is letette s diplomát
nyert. Hiszen jogász koromban én is játszottam többször a színpadon, sőt
rendező is voltam, – csakhogy akkoriban már nem tartották Kecskeméten a
szavaló-művészt csepűrágó komédiásnak.
Nem irhatom meg a Bánk bánról szóló elmélkedést a nélkül, hogy magának a
szerzőnek 1819-ben nyomtatásban megjelent munkájához irott előszavát ne
közöljem.[4]
«Ötödik éve, hogy készítettem e darabot, mikor az Erdélyi Muzeumban a
kolozsvári leendő játékszíntől fölszólítás hirdettetett. Nem volt-e
pénz, vagy, a mit szégyen volna hinni – nem találtatott valamire való
munka és így a neszt csak az idővel akarták meghalatni? De valójában a
híre el is némult, vagy én legalább nem tudok róla.»
– Hát bíz ez úgy van. Katona József nem tudott róla. Azon időben még nem
volt napi sajtó, csak heti füzetek. Az Erdélyi Muzeumnak egyik számában
megjelent a pályázatról közölt tudósítás. De hát ki olvasta
Magyarországon az Erdélyi Muzeum íveit? A pályabirók itélete szerint
beküldött tizenkét pályamű közül legjobbnak találtatott a «Pártosság
tüze», szerzője Tokody János, de az is oly nagy hibákban leledzett, hogy
a pályadíj kiadása megtagadtatott tőle. Azonkívül még Bólyai Farkas
három színműve s egy Kisfaludy Sándornak tulajdonított dráma, Kun
László, találtatott dicséretre méltónak; de Katona József Bánk bánja még
csak megemlítésre méltónak sem véleményeztetett.
És ezt Katona József soha sem tudta meg. «De valójában a híre el is
némult, vagy legalább én nem tudok róla.» Így folytatja előszavában:
«Részemről elegendő hálát nem adhatok, hogy így esett; mert megvallom,
hogy gyengét írtam; mindazonáltal ezzel nem azt czélozom, hogy most egy
Phönixet mutatok elő, – nem, hanem csak jobbat. Éles szemek olvasgatták
és figyelmessé tettek a szépre úgy, mint a rútra: most is gyönyörködve
olvasom Bárány Boldizsár úr akkori barátomnak irásban adott «Rostáját».
Mindenkori szives emlékezetem legyen köszönetül.»
Ez után igazolja a szerző, hogy miért választotta a királyné öcscse
számára az Ottó nevet: holott történetíróink nem egyeznek meg abban,
hogy Bánk bán szerencsétlenségét Gertrudis királyné melyik öcscse
okozta: Eckbert bambergi püspök, Ottó burgundiai pfalzgróf, Henrik
istriai márkgróf és Berchtold, kalocsai érsek, egy tudatlan fiu. Katona
választása Ottóra esett. Szerző engedelmet kért Ottótól, ha nevéhez köti
öcscsének esztelenségeit, de hogy valósággal Berchtoldra gondolt, azt
sejteti, a midőn Bánk bán felhányja a királyné öcscsének biboros voltát.
A másik képzeleti alak volt Bánk bán felesége, kit Katona József Csery
Ottó czímű, németből átdolgozott regénye nyomán Melindának nevezett.
Előszavában futó fény lobbant végig munkája alakításán. Csak azután,
hogy drámája elkészült, akadt egy iromány a kezébe, melyben az van,
Michael és Simeon Miczban spanyol testvéreknek volt egy világszerte
híres szépségű hugok, kit Benedictus (Bánk bán) Konrád grófnak a fia
vett el. «Elismerem tehát Melindát spanyolabbnak, írja a szerző, s nem
győzök eléggé csodálkozni a véletlenségen, midőn Mikhált és Simont
idekevertem, a nélkül, hogy akkor a vérséget gyaníthattam volna is.»
Szerzőnek ebből a följegyzéséből azonban megérthetjük, hogy milyen nagy
különbségnek kell lenni az első Bánk bán színműve és a között, melyet
átdolgozásban ismerünk. Hiszen a bojóti spanyol testvérek gyöngéd
szeretete Melinda és gyermeke iránt az egész darabon végig szövődik s
fénypontját képezi azon izgalmas párbeszédnek, mely a IV. szakaszban
Gertrudis és Mikhál bán közt lefoly.
Az erdélyi irodalmi pályaverseny s a dráma kinyomatása között öt év telt
el. Ez alatt tökéletesítette Katona Bánk bánját azzá, a minek jelenben
ismerjük.
