(1880.)
E napokban Wahrmann Mór barátom által egy barátságos «pártonkívüli»
lakomára voltam meghíva, a minek egyébiránt senki se tulajdonítson
semmiféle politikai horderőt. Először azért nem, mert Csernátony is ott
volt. Másodszor pedig azért nem, mert én rólam már köztudomású dolog,
hogy ha hivatalos banquettre hínak, ott egy toaszttal róvom le a
tartozásomat; ha pedig barátságos lakomára, ott egy a családi albumba
írott emlékmondattal. «Wenn alle Stricke reissen» ezzel fogom megkeresni
kenyeremet, végig ebédelem az országot s teleírok minden albumot. S még
az könnyű és háládatos feladat, a hol, mint Wahrmann barátomnál, csak
egy bájos kisasszony van a háznál; de hát akkor, a midőn, mint
Trencsén-Teplitzben, egyszerre tizenkét bájos honleány hozza elém az
albumát s mindegyiknek valamit kell kigondolnom, ha csak úgy nem akarok
tenni, mint Bauernfeld, a ki készen tartott egy emlékmondatot s azt írta
fel mind a tízezer emléklapra, a mit hozzá küldtek. Ha jól emlékszem rá,
a bájos és szellemes Wahrmann kisasszony emlékkönyvébe ezeket iktattam
be:
«Három van, a mit szeretünk,
Én, – Te, – Ő.
Önzés, – szerelem, – honszeretet.
A ki az elsőt teszi, az jól született, – a ki a másodikat, az jól élt, –
a ki a harmadikat, az jól halt meg.»
De hát nem ez, a mi megörökítendő.
Hanem az, a mit Horváth Lajos barátom és képviselőtársam az asztal
fölött nekünk elregélt.
Horváth Lajos barátom a «vad emberek» között a legszeretetreméltóbb
alak. – Vad embereknek nevezik azokat, a kik semmi párthoz sem
tartoznak. – Most már egy «kaczikát» is kaptak – Sennyeyben. Eddig csak
két tagból állt a párt, s mikor en masse ment tisztelkedni a ház
elnökéhez, egy comfortabelben elfért. (Wahrmann és Horváth Lajos.)
Tehát a szent István koronájáról volt szó.
Épen akkor írta róla az «Egyetértés», hogy az nem a szent István
koronája, sőt nem is korona, hanem csak egy pörkölt torta-sütő, nem is
arany, hanem csak tombak.
E fölött általános volt a tisztelt ház indignácziója.
Végre felszólalt az én Lajos barátom.
– Az biz ez; maga az igazi korona. Én nemcsak láttam azt, nemcsak a
kezemben volt, de valósággal viseltem is: a fejemen hordtam. S erre
aztán elmondta nekünk a következő történelmi rajzot, a mit én jobban nem
tudnék előadni, mint az ő saját szavaival:
1848 és 1849-ben folytonosan Szemere Bertalan mellett működtem, előbb
mint belügyminiszteri elnöki fogalmazó, utóbb mint belügyminiszteri
elnöki titkár.
Vele jöttem le Pozsonyból 1848 ápril havában s elnöki osztályában
dolgoztam mindaddig, mig felső magyarországi teljhatalmú kormánybiztossá
ki nem neveztetett.
Vele, mint kormánybiztossal mentem 1848 végén Miskolczra, vele jártam,
keltem, biztosi útjában vele voltam Tokajban a Klapka táborában, a
tarczali ütközet után, vele mentem a tiszántúlra vonuló sereggel
Szőllősre, onnan Dembinszky csapataival vissza Miskolczra, honnan a Roth
és Schulczig dandárai eltakarodtak, vele mentem Egerbe, a kápolnai
csatába, majd Tisza-Füredre, hol akkor a kápolnai és kövesdi csaták után
visszavonuló Dembinszky-féle hadsereg tanyázott; vele mentem
Debreczenbe, már a függetlenségi nyilatkozat után, melynek hírét nagy
megdöbbenéssel Miskolczon, Gencsy alispán egy alkalmi nagy ebédjén
vettük.
