(1858.)
Lendvay meghalt, valóban meghalt; mint más töredékeny ember, a ki azért
született, hogy poraival szaporítsa a földet.
Első halála az volt, mikor a színpadról lelépett; mikor azt a fényes,
bűbájos világot elhagyta, s eltemetkezék a közélet szomorú
halálországába. Ez az igazi halál, ez az igazi temetkezés. Az a másik
csak nyugalom már, a honnan nincs visszavágyás.
Mert a szinész két sírban nyugszik, egyik a föld, másik a feledékenység.
Neki nemcsak omlatag teste válik porrá, hanem mindaz, a mit lelke
alkotott, szellemének csodaművei, lángesze, híre; – por és hamu a halál
után, a mit a szél elfú.
A költő édes gyermeke a múzsának; ha ihletett lelkének aranyeszméi
voltak, azoknak értéke halála után még nőni fog, eszméit egyik szív a
másiknak adja által; a szinész mostoha fiú, a ki csak álmodik a
nagyságról, az arany hírről s mikor az álomnak vége, semmivé lesz, mint
a szép álmok képe.
Költők! kik a szinész álmait biráljátok, gondoljatok annak vigasztalan
ébredésére.
Mie volt Lendvay a magyar szinészetnek? még mi tudjuk, a mult évtized
emberei már csak gyöngén emlékeznek reá; a jövő évtized csak nevét fogja
említeni s nem lesz eszméje, a mit hozzá kössön; hisz a Hamlet-köntöst
felveheti más is, itt nem marad üresen senki után a hely; hogy azt
kérdezzék: hová lett, ki volt az, a ki tudott szivekkel beszélni,
lelkekkel játszani?
Lendvay sokat szenvedett; öt évig volt igen súlyos beteg. De mi volt az
a fájdalom, a mi testét lassú kegyetlenséggel kínozá halálra, mely a
daliás alakot úgy összetörte, hogy azt siralom volt látni; ahhoz az
álmatlan kínhoz képest, a mit érze a szinész, kinek el kellett hagyni
lelke világát; ki látott nyomaiba lépni magánál nem erősebb ivadékot,
kinek szellemi kincsein, az annyi diadalt aratott szerepeken még
életében megosztoztak, három, négy emberre bízva azt, mihez egykor ő egy
maga is sok volt. Olyankor indult meg szemeiből a legkeserűbb köny,
midőn a szinpadot, ezt az elzárt mennyországot látta maga előtt.
Nem az élet, nem a megtérő egészség volt biztató ösztöne, mely őt egyik
tavasztól a másikig kecsegteté, hanem az a gondolat: ha még egyszer oda
léphetnék vissza!
Egyszer lett volna alkalma rá. A beteg művész, hogy túláradó kedélyének
folyást nyisson, egy egyszerű dalt szerze, melyet a szinpadon
elénekeltek. A dal igen tetszett, a jó közönség zajosan hívta szerzőjét,
szerette volna látni még egyszer hajdani kegyenczét.
A művész barátai unszolták őt, hogy jelenjen meg a hívásra. A művész
megzavarodott, elsápadt, elfutott onnan; nem mondta, de érezé, és igaza
volt: «ez aranyos országnak én királya voltam egykor; nem léphetek abba
vissza, mint koldúsa».
Ez a honvágy segített őt megölni, ez a honvágy fogja le minden szinész
szemeit a halálos ágyon; mert mindenik úgy hal meg, mint száműzöttje
annak a szép hazának, a mit elfeledni nem lehet.
Temetésére roppant nép gyűlt össze. Hogyne? az ünnepelt művész utolsó
fellépte! Érdekes volt megtudni: az, a ki annyiszor könyekre fakasztá a
közönséget, hogy viseli magát a koporsóban? Itt is megríkatta a jó
közönséget.
A jó közönség elkísérte őt a sírig; egykor «éljen!» hangzott
előtte-utána, most «Isten nyugosztalja». Kegyes lelkészek beszéltek
hamvai fölött a világ mulandóságáról, a miben semmi olyan mulandó, mint
a szinész dicsősége; azután földet raktak rá, és most ki tudja meg a
sírról, milyen óriás volt az közöttünk, a ki ottan fekszik? Egy öl a
hossza, mint a többi sírnak.