Az ifjú költőnek már akkor tisztában kellett lenni a feladatával, a
midőn múzsája sugallatára e nehéz tárgyat kiválasztá a magyar nemzet
történetéből.
A történetírók, a krónikások durva észjárását helyre kellett neki
igazítani. A költőnek ez nemcsak szabadsága, de kötelessége.
Jól mondá egykor Kazinczy Gábor előttem: «A história a poezisnak nem
gouvernantja, hanem csak öltöztető szobaleánya».
Hogy Bánk bán krónikájából magasröptű történetet alkosson meg, mely a
költészet szárnyain az igazság világába emelkedik fel, más királyt, más
királynét és más Bánk bánt kellett neki megteremtenie, mint a minőket a
krónikák eléje rajzolnak; a mellékalakokat pedig s azt, mely szenvedő
szerepet visel, de mégis főszemély a költeményben, Bánk bán feleségét
egészen költői fantáziájából kellett előállítania. Melindát az avult
papirosok «Totának» nevezik, s elbukását saját temperamentumának rójják
fel.
Katonának legelőször is meg kellett teremtenie képzeletében ama régmult
kornak egyetemes képét: a hatalmukat féltő, az idegenek uralmát nem tűrő
magyar főurak lázadásra törő szövetségét: a kizsarolt jobbágyság
keserves helyzetét. – Az első személyesítőjére talál Petur bánban, a
második Tiborczban. Mérséklőül áll közöttük a két meghonosult spanyol
testvér, a kiknek vérét még nem forralja fel a magyar nemesi
büszkeségnek idegent elperzselő sárkánytüze. Ennek a vérvilágításnak
árnyékául szolgál a királyi udvar sivár könnyelműsége, mely a léha Ottó
herczegben s a kalandor Biberachban talál kifejezést, s ehhez járul az
ellenkező világítás Gertrudis uralkodni vágyó, hatalma érzésében
elbizakodott alakjában. Az ellentétek egymással szemben tornyosulnak.
De megjelenik közöttük a történet vezéralakja, Bánk bán, az egész ember,
egész férfi, egész magyar. Megjelenése, hatalmas beszéde lecsillapítja a
kitörni készülő lázadást. A főurak meghajtják daczos fejüket s a kesergő
jobbágy elhallgat inséges panaszával.
Ekkor jön a tragikai fordulat a dráma közepén. Bánk bán hirül veszi
nejének meggyalázását Ottó herczeg által, látszólag a király
beleegyeztével s erre a szívét találó mérges tőrdöfésre a nagy
államférfi, a kormányzó bölcs egyszerre átalakul azzá, a mivé minden
egész embernek, egész férfinak, egész magyarnak át kell változnia:
halálra sértett becsülete megboszulójává.
A féltékenység szikrája kellett hozzá, hogy ő is úgy lángra gyuladjon,
mint a többi: még jobban azoknál.
Érezzük, hogy nem lehet, nem beszélhet máskép. De Bánk bánnál a démon is
ember.
A költő művészi keze tartóztatja a kitörni készülő katasztrófát, Bánk
bán, még Melindával történt találkozása után is, még Tiborcz ismételt
panaszait megértve is, a nádori méltóságát megillető mérséklettel beszél
királynéjával: tűri annak keserű szemrehányásait, ingerlő gunyorát s
csak becsülete elrablójának, Ottónak megjelenésére háborodik fel egész
férfiui vad indulatja, akkor is a csábító ellen fordul az, s csak a
királyné szenvedélyes beavatkozása okozza, hogy e harag az ő személyére
csap le; a tőrdöfés, mely a trón zsámolyát vérrel festi, nem az előre
kigondolt orgyilkosság műve volt, hanem egy vad indulatában elvakult
férj őrjöngéseé, a ki e tett után tántorogva lihegi: «a tető reám
szakad».
S a tragédia szelleme a következő szakaszban sem hanyatlik. Itt a
királyt látjuk, mint igaz férfit megjelenni, mint koronát viselő férfit.
Nem oly alakban, a minőben krónikások állították elénk, hanem a milyenné
a költő látnoki divinációval az igaz magyar királyt megemberesíté; nem a
jeruzsálemi ereklyékkel megrakott zarándokot, hanem a Halicsból
diadalmasan megtérő hős vezért, ki a ravatalon fekvő meggyilkolt
királynéja tiszta hírneveért kész bajnoki párvivásban megharczolni
ellenfelével, nejének gyilkosával. S a bevégzésnél remekel a költő
helyes érzéke. Bánk bánnak a szivét töri össze Melinda halála által. És
a király csak akkor, a midőn azt látja, hogy az egyenlő gyász, a közös
fájdalom által ő és ellenfele egyenlőkké lettek, de az ő feje még mindig
magasabb egy koronával, mint azé: akkor bocsát meg Bánk bánnak, s miután
a haldokló Biberach vallomása a királyné nevét tisztára mossa, tökéletes
lesz a kiengesztelés, a költői igazságtétel, a tisztán látó poezis
világot támaszt a história homályában.
