(1898.)
Manapság, mikor a fővárosban egy vasárnapra ötven munkásgyűlés van
bejelentve, mikor a mezei munkások és munkaadók közötti állapot egész
tanulmánynak való, s külön törvény szabályozza, érdekes lesz arról az
egy emberről beszélni, a ki a munkás-kérdést Magyarországon mint első
vezér felszínre hozta.
A vezérnek még nem volt tábora.
Gyárak még nem voltak Magyarországon, a külföldön is gyér számmal,
otthon fonott és szövetett vásznat viseltünk, a posztónkat odafenn
Vukován készíték, gépek közül csak a kávémasina meg a pecsenyeforgató
volt ismeretes; az iparost hitták majszternek, legénynek, inasnak;
azoknak a dolgát elintézte a czéhmester, atyamester. Kőszenet nem
használt senki, ezt nem ásta sok ezer bányamunkás, a kovácsnak való
bükkfaszenet előállították a dudariak (a hogy a népdal zengi), a mi
pedig a mezei munkások állapotát illeti, hát azt vigan rendezte a
tiszttartó, kasznár, ispán, meg a hajdú, s hitták azt robotnak, a munkás
neve volt jobbágy, a törvényé urbarium.
Ekkor támadt elő Táncsics neve.
Jól mondám, hogy előtámadt, mert eredeti családi nevén Sztancsicsnak
hitták, de a kis fia nem tudta ezt a nevet kimondani, csak
«Táncsics»-nak ejté; ezért fogadta el az apa a kis fia gagyogása
szerinti nevet.
Táncsics 1799-ben született (tehát egy évvel mindig idősebb volt a
századnál). Szülei takácsnak nevelték, mint munkás nőtt fel,
legénykorában hagyta ott a szövőszéket, s aztán tanult a szegény diákok
száraz kenyerén, vékony juskulumán, míg megtanulta az iskolamesterséget.
Majd Pestre került, itt megnősült; derék, áldott jó asszonyt kapott,
vele egy csendes házikót, meg egy szép zöldséges kertet, mely szorgalmas
kezelés mellett a családot tisztességesen eltartotta. Táncsicsot magát
is ott látták kapálni és a rászákat öntözni, sőt a zöldséges puttonyt is
emelte a vállán. A munka tisztesség. És a mellett világújító tervek
főttek az agyában. Estenden, mikor lepihent a kerti munka, asszony,
gyerek aludni ment, ő még ott ült az íróasztalánál egy szál magaöntötte
faggyúgyertya mellett, s írta a «Polgári katekizmust.»
Majdan kiadót is talált rá, a ki kinyomatta a röpiratát (valószínűleg
Lipcsében).
Ez volt az első nyomtatvány, mely Magyarországon a munkás-osztály
helyzetével s annak megjavításával foglalkozott.
Volt pedig ez a negyvenes évek közepén, a mikor Magyarországon a gyászos
emlékü adminisztratori rendszer hatalmaskodott, – Kossuth, Lovassy,
Tormássy bebörtönöztetése korszakában.
Táncsicsra is hasonló sors várt. Ő azonban neszét vette a jószándéknak,
s jó eleve eltünt Budapestről s aztán jó ideig a vidéken bujdokolt
faluról-falura.
Ebből a korszakból jegyzett fel egy érdekes adatot az én régi jó barátom
és írótársam Éjszaky Károly, a ki azt nekem szives volt
naplójegyzeteiből megküldeni. Levelének ide vonatkozó tartalmát szó
szerint közlöm.
«Fejérmegyében Ráczalmáson laktam. Egyszerű emberek ősi szokás szerint
egymáshoz látogatóba lévén eljárók, ily czélból rándultam át Alapra, ott
barátom és rokonom Horváth Lászlóhoz (1847-ben országgyülési követ,
később alispán, 1867 után kuriai bíró) szálltam, aztán szokás szerint a
többi úri házakhoz is ellátogatandó, a közel lakó Horváth Vinczénél,
gazdám öcscsénél kezdtem a sort. Horváth Vincze sietett a helység
legaktuálisabb dolgáról, azon szenzácziós hírről értesíteni, hogy «itt
van Táncsics, Tóth Imre vendége, ma este nálam nagyszerű magyarázó
előadást fog tartani a Polgári Katekizmusból, a helybeli összes családok
jelen lesznek, s mert teremszerű legnagyobb szoba a mi házunkban áll
rendelkezésre, az előadás itt nálunk lesz, remélem hozzád is lesz
szerencsénk.» Ismertem ugyan már akkor a Polgári Katekizmust, mint
tiltott könyvet, de figyelemből a társasággal tartottam.
