(1900.)
Egy nagyon régi krónikában, ékes fametszetekkel megvilágítva, találtam
magyar ősapánkról följegyezve egy adomát. A hagyományok szerint az
ősmagyarok nap- és holdimádók voltak. Két táltos vitatkozott a fölött,
hogy ki az imádásra méltóbb istenség: a nap-e vagy a hold?
A hold táltosa lett győztes, érvényre juttatva azon állítását, hogy a
hold a jótékonyság csillaga az égnek; mert az éjszaka világít, a mikor
sötét van, míg a nap csak nappal ragyog, a mikor úgy is világos van.
Vörösmarty százéves születési évfordulóján jutott ez eszembe; minek
beszéljek én a költészet egének napjáról, Vörösmartyról, a költőről?
Hisz azt mindenki ismeri. Sugaraiban élünk, hajnalpirjában remélünk,
szivárványában ábrándozunk, égverejtékében jósolunk. Mit keressem én a
kritika sötét szemüvegén keresztül a napkorongban a foltokat és
napfáklyákat? Én csak a melegét ismerem annak, mely annyiszor
meggyógyított.
Hanem azt a másik bolygót, a holdat, szelid álomképmását a napnak, azt
jól ismerem, most is magam előtt látom: Vörösmarty Mihályt, a magyar
költészet és művészet édesapját. Ő róla fogok megemlékezni.
Az én gyermekkoromban még keveset beszéltek Vörösmartyról. Apám
könyvtárában csak két kötet munkája volt, azok közül az egyik Csongor és
Tünde. Majdan Pozsonyba kerültem német szóra. Ott ugyan nem prælegált a
professzorom magyar poétákról. Ott az volt a megtanulandó pensum, hogy a
dropax, antrax, climax miért hosszú mind a két lábára s a görög «ni»
esetleg miért «ephelküstikon»?
De bizony Vörösmartytól is tanított be a magyar nyelv tanára egy verset;
azt, hogy «Átok reád, magyarok hazája! Átok rád, te pártos, büszke nép!»
Micsoda kedvteléssel deklamálták ezt azok a német és tót discipulusok, a
kikből később hirhedett agitátorok váltak!
Ennyit tudtam én is Vörösmartyból, mikor visszakerültem az apai házhoz.
Károly bátyám, mint fiatal ügyvéd, akkor jött meg Pestről, kitünően
czenzurázva. Ennek az örömére az én édes szüleim összehítták vacsorára a
rokonokat, ismerősöket, a kik előtt vacsora végeztével az én bátyám
(deli szőke legény) elszavalta szép zengő szóval Vörösmarty legújabb
költeményét, a «Szózatot»: «Hazádnak rendületlenül légy híve, óh,
magyar!»
Mint a pünkösdnapi égből szálló tüzes nyelvek lángja, úgy hatott az én
lelkemre a költők apjának minden versszaka. Hasztalan igyekezett a
hatást gyöngíteni az én keresztapám, öreg Varjú János azzal a gúnyos
kérdezésével: «Ugyan, édes öcsém, mutass nekem egy embert, a kinek a
keble keserűségében megszakadt a honért.» Nekem e naptól kezdve ez lett
az evangéliumom s később Vörösmarty munkái az egész szellemvilágom.
A mi legelső varázsa Vörösmarty költészetének, az a honszeretet
mágnesereje s Vörösmarty hőskölteményei azok a magyar költővilágban, a
mik Dávid király zsoltára a bibliában: élő hangja a nemzet
büszkeségének, egetostromló fájdalmának, választott istene
magasztalásának. Hitvallás van azokban. A reménytelenség legsötétebb
korszakában is erőt, bizalmat tudtunk azokból ujra ébreszteni.
Vörösmarty költészetéből ismerjük a magyar nyelv őseredeti
hangzatosságát, melynek oly nagy a változata, iskolája, színpompája,
kifejezve hőskölteményi pathoszában, balladái melódiás ritmusában,
néprománczai tréfás hangulatában. Ezeket szavalták minden ünnepélyen
nagyok és kicsinyek, művészek és diákok. Még most is könyv nélkül tudom
őket, miket deák koromban tanultam, s Vörösmarty Fóti dalának mind a két
pályadíjas dallamát megtartottam az emlékezetemben s tengeridő multán
megörökítettem a hangíró gépben.