Remekül van megalkotva ez az egész színmű.
A legtöbb magyar történelmi verses dráma úgy tünik fel nekem, mint azok
a nagy paloták és bazilikák falait diszítő mozaik képek, vagy az
ablakokon pompázó eukausztikai üvegfestmények; bámulom rajtuk a remekelő
művész technikai alkotását; de Katona Bánk bánjának minden alakja olyan
előttem, mint a régi görög szobrászmű, mely tökéletesen van kifaragva és
azonfelül élethíven kifestve: márvány, mely él.
S a nagy történelmi alakoknak kiformálásához járul a minden színezetében
jellemző költői nyelvezet.
Kitől tanulhatta Katona József e század elején ezt a magyar drámai
szólást, a minőn előtte nem írt soha senki, utána is nagyon kevesen?
Honnan kerültek elméjébe ezek a magvas mondások, a miknek mély értelmük
van, s a miket mégis mindenki megért, hogy írhatott ily tiszta
magyarsággal abban az időben, a midőn a magyar auctor, ha pennát fogott,
koncipiálni az ideáit, ahhoz segítségül hívott latint, francziát,
németet; hogy tudott oly gazdagon színezni azzal a nyelvvel, mely akkor
oly szegény volt; s az egyszerű szavak kincseket rejtenek gondolatokban,
érzelmekben, igazságokban.
Bánk bán költői szépségeit magasztalni közönségünk előtt épen olyan
fölösleges igyekezetnek tartom, mint a minőt az adoma tudósa kifejtett,
a ki kőolaj lámpáját tartá vendégei elé, hogy jobban lássák, milyen
fényesen süt a teljes holdvilág.
*
És ezt a remekművét a költő sohasem látta előadatni e világi életében.
1819-ben elő akarták adni a pesti rondellában, de a censura letiltotta.
1830-ban Katona József ifjan, hirtelen halállal kimult.
Legelőször került színpadra Bánk bán a pesti nemzeti szinházban 1839-ben
márczius 23-án Egressy Gábor jutalomjátékául. Természetesen a censura
által jól meghuzkodva. De több előadásra még sem bocsáttatott.
Ismét színre hozatott másodszor 1845 november elsején új
szereposztással. Ezúttal Bánk bánt idősebb Lendvay Márton játszotta, a
királynét Laborfalvy Róza, Melindát Lendvayné Hivatal Anikó, Petur bánt
Szentpétery, Biberachot Fáncsy Lajos, Tiborczot Bartha, Mikhált
Udvarhelyi személyesíték. Mindezeknek jelmezes alakjait megörökíté
Barabás rajzónja.
Bizony csak a rajzón. A veres plajbásznak megint volt rá gondja, hogy
Bánk bán elpihenjen.
A harmadik előadása igen nevezetes volt.
Egy olyan napon, mely nem engedi magát a féltékenység tarjagai által a
márványlapon benövetni, maga a fölséges nép követelte Bánk bán előadását
a nemzeti színház igazgatóságától.
1848 márczius 15-ikének jegyeztük fel ezt a napot.
Ingyen-előadás volt.
Hogyne emlékezném erre az előadásra; hisz magam is szerepeltem benne;
ott álltam, ott beszéltem a színpadon.
Régen volt az: ne beszéljünk róla.
Aztán megint nagy ideje volt Bánk bánnak csendesen szunyadni a
kriptájában.
1858-ban márczius 10-ikén hozatott ismét színre, szelidített szöveggel.
Egy év mulva ismét 1859 ápril 25-ikén elővétetett Prielle Kornéliával,
mint Melinda. Akkor ismét rázárták a sírboltajtót.
Végre hajnalodott a szabadság égalján.
Bánk bán is fölébredt.
1868 szeptember 27-ikén hozatott újból színre: ezúttal a teljes
hamisítatlan szöveggel.
És azóta folyvást él Bánk bán és folyvást növekedik; egyre nagyobb lesz:
ez a mi irodalmunk Cassiopeia-csillaga!
Az alkotmányos korszak alatt száznál több előadást ért Bánk bán. A
századik előadását 1895 május 13-án ünnepeltük; még Bécsben is előadták
a nemzeti színház művészei 1892 október elsején magas és legmagasabb
körök jelenlétében, magyarul.