(1890.)
Az ötvenes évek elején két szépirodalmi lapszerkesztő között valami
irodalmi vita folyt. Az egyik szerkesztő volt a «Hölgyfutár»-é, Tóth
Kálmán, a másik a «Délibáb»-é, Friebeisz István. A polemia nagyon
elmérgesült. Különösen Friebeisz részéről, annyira, hogy Tóth Kálmán
lovagias elégtételt követelt; a kihívást Friebeisz el is fogadta. Tóth
Kálmán segédje volt Kemény Zsigmond, Friebeiszé Bérczy Károly. Kard lett
választva. – A találkozás helyéül a «Szép juhászné» volt megjelölve. –
Pontban nyolcz órakor reggel.
A felek pontban nyolcz órakor ott voltak a «Szép juhászné»-nál; de alig
szálltak ki a bérkocsikból, azonnal tapasztalták, hogy valaki még
pontosabb volt náluknál. – Az volt «Pultz» úr! A rendőrbiztos.
Pultz úr jó reggelt kivánt az érkező uraknak. (Jó ismerős volt: ő szokta
lefoglalni lapjaikat.) «Villás-reggelire tetszett kijönni, úgy-e? A
korcsmárosné már várja nagyságtokat. Az _étszereket_ nem szükség behozni
a kocsiról.»
(Étszereket? A kardokat!)
Azzal szépen karonfogva bevezette az urakat az étkezőbe. Fel volt már
terítve. A mellékasztalnál ült négy zsandár, feltűzött szuronynyal.
Az urak szépen megreggeliztek, fizettek s aztán búcsút véve Pultz úrtól,
visszakocsikáztak Budapestre. Útközben megállapodtak a holnapi hadi
jelszóban. «Találkozó a szent-lőrinczi pusztán, a csőszháznál, pontban
hét órakor.»
Ott volt mind a két fél pontban hét órakor a segédeivel a szent-lőrinczi
csőszháznál.
A ki őket a csőszházból kilépve legelsőül üdvözölte, az nem volt más,
mint Pultz úr: a nyitva hagyott ajtón át lehetett látni a négy csendőrt,
szuronyos fegyverekkel.
– Ilyen korán méltóztatott kijönni villás-reggelire? A csőszné már várta
nagyságtokat egy kis jó korhelylevessel. Ahhoz igazán nem kell se kés,
se villa.
A kardokat már megint a kocsin kellett hagyni.
Az urak szépen megreggeliztek, fizettek, búcsúztak, haza mentek.
Vajjon ki árúlja el a rendőrség előtt mindannyiszor a végbemenendő
párbajt? A vívók fiatal házasok! S az asszonyok nem titoktartók. Kivált
élet-halál esélyei előtt.
Denique Kálmán és Pista csak nem tudtak összeverekedni semmiképpen;
Pultz úr fogta a gallérjukat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Azokban az években volt az akkor még vadregényes Margit-szigetnek a
bérlője a gazdagságáról és szépségéről épp úgy ismeretes, mint geniális
ötleteiért keresett úrhölgy: Tahyné.
Egy napon a kedélyes úrhölgy az irodalom több korifeusát hívta meg a
szigeti lakába reggel tíz órai barátságos dejeunerre. Nem volt új dolog.
Vendégszerető házánál gyakran megfordult ez a species.
A gőzhajón találkozának a meghívottak mindannyian. Ott volt Kemény
Zsigmond, Bérczy Károly, Tóth Kálmán és Friebeisz István. Furcsa
összeállítása egy asztaltársaságnak. Meglehet, hogy a geniális úrhölgy
azt az excentrikus élvezetet akarja megszerezni magának, hogyan eszik
meg egymást az asztalánál a halálra keserített ellenfelek? De az sem
lehetetlen, hogy a szívjóságáról ismeretes háziasszony vidám poharazás
között akarja őket összebékíteni.
Semmi gyanús tárgy nem volt a hajón. (Például azok az _étkező
eszközök_.)
Csupán Bérczy Károly után hozott egy teherhordó valami nagy kosarat,
melyben vászonburkolattal fedve volt egy szép rhododendron. Ezt az írók
nemes pártolásáért, mint gavalléros ajándékot, hozzák a sziget
úrasszonyának. Ez az ötlet Bérczytől nem is keltett csodálkozást; ő volt
az elegáns modor képviselője irodalmunkban.
Szerencsésen megérkeztek a szigetre! Ki-ki párjával különböző utakon
sietett a szigetkastélyt felkeresni. A rhododendront egy hajóslegény
vitte utánuk a vállán.
A kastélyban pompás reggeli várta őket. A bájos háziasszony díszes
reggeli toiletteben jött eléjük, egy már korábban érkezett vendégét is
bemutatva. De hisz nem kellett annak bemutatás. Doktor Orsovenszky
Károly volt: mindnyájunk jó ismerőse, fiatal deli legény, hajdan tábori
főorvos a szabadságharcz alatt, most pedig a szép asszonyok orvosa.
Semmi különös nem volt benne, hogy ő is részt vett Tahyné matinéejában.
A háziasszony megmutatta az uraknak a helyeit az asztalnál: ő maga
elfoglalta az előlülést, kétfelől maga mellé ültetve a két haragos
ellenfélt, a kiket az egész dejeuner alatt egyformán kitüntetett
szellemdús társalgásával.
– Nem adjuk át még a rhododendront a háziasszonynak? – súgá Friebeisz
Pista az oldalán ülő Bérczy Károlynak.
– Majd csak a dejeuner után. Szép meglepetés lesz.
A fekete kávé és a chartreuse után a bájos háziasszony engedelmet kért a
társaságtól, hogy visszavonulhasson, – toilettet változtatni, –
visszatértéig majd a _doktor_ fogja vinni a háziúr szerepet, csak
mulassanak _tetszésük szerint_.
Szépen vitte a háziúr szerepét a doktor, mondhatom!
Elővesz a kabátja zsebéből egy hosszúkás étuist, felnyitotta. Abban volt
az ő «Besteck»-je. Holmi ollók, kések, csiptetők s más efféle kellemetes
mulattató zeneműszerek.
– No, most bontsuk ki a rhododendront, – mondja Bérczy. S azzal
lefejtették a kosárról a takaróvásznat. A rhododendron, igaz, hogy
nagyon szép példány volt, de a szárához volt támasztva gula alakban négy
még szebb meztelen kard.
– No, most vetkőzzetek neki, urak! – mondta Kemény Zsigmond. – Aztán itt
a kardok, végezzétek az ügyeteket, míg Pultz úr be nem állít.
Két percz múlva már varrta össze doktor Orsovenszky Friebeisz Pistát, a
kinek a mellén Tóth Kálmán kardja egy tátongó sebet vágott.