Egyszer a külföld egyik nagy motropolisában és nagy társaság közepett
voltam, mely csupa írókból, művészekből, műértőkből alakult. Arról
támadt vita, hogy melyik a világnak legszebben hangzó nyelve? Művészi
verseny volt hexameterekkel. Első volt a latin idioma Vergiliusból.
«Infandum renovare jubes regina dolorem.» Az előadó tapsokat kapott.
Következett a görög Homér Iliászának kezdő strófája: «Ménin aide Thea
Peliadeó Achilleosz Ulomenén.» Nagy sikere volt annak is; azután az
olasz és spanyol küzdött a pálmáért. Végül jött a német egy
distichonnal, de az is elég volt: «Feige, schwächliche nur und
aberwitzige Leute schreien von den Dächern ihr Weh, Mitleid erbettelnd
vom Volk.» A hatás nagyszerű volt! És az általános hangulat közepett
kellett nekem, utolsóképpen a magyar verselést hangoztatnom, a mi
Homérunk hőskölteményének bevezetését:
«Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?» Az egész fényes társaság
elismerte, hogy a magyar nyelv a leghangzatosabb valamennyi között.
Vörösmarty nyelve volt az. Az ő költeményeiben melódiája van a magyar
nyelvnek, és ez a dallamosság annyiféle változatot vesz föl, a mennyi a
költemények alapeszméje, iránya, vezérgondolatja; – harsog, dörg,
csattog a hőskölteményekben, édeleg, enyeleg, hízeleg, sír a
balladákban, pattog, kaczag, csapong a tréfás dalokban, ünnepélyesen,
orákulumszerűen zeng a drámákban. A magyar szavaló-művészet Vörösmarty
dalain fejlődött oly tökélyre, mely fölülmúlta az idegent. Szini
előadások, hangversenyek, országos ünnepélyek fénypontjai voltak
Vörösmarty költeményeinek művészi szavalatai, a mik magukkal ragadták a
közönség lelkét. De szerte a hazában, minden tanintézetben szavalták
mindannyian Vörösmarty hazafias, regényes, tréfás verseit. Különös
kedvencze volt a fiatalságnak a Csongor és Tünde bukott királyának
búcsúja a világtól: «Égsz még s nem égsz el nap, mely verve látsz?» Én
Csongor és Tündét tartom a nagy költő legbámulatraméltóbb remekművének,
mely még fiatal fantáziájának izzó tűzében fogamzott, s melyben a
költészeti formák egész zodiacusa egyesül.
És aztán, a mi Vörösmarty költészetének aureoláját képezi, az a mély,
komoly, igaz hazafiúi érzet, mely nemesítőleg hatott s fog hatni ezentúl
is egész nemzedékekre. Szobrot fog emelni a nemzet a nagy költőnek; de
azt a dícsfényt a homloka körül, mit szobrász nem adhat meg műremekének,
a nemzet szemeinek kell ott derengve látni mindenha.
… Most visszatérek Vörösmartyhoz, a költők apjához.
Még én akkor jogtanuló diák voltam, mikor Vörösmarty drámái, a Vérnász,
Marót bán, Bujdosók a drámaírás Icarus-röptére csábítottak. Verses
szomorújátékot írtam: ez volt az első munkám. Beküldtem az akadémiai
pályázatra. És az történt vele, hogy a két akadémiai biráló: Vörösmarty
és Bajza az én drámámat itélte az akadémiai jutalomra méltónak. Ez volt
rám nézve a végzet.
Vörösmarty már akkor a magyar költők atyja volt. Ő ismerte fel Petőfiben
a lángeszű költőt. Elolvasta költeményeinek első kötetét s az ő buzdító
ajánlatára vállalkozott azoknak kinyomtatására és tiszteletdíjazására a
Pesti Kör. És Petőfi azontúl is minden újabb versfüzetét a kiadás előtt
Vörösmartynak mutatta be, ki azokat beható figyelemmel olvasta át s
észrevételeivel ellátta.
Atyai gondoskodása kiterjedt az egész fiatal irói és szinművészi
társaságra. Esténkint összegyűltek a «Csigá» – ban (az egy kurta
vendéglő volt a Rózsa-téren). Ott az idei karczos mellett oktatta
Vörösmarty az írói ujonczokat, a szinészet pályatörőit a versírás, a
szavalás mesterségébe, meg is vendégelte őket saját maga készítette
pezsgővel, a melynek az a jó tulajdonsága volt (a hogy ő maga mondaná),
hogy mennél többet ivott belőle valaki, annál józanabb lett tőle.