Táncsics rossz szelet fogva Pestről kimenekedett Fejérmegyébe,
Baracskán, Nyéken, Abán, stb. rövidebb-hosszabb ideig tartózkodván,
eljutott Alsó-Alapra. Sokáig nem volt maradása sehol, a mint nyugtalanná
lett s elhitette magával, hogy az üldözők immár megtudhatták, hogy ő itt
van, vitette magát tovább, s a birtokosok úgy továbbították őt mindig
biztos helyre, s így vonult ő be Alsó-Alapra utazva mozgó polgári
katecheta minőségben.
Az előadásra kevéssel késve érkeztem, s nehogy a közfigyelmet zavarjam,
az ajtóhoz közel álló háziúr mellett foglaltam szintén álló helyet.
Szépszámú hallgatóság volt együtt. Az ülőhelyeket a nők s néhány öreg úr
foglalták el, a férfiak álltak, Táncsics a szalon-asztal előtt egy
széken foglalt helyet, s onnét magyarázott. Künn borús, ködös idő járt s
oly homályos, hogy pár lépésnyire is alig lehetett látni.
Az előadás tárgya mint Katekizmushoz illik, kérdésekbe és feleletekbe
volt foglalva. Mikorra én odaérkeztem, Miska barátom már néhány kérdést
kimagyarázott, s ott létem alatt is már ötöt vagy hatot lemorzsolt.
Olvasta a kérdést, és a feleletet aztán magyarázta.
«De kérem, mint ő jelezte, most jön egy mondhatni legfontosabb tétel, –
ez kötelessége, sőt kell, hogy erénye legyen minden polgárnak.»
«_Kérdés:_ Mi a legszükségesebb, legelengedhetetlenebb kötelessége a
polgárnak?
_Felelet_ (rendkívülit jelző, emelt hangon, mely három felkiáltójellel
nyerhet kifejezést): «_Minden polgárnak legelső és legelengedhetetlenebb
kötelessége a bátorság!!!_»
E perczben ijedten tör be a szobába a komorna, s az ajtónál álló
háziúrnak elhalványodva jelenté: «Tekintetes úr! Egy regement vasas
német állta körül a házat!» A háziúrnak szánt e jelentést a társaság is
meghallotta s nyugtalanná lett. A háziúr kérte a társaságot, hogy
maradjon nyugton ő kimegy és utána néz a dolognak. Vele mentem én is. Az
utczán a ház hosszában volt felállítva nem ugyan egy «regement», hanem
csak egy század vértes, alig beláthatólag a köd s estihomály miatt. A
vezénylő tisztet megtaláltuk, kapitány volt az istenadta, s az
osztrák-magyar rendszernek híven megfelelve egy szót sem tudott
magyarul, sem senki a században. Kiderült, hogy Székesfehérvár felől
Szegszárd felé vonulnak, s éji szállásra Czeczére kellett volna menniök,
de nem tudják, hogy hova jutottak, e teljesen magyar vidéken hasztalan
kérdezték, nem értette őket senki. Sárszentmiklósból kijövet a helyett,
hogy kissé jobbra fordulva Czeczének tartottak volna, az egyenesebb
irányú uton Alap felé tévedtek, hol a kivilágitott ház előtt álltak meg,
útbaigazítást kérendők.
Háziurunk lovászával gyorsan nyergeltetett, s általa a vérteseket
Czeczére kalauzoltatta. A tiszt köszönetet mondva visszaindult, s ezzel
az intermezzonak vége szakadt.
