(Korrajz.)
Egy darab nemzeti romantika lett a múltak emlékévé: a legátus-élet.
Egyedül Magyarországon volt az ismeretes, itt is csak a kálvinista
világban. Én legalább más felekezetbeli legátust nem láttam soha.
Alapjában egyházi intézmény volt. Sátoros ünnepeken, leginkább husvét
napján lett aktuális érvényrejutása a legátusnak. A tavasz kedvezett a
hivatásának.
Ez a hivatás abban összpontosult, hogy az öt magyar helvét hitvallású
főiskola felsőbb osztályú tanítványai szétoszlottak széles ez országban,
a kettős, sőt hármas ünnepnapokon a szent igét hirdetni a magyar vallású
híveknek.
Nem kellett azért teológusnak lenni: prédikálhatott, a ki prókátori
pályára készült, a kiből később szolgabiró, viczispán támadt, vagy a ki
más közhasznú pályára vállalkozott. Nem kellett hozzá egyéb, mint egy
megbízólevél a seniortól, egy selyem stóla, a mit a gallér alá lehetett
kötni, – no meg aztán egy pár jól betanult prédikáczió, a mit be
lehetett szerezni, kit írásban, kit nyomtatásban, mint főtisztelendő
Kalmár, Péczeli, Márton, Katona uraimékét.
Hogy a fődolgot el ne felejtsem a legátusi kellékek közül, kellett hozzá
egy pár jó láb.
Mivelhogy a legátusnak még akkoriban nem állt rendelkezésére Illés
próféta tüzes szekere, hanem more patrio per equos apostolorum
(apostolok lován) gyalog kellett a küldetése helyére eljutni, a holott
is három-négy távoli községet futvást bejárva, mindenütt prédikácziót
tartani és mindenütt a honoratioroktól a subsidiumot beszedni.
Mivelhogy a legátió beneficzium volt.
Ez képezte a tudományos pályára készülő ifjúnak a subsistentiáját. A
kinek az Isten nem adott módot hazúlról fedezni a maga siklusát, az a
kosztot, kvártélyt adó asszonyát azzal biztatta, hogy majd lerója a
tartozását «post festa» (ünnepek után). Akkor hajtja be a diák a maga
adóját, a mivel aztán egyik ünneptől a másikig kihúzza.
A beneficziumok között pedig tetemes különbség volt. Ennek a
statisztikáját minden aspiráló diák jól ismerte. A legjobb legátió volt
Ó-Szőny, onnan a legátus biztos száz forintot hozott haza, a
legrosszabbat pedig úgy hítták, hogy Bergengóczia. Nem azért, mintha
kevés lett volna a fináncziális eredmény: felment az húsz forintra is;
hanem hogy igen messze kellett érte elkutyagolni. Ez a Bergengóczia volt
ugyanis az a hat szlavóniai falu, melyben magyarok laknak és
kálvinisták: az egyedüli magyarok és kálvinisták a horvát glóbuson.
Derék, buzgó hívek, kik hitüket és nemzetüket annyi időn keresztül el
nem hagyták.
Csakhogy odáig Kecskemétről, melynek kollégiumához tartozik e hat derék
hitközség, huszonhét német mértföldet kell a legátusnak oda és vissza
begyalogolni. S ez sok egy apostolnak. Azért Bergengócziának nagyritkán
jutott ünnepi legátus.
Mert annak is meg volt a maga rendszere, hogy miként kerüljön a legátus
és a legátió egymáshoz.
Volt két lajstrom, melyek közül az első sorakoztatta az
egyházközségeket, a második pedig a legátusságra kvalifikált diákokat.
Ünnepek közeledtével következett az eligálás.
A kandidáltak válogattak a legátiókban. Legelől a quinquennisek (ezek a
teológusok). Tanulmányi klasszifikáczió szerint. Az eminensek legelől,
azután a jurátusdiákok. Azonban voltak preferencziák is. A nagy botos
tíz számmal előbb eligált, az első bassista nyolczczal. Fenn volt hagyva
mindenkinek a jog, megcserélni a legátiót. A biennisekig szállt le az
eligálás joga. Minden községcsoportnak jutott legátusa. És azok mellé
kinek-kinek egy «dárdás». Elemi iskolát járó alumnus, a ki a legátust
kísérte s vitte utána a vászonkoffert, a tógával, fehérneművel,
bibliával, prédikáczióval, meg a hosszúszárú pipát. Maga a legátus nem
vitt semmit, legfeljebb egy vállára vetett gitárt, ha jó énekes volt.
Az én kecskeméti diákkoromban még Bergengócziának is jutott legátusa.
Éppen az én szobatársamat, Gyenes Palit nyomorították meg vele. Nagy
kedve volt világot látni s rá hagyta magára diktáltatni a szlavóniai
missziót, pedig semmi hivatása nem volt az apostolkodásra. Hebegett és
hadart. Nem is készült papnak; életpályának azt választotta, a mit
szakszerűen «hites matematikus»-nak, régi magyar nyelven «inzsellér»-nek
híttak. Az is lett a fátuma. Mint megyei mérnököt hivatalos
földfelosztás közben lőtte agyon egy békételen komposszesszor fiatal
korában.
Az én kedves pajtásom megjárta gyalog a hosszú vándorútat Szlavóniáig és
vissza. Csupa gyönyörűség volt hallgatni a tapasztalatait. Hogy járta
meg a legátiót: egyik falutól a másikig koplalva. Gyakran a vadkörtefa
alatt ebédelt. (A vaczkor husvét tájon hull a fáról, miután a téli hideg
puhára érlelte.) A legátusi dácziáját az utolsó sustákig megtakarította,
abból csináltatott magának Kossuth-zekét, zöld posztóból, rózsaszín
béléssel; abban járta el a körtánczot a juristabálon.
Sok adoma járja a hajdani legátus-életből, a mikből magam is többeket
följegyeztem itt-amott. Eredeti tipus volt, tele ős humorral. Most
mindez elmúlt már. Vasútaink vannak. Az apostolok az Illés próféta tüzes
szekerén utaznak. A mióta a legátus nem jár gyalog Bergengócziáig: nem
legátus az már.