– 1903. október 17. –
Száz éve e napon annak, hogy _Deák Ferenczet_ a Gondviselés a magyar
nemzet számára leküldte kegyelméből.
Művei, a miket hosszú, áldásteljes életén át alkotott, szavai, a miket
elmondott, meg vannak örökítve tényekben és írásokban: élnek és
beszélnek.
_A nemzet bölcsének_ nevezi őt mindenki.
Az ifjú Magyarország lételének fundamentumát ő teremtette meg.
A nemzet most már csak érczszobrához zarándokol s ihletet keres
varázsszerű tekintetéből.
Néhányan, kik még élő kortársai voltunk, tanuságot tehetünk róla, hogy
éltében is ilyen érczszobor volt, érző szívvel, gondolkozó fővel.
S ez a szív, ez az ész nagy volt egyenlően.
Szív kellett hozzá, mely a nemzetet úgy szeresse s ész, mely a
boldogulásának útját megtalálja: szív és ész együtt, mely korszakalkotó
eszméket életre idézzen, a lehetőt a mulhatatlannal kiegyeztesse.
A történetírók lefestik őt, mint nagy embert, mint _óriást_, én irok
róla, mint _emberről_.
Mert _Deák Ferencz_, mint ember, egyesíté magában azt a varázst, mely
nemzetének vezérévé, elleneseivel szemben hatalommá emelte.
Mindenekfölött _európai magyar_ volt. A ki nemzetében fölébresztette a
saját nyelve iránti lelkesülést s azt diadalra vezetni segített a
nélkül, hogy az általános müvelődés útját elzárta volna előle, hogy az
idegen kultura iránti gyülölséget ébresztgette volna.
És azután igazságos volt mindenkivel, még elleneseivel szemben is, de az
igazságtalanságnak bátor leküzdője, még a hatalmasokkal szemben is.
Pártja nagy volt az országban és azt semmi sem tartotta össze, mint az ő
személyes igézete.
Olyan volt közöttünk, mint egy apa a patriarkák korszakából.
Hát a trónon ülő uralkodóval, a kormányt vezető hatalommal szemben mi
volt e rendkívüli ember?
Sem fejedelem, sem nádor, sem bán, sem bíboros főpap, sem diadalmas
hadvezér és mégis több valamennyinél: egy nemzet megtestesülése. És a
mellett messzelátó ész, prófétai lélek, ki előtt tárva volt a mult,
jelen és jövendő.
A régi nagy pernek a király és a nemzet között csak egy birája lehetett:
a világszellem, a világtörténet.
De a haza bölcsének nemcsak a hatalommal kellett megküzdenie odafenn, de
saját nemzetének szétvonó nézeteivel itt e honban. Harczolni élőkkel,
kisértetekkel és mumiákkal.
Az _élő_ nemzeti és állami követelésekkel, a megtorlás sírban meg nem
férő _kisértéseivel_ s az ósdiság megkövesült _mumiáival_. Deák Ferencz
nem törte össze ellentéteit; de kiegyezteté egymással s beilleszté a
trónt oszlopai közé.
Fegyvere nem volt; de két paizsot tartott a két kezében; az egyikkel
védte a nemzetet a hatalom palloscsapásai ellen, a másikkal takarta a
kitörésre kész vulkánt a hazában, mely a trón alapját reszketteté.
Végre diadalmaskodott a haza és a korona iránti igaz szeretetével. A
világszellem itélete döntött s új korszakot alkotott az országok
történetében.
De azt a diadalmasan bevégzett hadjáratát a béke apostolának milyen
hosszú évei az előkészítő munkásságnak előzték meg. Azt életírói
följegyezték.
A legsötétebb éveiben a nemzet és az alkotmányos szabadság
megsemmisülésének, ő volt a nemzet látható vezére. Itt élt közöttünk a
fővárosban, mint egyszerű polgár, a kit a nagyok és kicsinyek
fölkerestek. Szerény vendéglői lakása nem volt elzárva senki előtt:
bejelentés nélkül lehetett hozzá belépni. Államférfiak és inséges
kéregetők mindig nyitva találták az ajtaját, senkit vigasztalanul el nem
eresztett.
Magam voltam szemtanuja, mikor látogatásom ideje alatt, a szobájába lépő
kéregetőnek esedező szavára egy arra a czélra rendeltetett kis prés alol
szótlanul kihúzta a bankjegyet s odanyújtá a kezébe s ez a jelenet
megismétlődött.
S ez időszakban, midőn a nyilvános élet, a politika szünetelt, éreztette
_Deák Ferencz_, mint ember, hatalmát. Mindentől meg volt már fosztva a
magyar nemzet, mely létének biztosítékát képezte. Ekkor lépett fel
_Deák_ a Magyar Tudományos _Akadémia_ hatáskörének megújítása mellett
hatalmas előterjesztésével s kivánta a kormánynál e tudományos intézet
újra feltámadását, hivatásának újból megkezdését.
