(1896.)
Legerősebb feje volt valamennyi kortársam között báró Kemény
Zsigmondnak. A szó minden értelmében.
1848/49-ben országgyűlési képviselő volt. De nem igen hallatta szavát az
ülésekben. 1849 április 13-án Debreczenben Almássy Pál, a képviselőház
elnöke szállásán értekezletre gyűlt össze az úgynevezett «békepárt».
Jelen volt a kormány két tagja is, Nyáry Pál és Patay István. Én is ott
voltam, mint a párt lapjának szerkesztője. Beszéltek többen: Nyáry,
Kazinczy Gábor, Kovács Lajos. Egyszer felállt Kemény Zsigmond. És aztán
tartott, rögtönözve, egy olyan remek szónoklatot, a milyenhez hasonlót
én soha nem hallottam. Az ember nem tudta, hogy mit bámuljon benne
inkább: az ismeretek gazdagságát, az eszmék világosságát, az erős
logikát, a széles politikai látkört s az adatok és ismeretek szilárd
talaja fölé zodiakal fényként emelkedő jövendőbe látást, a prófétai
látást.
Ha azt akkor egy gyorsíró megörökítette volna, ez az előadás tenné fel a
koronát a legnagyobb magyar prózaíró munkálataira.
Kazinczy Gábor azt mondá Keménynek e beszéd után:
– Az Isten ellen való vétek, hogy te ennyi bölcseséget és szónoki
tehetséget a gyomrodba temetsz el.
– Nohát nem temetem el.
A pártértekezlet egy szívvel-lélekkel azt határozta, hogy a holnapi
nyilvános ülésen Kemény szólaljon fel. Ő lehetett leghivatottabb
előadója a párt nézeteinek. Nyáry Pált feszélyezte korábbi radikális
politikája, Szemere Bertalan, Csányi László távol voltak, mint
kormánybiztosok, Jósika Miklós nem volt szónok: Keményre nehezedett a
feladat. Ő lett volna képes annak megfelelni.
De nem tehette meg; mert a másnapi ülést, közkivánatra, a kollegium
nagyterméből a kálvinista nagytemplomba tették át s ott a képviselő urak
úgy összekeveredtek a tisztelt közönséggel, hogy egymást nem találták;
én ott hallgattam a kormányelnök beszédét egy oszlophoz szorítva Nyáry
Pállal együtt. A szónok a katedrából beszélt s a szemközti karzat minden
szót kétszeresen adott vissza. Vitáról szó sem lehetett. Templomban! A
katedrával szemben!