Így maradt el Kemény szónoklata.
Higyjünk a kizmetben, a prædestinatióban.
Kemény erős agyáról aztán későbbi időkben alkotott költői és jellemrajzi
művei eléggé tanuskodnak.
Én itt csak a testi erejéről a fejének közlöm visszaemlékezéseimet.
Nehezen dolgozott; mert költői alkotása nem a festőéhez hasonlított,
hanem a szobrászéhoz. Éjszaka írt s egész hajnalig itta a legerősebb
fekete kávét.
Egyszer egy 1848-iki képviselőtársa (később 1849-ben Görgei
parancsnoksága alatt kitünő vezéralak), Z… J… bácskai versenyre hívta
fel Keményt. Hogy mi az a bácskai verseny? Hogy kettő közül ki issza a
másikat az asztal alá.
Elkezdték erős borokkal, folytatták még erősebbekkel. Az egész
asztaltársaság kidűlt lassankint mellőlük. Egyet, K… G…t,
megválasztottak maguk közül «bortanúnak». Annak józanon kellett
maradnia. Az csak ribiszkeborral áldomásozott.
Meg is virradt már, de még sem a költő, sem a huszárezredes nem adta meg
magát.
Ekkor a bácskai azt mondá, hogy: borral nem boldogulunk mi egymás
ellenében, hozassunk rostopsint.
S aztán hozattak muszka pálinkát s elkezdtek azzal a zöld méreggel
áldomásozni pezsgős poharakból.
– De már ezt az öngyilkosságot nem nézem végig! – mondta K. G. s átment
a benyilóba, lefeküdt, elaludt.
A besütő nap felébresztette. A szomszéd szobában semmi nesz. Kijött
széttekinteni a csatatéren.
Hát a bácskai hős ott hevert a szőnyegen mozdulatlanul. Kemény Zsigmond
pedig a pamlagon ült s olvasta a legújabb franczia regényt, a «Les
Miserables»-t, s a belépő bortanút ezzel a szóval fogadta: «Bizony csak
zseniális ember ez a Hugo Victor!»
Máskor meg kirándulást tett a Zugligetbe gyalog, ott a Fáczánhoz érve
(dél volt az idő) leült egy asztalhoz, rántott csirkét, öntött salátát
hozatott, jól megebédelt. Akkor jut eszébe, hogy hiszen ő mára Emich
Gusztáv kiadóhoz hivatalos ebédre. Se baj! Kifutja az időből. A míg az
ember a Fáczántól hegynek fel az Istenhegyig felkapaszkodik, elfelejti
az első ebédet.
Úgy is volt. Pontban a leves-befőzésre megérkezett a vendég az akkori
Emich-villához, s becsülettel megfelelt a pompás ebédnek, melynek csak a
késő délután vetett véget.
Akkor aztán neki indult, – ismét gyalog, – a hazatérésnek, a mi hegynek
alá sokkal könnyebben megy. A mint a lánczhidfőhöz megérkezik, ott várja
már elkeseredett szívvel Királyi Pál.
– Hol késik a báró? Elfelejtette már, hogy Dánielikkel halebédre várjuk
a Steinschreibernél?
– Igaz biz az!
S azzal kocsira ültek, vágtattak az emlékezetes külvárosi vendéglőhöz s
Kemény ott is becsületére vált a szépasszony főztének, és senkinek sem
árulta el, hogy az már a harmadik ebédje ez napon…
Száz esztendeig kellett volna neki élni ezzel az erővel.