Ez időben halt meg a magyar nemzet legfényesebb nevű költöje:
_Vörösmarty Mihály;_ magyar költők rendes sorsa szerint vagyontalanul
hagyva hátra családját. Deáknak egy buzdító szavára egy szívvel és
lélekkel járult hozzá az egész nemzet, hogy az elhunyt költő családjának
sorsa érdemeihez méltón biztosíttassék, maga a nemzet lett a család
bőkezü gondnokává s a költő gyermekei manapság magas állásaikban
érvényesítik dicső atyjuk öröklött szellemét.
Végre betetőzte nagy alkotását, két országot kiegyeztetve, megkoronázta
a királyt, helyreállította az alkotmányt a szabadság alapján.
És akkor visszavonult. A cselekvés terét átengedte munkabiró
államférfiaknak.
Más pacificatorokat a hatalom gazdag vagyonnal, nagy méltósággal,
főranggal jutalmazott. Deák nem fogadott el semmit. Visszautasított
minden jutalmat és méltóságot. Egy aureola vette körül, egy dicsfény,
mely alakját körülsugározza: lelkének büszkesége. Ez a büszkeség
utasíttatá vissza _Deák Ferenczczel_ még az alulról jövő kitüntetést is,
a megyéje követi megbizóját, abban az időben, midőn a
jobbágyfelszabadítás s az ősi előjogok táborának összeütközése e megbízó
levelet vérrel szennyezte be.
És ennyi büszkeséggel oly végtelen nagy szeretetet tudott egyesíteni
barátaival, híveivel, kortársaival szemben.
Az írókat különösen szerette. Minden lapra előfizetett, minden könyvet
felvásárolt s azokat el is olvasta, soha egy tiszteletpéldányt el nem
fogadott ingyen. Az alkotmányos korszakban, ülési szünetek alatt gyakran
odaintett magához s gazdagítá emlékeimet egy-egy jellemző adattal a
magyar társas életből, melynek élő kincstartója ő volt.
Éveken át folytattam e rovatot az általam szerkesztett humoros lapban e
czím alatt: «Deák Ferencz adomák», míg egyszer az öreg úr azt mondá:
«Édes öcsém, úgy vagyok a Deák Ferencz adomáiddal, mint a Deák Ferencz
keserűvizzel: sem nem töltök, sem nem iszom belőle.» Megértettem s más
czímet adtam a rovatnak.
_Deák Ferencznek_ a nagyságát nem az határozza meg, hogy tetteinek
monumentális magaslatán láttuk őt magunk fölé emelkedni, hanem, hogy
édes egyszerűségében láttuk őt velünk szemben mint hibátlan embert
mindnyájunkkal együtt élni.
Életmódja, egész viselete is oly egyszerű volt, mint bármely szabály
szerint élő polgáré, nyári üdülőhelyére a városligetbe omnibuszon járt
ki együtt a közönséggel.
Jövedelme nem volt fényüzéshez való, de közczélokra abból is tudott
nagylelkűen áldozni, ha alkalom kinálkozott. Mikor a törvényhozás
termében legelőször felhangzott az összeférhetetlenség eszméje, melynek
követelménye szerint a képviselői állás ellentétbe helyezendő a lucrativ
vállalatok részvényeinek birtoklásával, Deák Ferencz az erős parlamenti
vita után odahívta néhány bizalmas képviselőtársát a lakására s
felnyitva előttük íróasztala fiókját, eléjük rakta részvényei halmazát.
Voltak azok között balatoni Kisfaludy gőzhajó-, budai «hazafiság a
nemzetiségnek» szinház-, hazai gépgyár-, gyöngyösi selyemgyár-, tengeri
vitorlás hajózási vállalat-, Kelengye-, Corvina könyvkiadó-, Népbank-,
Kisbirtokosok egylete-, Kölcsön biztosító stb. stb. részvény nagy
halommal, melyek közül _egy sem hozott soha egy fillérnyi osztalékot a
részvények tulajdonosainak keletkezése óta_; a tőke is ott veszett
bennük.
Ez az én gazdagságom, az én incompatibilitásom alapja, mondá sardonicus
mosolygással az öreg úr. A mi másnál speculátió volt, az ő nála jótékony
adakozás számba ment.
Kedélyessége még halálos ágyán sem hagyta el mindvégig.
A sors megadta neki azt a kegyelmet, hogy élő alakja csillagával együtt
szállt alá a látóhatáron.
De fönnmaradt utána az a napsugárral írott mondás egünkön:
«_A hazáért mindent szabad koczkára tennünk, de magát a hazát soha._»
Azt a tündéri jelenetet, a melyen felejthetetlen emlékű dicsőült
királynénk Erzsébet a haza bölcsének ravatalát koszorújával fölszenteli,
előkelő magyar művész ecsetje örökítette meg.
Most már Deák Ferencz hamvait egy mauzoleum takarja, alakját érczszobor
örökíti, alkotásait egy ország őrzi, beszédeit egy könyvtár teszi
közkincscsé, – én hadd magasztaljam _Deák Ferenczet_, mint _embert, a
magyar emberek között a legtökéletesebbet_.