Vele mentem Budavár bevétele után, junius első napjaiban, Debreczenből
Pestre, Pestről junius utolsó vagy julius 1-ső napján Szegedre,
Szegedről julius utolsó, vagy augusztus 1-ső napján a Görgey táborába, s
onnan aug. 9-én Aradra, Aradról aug. 11-én Radnára, Radnáról aznap este
Lippán át Lugosra, hol tőle és gróf Batthyány Kázmértól aug. 14-én
elváltam; s a Kossuth egyik titkárával – nevére nem emlékszem – és
Léderer nemzetőrségi titkárral előbb Bemhez Facsetre, onnan Stein
tábornokhoz Dévára, onnan – a mótzok miatt Kolozsvárra nem mehetvén –
vissza Facsetre, onnan Tótvárad, Buttyin-Boros-Jenő, Vásárhely,
Szent-Jób, Margitta községeken át Nyiregyházára, s onnan aug. 29-én
Miskolczra.
Aeneás huszadrészét sem állta ki annak a tengereken, a mit én és társaim
kiállottunk. Még csak Didónk se akadt, pedig tűzről pattant fiatalok
voltunk.
A mi a szent koronát illeti:
Előállván 1849 junius végén a kormány Budapestről Szegedre való
átköltözésének a szüksége, Szemerétől rendeletet kaptam, hogy a szent
koronát Duschek pénzügyminisztertől vegyem át.
E rendelet folytán átvettem a szent koronát, térítvény mellett – ha jól
emlékszem – Gondol Dani belügyminiszteri fogalmazó társaságában.
Ha emlékezetem nem csal, a koronát még aznap Gondol Dániel Kecskemétre
vitte szekéren. Onnan – azt hiszem – együtt vittük Szegedre.
Szegeden a korona a Szemere szobájában lőn elhelyezve.
Szegedről nem tudom, ki vitte Aradra. Én, Szegedről julius 31-én vagy
augusztus 1-én együtt távoztam el Szemerével s vele mentem a Váczról
Losonczon, Miskolczon, Tokajon, Debreczenen át visszavonuló Görgey
táborába. Velünk volt-e a korona, nem tudom, de azt hiszem, hogy igen.
Csak arra emlékszem tisztán, hogy szekeremen volt a fekete vastag bőrből
készült nagy elnöki bőrönd, melyben az elnöki iratok helyeztettek el. E
bőröndöt Szalontán hagytuk Lovassynál. Szalontán meglátogattam Aranyt és
nejét. A bőrönd utóbb irományostul a Nagy-Váradon székelt Józsa nevű
császári biztos kezébe került, mi módon: azt nem tudom. Az elnöki
iratokból néhány becses eredeti levelet (Kossuthtól, Batthyány
Kázmértól, Görgeytől, Damjanicstól stb.) néhány fogalmazványt, néhány
jelentést magamhoz vevén, megmentettem. Ez iratok egy részét
felhasználta később Szemere és Horváth Mihály, kiknek másolatokat
szolgáltattam ki. Valamennyit a múzeumnak fogom átadni.
A Görgey táborából aug. 9-én értünk be Aradra, Szemere a saját fogatán,
én Debreczen városa négy szép lován.
Horváth kapitányné vendégszerető házához szálltunk meg.
A szent korona szobámban helyeztetett el.
Itt történt az, a miről Wahrmannál beszéltem, t. i., hogy az ősi, felül
2 vagy 3 erős vaspánttal lezárt nehéz vasszekrényt a Szemere rendeletére
felnyitottuk, s a szent koronát, a királyi jelvényeket kiszedtük, s
azoknak a Szeiverth János hű belügyminiszteri szolga által előteremtett
könnyű vas szekrénybe való áthelyezését megkiséreltük. A művelet
meghiusult. A korona és jelvények a vasszekrénybe be nem fértek, s
valamennyit ősi helyére visszatettük és a vaspántokkal gondosan
elzártuk. Időközben a koronát a fejemre tettem, a jelvényeket kézbe
vettem, s a palástot felöltöttem. Így lettem én koronás fő, még pedig
olyan, minő Vilmos császár, ki mint porosz trónörökös, tudvalevőleg maga
tette fejére a porosz koronát.