Mikor a jurácziára felkerültem Budapestre, Vörösmarty odahivatott
magához. Gyerek voltam még, egy névtelen semmi. Ő pedig már akkor a
tudományos akadémia rendes tagja, hírneves költő, egyike a drámai
bírálóknak, a kik élet és halál fölött, sőt örök élet és örök halál
fölött itélkeztek.
És ez a nagy elme, ez az országvezető lángész nem sajnálta tőlem, az
észrevétlen paránytól a maga atyai tanácsadását. Előhozatta az akadémia
irattárából a kitüntetett drámámat, felfedezte előttem annak a hibáit,
hiányosságait, megtévedéseit és aztán összeült velem a saját Uri-utczai
lakásán és segített az egész drámai költeményemet, hosszú estéken át,
újból átdolgozni.
Ugyan mondjátok meg mai korbeli pályatársaim, melyikünk tenné meg
manapság, hogy egy pályázó munka fiatal írójával, a kiben némi
tehetséget talál, asztalhoz üljön s egész estéket eltöltsön vele tüzetes
munkában, hibákat orvosolni, mesét újra alkotni, tehetséget köszörülni?
Dehogy tesszük! Egyszerüen agyoncsapjuk a ficzkót, ha még nem nőtt be a
fejelágya; belefojtjuk a vízbe, ha még nem tud úszni.
Ezt az egész állapotot pedig – rajtam kívül – alig-alig érti meg valaki.
A mostani írói nemzedék (helyes észjárással) azt kérdezheti tőlem, hogy
ugyan mi szükség légyen egy ilyen «költők apjára», a milyen Vörösmarty
volt? Kell-e az igazi tehetségnek gondviselő pártfogó? Hiszen itt van
egész dandára a hirlapoknak, a mik kapva-kapnak a tollfogható emberen,
sőt egymás kezéről elárverezik őket, a kiadók cserkésznek a
vad-talentumokra és itt van a nagy közönség, a mely az ablakon át szórja
be az aranyesőt a maga kedvencz írójának a Vauclusébe, a ki ha
felgerjed, elcsap magától minden kiadót, lapszerkesztőt, s maga alapít
új lapot, pompásabbat, érdekesebbet az eddig virágzóknál; ha pedig
kritikára van szüksége, no abban meg éppen csavargőzössel hajókázhat. És
ha semmi sem hiányzik többé a dicsőséghez, mint egy fényes titulus a
neve után, találhat illusztris társaságokat, melyek az ilyennek
osztásában elismerők, sőt még érdemrendet is kaphat a mellére, mint
legmagasabbról jövő kitüntetést.
Hát az igaz, hogy az «most» így van, de nem így volt ám félszázad előtt.
Az író, a költő ismeretlen, vagy éppen kigúnyolt alakja volt a
társaságnak, rokonsága szánta, elveszett embernek tartotta. A múzsájának
oltára volt, de tűzhelye nem volt. A tudományos társaságokba nehezebb
volt bejutni fiatal költőnek, mint Tibet fővárosába egy utazónak. Kiadó
kevés volt s az nem számíthatott a közönségre; a mit kinyomatott, a
raktáron veszett; új lap kiadására a kormányhatalom nem adott engedélyt;
a kritika nem a gyógyítás, hanem legtöbbször a méregkeverés mestersége
volt; a czímeken, pályadíjakon a benfentesek osztoztak meg. S ha a toll
embere nagyon elhagyta magát ragadtatni a lelkesedés által, olyan
hatalmas régiókba tévedve, mint a haza és a szabadság, kaphatott
kitüntetést, de nem a mellére, hanem a kezére, lábára.
Mindezt pótolta nálunk, hajdani fiatal íróknál egymaga Vörösmarty
Mihály. Ő emelt, ő buzdított, ő tanított, ő javított, ő méltányolt, ő
segített, ő kitüntetett bennünket és erre nekünk szükségünk volt. Az
egész nemzet, a művelt világ ünnepli és dicsőíti Vörösmartyt, mint
halhatatlan költőjét a magyar Olympnak: – én szellemi apámat, bolygó
utam vezérlő holdvilágát őrizem ő benne hálás emlékemben.