(1848.)
Sötét, de örökké nagy a _költészet a halálban_. Minden megérti e
poesist, a mi születik és meghal. – A virág elsárgul, ha halálát, az
őszt, megérezi; a pusztai vad, ha e sápadt szellemet érzi közelgeni,
megy fölkeresni a legsűrűbb vad erdőt, hol sem napfény, sem szélzúgás,
sem ember szeme csontjára nem talál. A hattyú bucsúdalt mond a tó
vizének, midőn annak szinén az árnyék, mely elviendi, felé suhan. S az
ég akkor öltözik rózsákba, mikor a nap meghal. Ez a _költészet a
halálban_.
Ha egy halottat a föld alá tesznek s azután ott hagyják s míg honn a
ház, melyben lakott, üres és szomorú, künn sírja tele nő szagos
virágokkal… Ha ábrándos gyermek téved a sírkertbe, apja, anyja sírját
sorra látogatja, s órákig eltérdel egyik-egyik előtt, a sírfát csókolja,
s míg kezei az élek-e? halok-e? szirmait tépkedik, mint fehér lepke
virágról-virágra, úgy száll árva lelke a multak napjaira vissza… Ha
özvegy nő férje sírja mellett magának helyt hagyat s látó álmaiban
bánatos halottja képével beszélget; – ha az elfeledett költő sírján
összenő a vadfű s a virágos hangabokorban, mely fejfája helyén nőtt,
esténként oly csodálatos dalt zeng az erdei madár: – _ez a költészet a
halálban_.
Tengerhallgatásban, esti madárdalban, virághervadásban, alkonyat
fényében, csillagfutásban és özvegyek könyében, romok közt zuhogó hideg
éji szélben, behunyt szempillákban, sápadt hold fényében mutatja magát a
_legmagasabb költészet_. A halál költészete.
Csoda-e hát, ha a _költő_ a _halált_ megszereti?!
Kinek lelke megszokta a költészetet keresni napfényben és éjsötétében,
emberörömében és emberfájdalmában, ki oly fájdalmakat tanult megérezni,
minőket más nem ismer.
Az ábrándok országa rejtett tündérvilág. Kinek csak egy tekintetet
hagyott ebbe vetni ihlő geniusa, meg nem szabadul ennek képeitől soha.
Örök vágyat fog érzeni el nem érhetők után, méla kínt, melynek okát maga
sem ismeri, szomjat, mely a kielégítés által nő, gyönyört, melytől az
élet elfogy.
Szerelmi vágyódás ideál képek után, ábrándos rajongás szebb, boldogabb
világról, gyönyörködés a halál eszméiben, találkozás a földfölöttiekkel
s csalódások a földönlevőkben: ezek a költő átkai. Ki a szellemek
beszédét meg tudja érteni, ki lelke röptében az égből lehozza a
csillagsugárt, oly ritkán talál szivet, mely őt megértené s a föld járt
utain eltéved.
De e fényes kisértet nem hagyja el őt. Ott van vele, ha szenvedései
ágyán fekszik, s fülébe súgja: _rút az élet, szép a halál_, a halál után
nincsen szenvedés; – ha üldözötten bujdosik s lábait az út tövisei
sértik: vele van; ha küzd az emberi prózaiság colosstömegével s lerogyik
alatta, vele van s mindannyiszor csábítva mondja: _a halál szép_, a
halál az isten angyala.
Óriási a fájdalom, mit egy költő lelke tud viselni, a világ minden
balzsama nem képes azt megenyhíteni, cseppenként szívja ki vérét,
cseppenként tölt helyébe lelkesítő mérget az üldöző dæmon, a költészet
dæmona; mint a mesék rossz szelleme, mely vérrel írt szerződésben
kötelezé le a lelkeket egy élet örömei által az örök kárhozatnak, úgy
csábítja ez örök hatalmú szellem túlvilági gyönyörökre, kiket bűvkörébe
vont, élethosszú szenvedések által.
Boldogtalan ő, mint ki egy képbe szeret, melyet álmában látott, s aztán
örökké álmodni szeretne. Pedig az örökké álmodásnak neve: halál.
Önlelkétől gyötörve, mindenütt azt látva csak a világban, a mi sötét,
érzéketlenül a mindennapi élet örömei, élvei, reményei iránt, a mellett
az élet apró szenvedéseit kétszeresen érezve, mi vigasztalása lehet az
üldözöttnek?
Rokonlélek nem találkozik vele. A földön az emberek egymásnak urai,
lekötelezettei, űzérek, élvezők s az ég nagy, a gondolatok szárnyai két
egyenlő lelket ritkán vezetnek össze. Félre érti, félre ismeri mindenki.
Keblét, mely minden szépért és nemesért lángol, kénytelen elzárva
tartani, mindenki elhagyja, csak üldöző dæmona marad végig vele, hogy
megmondja neki: az élet semmi, a halál minden. A lélek elszédül, nem
érzi többé magát, röpülni akar…
S ekkor – a csillag lehull.
_És ez a halál a költészetben_…
Mint csillag ragyogott ő is az égen, mint csillag hullott alá.
Nem a közelgő szürkület fénye sápasztá el őt, delelő fényében hullott le
az égről…
És nem akadt, ki a _költőt_ megsirassa. Sajnálták, megsiratták benne az
_embert_, itéletet hozának fölötte, az _ember_ fölött, koporsóba tették,
koporsóját felczímerezték és egyetlen szó költőtárs ajkáról nem kisérte
a költőt sírjába. Azon halálos hang, mely lelkét testétől megszabadítá,
egy kebelben sem birt összhangzó húrt megpendíteni? Nem volt senki,
senki, ki őt meg birta volna érteni? Senki sem sejté azon kínokat, mik
őt megölék, miknek gyanító tudása is egy neme a boldogtalanságnak.
A költészet volt élete, a költészet volt halála is.
Oh, hogy a halál minden nemeinek csak _egy neve_ van! A bátor, ki a
csatatéren elvérzik s a gonosztevő, ki a hollók kövén végzi életét, a
gyáva, ki kétségbeesve szakítja el önélte fonalát s az ábrándos rajongó,
ki költői fanatismusában letépi lelkének földi bilincseit… Mind _ez
halál_, sötét, gyűlölt, irtózatos eszme, melyet elfogadni fájdalom, adni
vétek…
Az _ember_ elérte czélját, nyugalma van, nem bántja semmi fájdalom
többé.
A _költő_ elérte czélját, lelkét nem köti többé semmi a földhöz.
Ne mondjatok az emberre itéletet, holtak fölött csak isten mondhatja
azt, – a lélek arczát csak lélek szemei látják.
Ne mondjatok a költőre itéletet, élni fog ő, mikor biráinak mindegyike
fölött zöld lesz a fű.
Lelke szép volt a földön, szép leend az égben, mert _a mi szép, nem
múlik el soha_.