Aug. 11-én déli 1 óra tájban épen a házi asszonynyal ebédeltem, midőn
Szemere a várból jövet dúlt arczczal a szobába lépett, s tudatta velem,
hogy Kossuth a legfőbb hatalmat a Görgey kezébe tette le, kitől se a
hazára, se saját személyére jót nem vár, meghagyta, hogy azonnal
pakoljunk, a koronát a szekeremre helyezzük el, s egy óra mulva
indulásra készen legyünk.
Rendelete teljesíttetett.
Aradról 3 óra tájban indultunk el, Szemere a saját fogatán, én a
debreczeni fogaton. A korona szekeremre helyeztetett el, s a kocsis ült
rajta, nem is sejtve, hogy mit visz és min ül.
Este felé, a Maros partján, a Lippával szemben fekvő Radna városkába
értünk. Itt találtuk Kossuth kormányzót, Duschek pénzügy, Batthány
Kázmér külügyminisztert, báró Perényi Zsigmondot, a felsőház elnökét, és
sok más menekülő notabilitást.
A Maros álló hídját ellepte a bankóprés alkatrészeivel terhelt s
Lugosról vissza igyekvő temérdek szekér. Kossuth, Szemere s a többiek
tehát a hidast használták a Maroson való átkelésre. Mi titkárok e miatt
hátra maradtunk, s a visszatérő hidason csak setét este vergődtünk át
Lippára.
Szekeremen maradt-e a korona, vagy áthelyeztem azt Radnán a Szemere
fogatára: nem tudom. Arra tisztán emlékszem, hogy a Szemere bőröndje a
szekeremen maradt; hogy kerékkötő hiányában igen sok bajom volt a
debreczeni bokros és hegyhez nem szokott lovakkal; hogy éjjeli 12 óra
tájban báró Perényi Zsigmondra bukkantam, ki Cséry Lajossal egy tűznél
üldögélt. Keserűen panaszkodott, hogy a kormányzó és Szemere nem
közölték vele útjok irányát és végczélját, ő tehát nem bódorog, hanem
Radnára visszatér. Vissza is tért, bár figyelmeztettem, hogy Lippa
tájékán az esteli órákban uhlanusok mutatkoztak. Visszatért, hogy
fogolylyá és vértanuvá legyen.
Én hasonló helyzetben voltam. Velem se közölte Szemere, hogy merre és
hová megy. De én mentem tovább, míg reggeli szürkületkor
Ferdinand-huszárokra bukkantam egy erdőben, kik tudatták velem, hogy a
kormányzó és társai néhány ölnyire egy tanyában időznek. Oda mentem. Egy
hosszú szobában egy hosszú asztalnál ott ült a kormányzó és cziberét
reggelizett.
Innen együtt mentem vele és társaival Lugosra, útközben meg-megállította
a kisebb-nagyobb csapatokban szállingózó honvédeket, s beszédet tartott
nekik.
Lugosra érve Szemere, gróf Batthyány Kázmérral s annak nejével és velem
a város végén egy csinos házban szállott meg. Enni nem volt mit. A
temesvári csatában megvert, demoralisált hadsereg ide vonult, s mindent
mihamar fölemésztett. Én hizelegtem ki egy özvegy magyar nőtől, gondolom
Papházynétól, egy pár kappant, melyet a padláson az eresz alá rejtett.
Nem lévén szállásunkon se gazda, se cseléd, a két kappant gróf
Batthyányné készítette el.
Az estét azzal töltöttem, hogy a Szemere ingeiből a betüket távolítottam
el.
Aug. 13-án egy angol jött Szemeréhez, néhány angol, kitöltetlen
útlevéllel. Ez útlevelek Kossuthnak voltak szánva, de az angol őt már
nem találta Lugoson, mert eltávozott onnan a nélkül, hogy útjának
irányát vagy végczélját valakivel tudatta volna.
Aug. 14-ikén, reggel váltam el Szemerétől.
Batthyány és neje zokogva, Szemere hidegen adta meg utasításait a
teendők iránt.
A megmentett iratokat, a «Közlöny» egy teljes példányát és a
Szemerénének szóló levelet a szalmaülésbe varrva, a Szemere fogatán útra
keltem Erdély felé, a Kossuth egyik titkárával és Lederer nemzetőrségi
titkárral, kik saját alkalmatosságaikat használták, s akiktől Déváról
visszajövet, valahol Margitta környékén elváltam; egyik Dunántúlra
igyekezett, a másik Erdélybe tartott.
