(1892.)
Deák Ferencz nem vett részt a koronázási ünnepélyekben.
Egyszerű életmódhoz szokott puritán jelleme visszatartá minden külső
pompától, zajos ünnepélytől. Ehhez már Deák Ferencznek meg volt adva az
a kivételes előjoga, mondhatnám «fenségi joga», hogy ő távol maradhasson
a külső pompa öregbítésétől.
Mikor a Deák Ferencz szobrának tervezéséről volt szó s kérdésbe volt
téve, hogy álló vagy ülő helyzetben legyen-e az alak megörökítve, én azt
mondám, hogy Deák Ferencz emléke követeli azt, hogy ő _ülve_ fogadja az
utókor tisztelkedését.
Buda «és» Pest (még akkor _két_ város) utczái zászlódíszben pompáztak;
néptömeg képezett falat a házak mentén, a felszőnyegezett állványokon.
Gyönyörű derült nap ragyogott alá az egész ünnepélyre. Csak Deák Ferencz
ült csendesen a maga megszokott kettős szobájában, a 72. szám alatt az
«_Angol királynénál_»; csak ő látott az égen egy fekete foltot.
Az a fekete folt volt egy névtelen levél, melyet a koronázási nap
reggelén kapott, s melyben az volt tudtára adva, hogy a mult éjjel
megérkezett Turinból Kossuth fia, Ferencz, s hogy annak a vezetése
mellett a szélsőbaloldali 48-as párt, még inkább a 49-esek, egy hatásos
ellentüntetéssel szándékoznak megzavarni a koronázási ünnepséget.
Ez a hír nagyon elszomorította Deák Ferenczet.
Nem volt pedig benne semmi igaz. Kossuthnak az alakját nemcsak azok a
tények domborítják ki, a melyeket megtett, hanem azok is, a melyeket
_nem_ tett meg.
Hanem a puszta hír, maga a lehetőség nagyon felzavarta Deák kedélyét.
Itt látta maga előtt nagy művének betetőzését: Magyarországnak
királyával kibékítését; egy új, boldog, szabad korszaknak bevezetését,
egész élete, nagy szelleme, honfi-lelkülete törekvéseinek
megvalósulását.
Tetszett ez a nemzetnek, tetszett az Istennek, tetszett magának a népnek
is. És mindezt megronthatja egy fekete pont, a mi a napba beleesik.
Rendkívül izgatott volt.
Valamennyi jó barátja, elvtársa mind ott volt a koronázási ünnepélyen;
egygyel sem közölhette aggodalmát.
Rendőrségnek még akkor csak csirája volt Budapesten; de ha erdeje lett
volna is, Deák Ferencz nem denunciálhatja Kossuthot.
Egyetlen képviselőtársa osztotta csendes magányát: kedves unokaöcscse
N**y J. Az egész koronázási ünnepség alatt az volt, a kivel érintkezett.
Az sem volt mindig mellette, mert időnkint elküldé hírt hozni a nagy nap
eseményeinek lefolyásáról.
Így okoskodott.
Valami számbavehető ellentüntetést rendezni csupán két helyen lehet: a
Plébánia-téren (mostani Eskü-tér) vagy a kardvágási dombnál.
Nyugtalanul járt fel s alá egyik szobájából a másikba. A szivarok
érintetlenül, a lapok felbontatlanul hevertek az asztalán. Semmi sem
érdekelte ez egyen kívül. Nyugtalanul számította a lassan járó
óranegyedeket.
A mint a gellérthegyi ágyúk dördülése jelenté, hogy a _koronás_ király
megindult a templomból: Deák izgatottsága arczszínén is észrevehető
volt. Máskor is piros volt az, de most egészen kigyuladt.
Mi történik odakinn?
A nép-kiáltás összhangja, az éljen-riadó egyre közeledett, már végig
haladt a Duna-parton: Deák Ferencz sietteté unokaöcscsét, hogy menjen
fel a Plébánia-térre, hol a képviselők emelvénye áll, s hozzon hírt.
N**y visszatért: «Minden a legünnepélyesebb rendben ment végbe, egy
ellenmondó arcz sem volt a tömeg között.»
Ekkor ujra elküldé a rokonát, hogy előzze meg a díszmenetet a kardvágási
halomnál.
Onnan is visszatért rövid negyedóra mulva a képviselő rokon.
– Egy örökkévalóság, hogy odajársz! – mondá Deák; pedig csak tizenöt
percz volt. – Mi történt?
– A király fehér lova ugyan ágaskodott, mikor a nagy éljenriadás
felzendült a nagy téren, de a király erősen megülte a mént: úgy
vágtatott fel a halomra s biztos kézzel tette meg a négy vágást, szent
fogadásul a világ négy sarka felé. A nép még most is éljenez.
– Hála Istennek! – mondá Deák. A mit a király fogadott, azt meg is fogja
tartani. Meg fogjátok látni, hogy igen jó uralkodó lesz, s ez az ország
fel fog virágzani alatta, s ez a nemzet nagyon fogja őt szeretni. De ha
ezt a napot megzavarta volna valami, akkor Isten tudja, mi következett
volna erre az országra!
Deák Ferencz egészen el volt érzékenyülve. Azt az árulkodó levelet tűzbe
dobta. Nem volt benne semmi igaz. Valami esetlen szajkó akarta ezzel
megtréfálni a nagy hazafit, s igen keserű órákat szerzett neki vele.
Mindez eszünkbe jut most huszonöt év mulva.
Milyen jó próféta volt az öreg!