A hallgatóság különösen a nők, a szomszéd szobákba oszolva a félrevont
függönyök mögül kandikáltak az ostromló seregre. Mi ketten visszamentünk
a terembe, a társaságot megnyugtattuk, s mindenki elfoglalta helyét, –
Táncsics folytatja a kötelezett bátorság elmélete elemezését. Hívják is,
keresik is a szobákban, a folyosón is, nem található. «Várjunk kicsit,
majd csak rendbe jön s visszatér.» De ő sem elő nem jött, sem az egész
házban vagy a szomszédban és szálláson megtalálható nem volt, sőt éji
hálásra sem tért haza. Másnap reggel általános razziát tartott az alapi
közönség Táncsics után, – hasztalan, eltünt, elveszett. Mi lelhette,
csak nem szerencsétlenség? Harmadnapra virradt, Táncsicsnak semmi nyoma.
Harmadnap este felé Tóth Pista, ki apjának gazdaságát vezette, szérűs
kertjükbe ment körülnézni, s különösen a szénaboglyákat szemlélni,
rendben van-e, nem lopják-e? Egy helyen némi elszórt széna-izéket lát,
közelebb megy a boglya tövéhez, egyszer csak hallja: «Pista! Pista!»
Figyel, kutat, jobbra-balra. «Pista! Látom, te vagy!» «Én vagyok, de te
ki vagy? Hol vagy?»… «Nincs baj?» – «Baj? Hát mi baj lehetne?» A boglya
tövén mozog a széna s annak fedő rétegén átcsúszva a boglya alól
előbuvik az obligált bátorságnak rejtekbe tünt hőse. Mint az ács-teszéri
parasztgazdának egykoron szolga-gyerkőcze, tudta, hogy a boglya
gyomrában található rejtek a legbiztosabb menhely, s abba fúrta be
magát.
Étlen-szomjan töltött ott pár napot, s a tragikomikus jelenet után mi
természetesebb, mint hogy a tévedés felvilágosítása közben a kiéhezett,
agyonszomjazott ige-hirdetőt étellel-itallal nyakig-torkig
töltötték-tömték. Nem mutatta ott magát többé senkinél, csak
házi-gazdájától vett bucsút s kért kocsit, mely aztán vitte, –
menekvőtől nem volt szokás kérdezni, hogy hova? Mi aztán nem hallottunk
róla hírt sokáig, később is csak homályosat, míg végre Pest-Budán 1848
márczius 15-ikére oly virággá fejlődött, mely azon nagy nap bokrétája
trofeumaként pompázott.
Idáig a szemtanú adatja: a mihez én a következőket függesztem:
Táncsicsot én nagyon közelről ismertem: becsületes, őszintelelkű ember
volt, ha túlzásait mint írótársamét megelleneztem is, de jó szándékát
felismertem bennük. Mint író bátor volt, sőt vakmerő; de vitéz nem volt.
Alacsony, hajlott termetű alakja nem volt személyes küzdelemre szánva. S
bizony, mi többi írók sem voltunk vitézebbek, mikor regement-számra jött
a vasasnémet ellenünk. Mert az a börtön rettenetes! Még maga Petőfi is,
ki a csatatéren száguldó paripák által eltapostatni gyönyörűségnek
vallja, azt írja: «Ó, de a börtön, attul félek!»
Aztán még egyet.
Én dicsőnek tartom azt a hőst, ki duzzadó ereje tudatában rohan a
veszélyes küzdelembe s gyönyörrel várja az ellenfélt; neveti a kapott
sebet.
De még dicsőbbnek tartom azt az embert, a kinek az idegeit félelem
zsibbasztja, a kinek a szíve reszket a veszély közeledtére, de az erős
lélek akarata mégis szembe viszi a rettegett ellenféllel s tűri a sebet,
a mely fáj!
Ilyenfajta ember volt Táncsics is. Czingár teste reszketett a
veszélytől, szívós lelke mégis szembe vitte reá.
Nemsokára ez adoma után csakugyan elfogták, bebörtönözték: márczius
15-ikén 1848-ban a nép kiszabadította börtönéből. Ekkor megtudtuk, hogy
a munkásügynek nemcsak vezére van, hanem tábora is van már.
És ezt a tábort összegyűjteni újra meg újra megindult az első hadvezér,
s útjának a vége mindannyiszor a börtön volt. A legutolsó zárkája olyan
sötét volt, hogy megvakult benne. S mikor kiszabadult, vakon is vezette
a táborát. Mint szegény ember halt meg. Népvezérre ez a legszebb
utóhang.