A «Közlöny», melyet megmentettem, tudtommal egyedüli teljes példány az
országban. Nem hiányzott belőle egyetlen szám sem, még az aug. 11-ikén
Aradon általunk összeütött szám sem. A nemzeti múzeum 1876-ban e
példányból egészítette ki a magáét, mely most már teljes példány, míg az
enyém csonka.
Lugosról Szemere a debreczeni fogaton, Szeiverth János szolgával aug.
14. kelt útra.
Szeiverth János állítása szerint – ki a török határszélről visszatérve,
engem Miskolczon egy párszor meglátogatott – Szemere a koronát Orsován
egy görögkeleti orthodox lelkész éléskamrájába ásta el, de onnan ismét
kivette és Fülöp kormánybiztos, 1868-ban orsz. képviselő, utóbb curiai
tanácselnök és valami Szőllősy nevű úriember, azelőtt török basa
társaságában azon helyen ásta, illetőleg ásatta el Szeiverth Jánossal, a
hol később, a mint mondják, a Varga feljelentése folytán, kit Kossuth
küldött be, hogy a koronát külföldre vigye, csakugyan megtaláltatott.
Szeiverth visszatért Pestre, hol 48 előtt a városi rendőrségnél szolgált
volt.
Kihallgatták több ízben, igértek fűt-fát, ha a koronának nyomára vezet.
De ő nem vallott, bár helyzete épen nem volt kedvező. Nejét és
három-négy gyermekét nagy nehezen tudta fentartani azon házmesterség
jövedelméből, melyet neki Balassa István eszközölt ki s midőn házmesteri
állomását, nem tudom mi okból, elvesztette, azon adományokból, melyeket
egyikünk, másikunk, nagyon szerény mérvekben koronkint kiszolgáltatott.
Különösen Szemeréné és Balassa István segélyezte egész haláláig.
Özvegyét, ki a kishid-utczában egy bőröndkereskedésben nyert
alkalmazást, még az utóbbi években is gyakran segélyeztem. Koronkint
el-eljárt hozzám, mint képviselőhöz a Huszár-házba, a hol 1872. évi
novembertől lakom.
Több mint egy vagy két éve, hogy nem láttam. Egyik fia műpallér, szépen
rajzol, de beteges, s e miatt akkor, mikor pár év előtt nálam volt,
állomását elvesztette, s újat számára kieszközölni nem tudtam.
Meghiusult azon törekvésem is, hogy az özvegy vagy a várostól, vagy a
kormánytól nyugdíjat kapjon, pedig 1867/68-ban mind Szentkirályi
Móricznál, Pest városa akkori polgármesterénél, mind báró Wenckheim
Bélánál többször közbenjártam.
Megtaláltatván térítvényem, a korona iránt engem is kihallgattak, s
nyomozást tartván nálam, irataim egy részét elvitték.
A nyomozást Soltész Nagy János főszolgabiró vezette, mindjárt 1849 végén
vagy 1850 elején.
Elmondtam, a mit tudtam híven, Lugosig, de vallomásomnak hasznát nem
vehették s tovább nem zaklattak, bár egy évig Miskolczra internáltak. A
titkároktól lefelé minden hivatalnok amnestiát kapván, más bántódásom
nem volt.
Vallomásomból konstatáltatott az, a mire a Szemere érdekében nagy súlyt
helyeztem, hogy a velünk volt vas szekrényben nem a Beniczky által
Losonczon az osztrákoktól elvett és Szemerének átadott ezüstpénz volt,
mint azt sokan hitték, hanem a magyar szent korona. Szemere annyira pénz
nélkül maradt, hogy én adtam át neki Lugoson, elválásunk előtt egy pár
órával néhány ezüst forintot, gondolom 40–60 forintot, elnöki kasszánk
maradványát. Ő teljesen puszta kézzel és üres zsebbel távozott
hazájából. Legyen áldás emlékezetén.
… Úgy adtam elő, a hogy ezt tisztelt barátom szájából mindnyájan
hallottuk. Vajha mindenki följegyezné így a korrajzoló számára e
nevezetes korszakban átélt tapasztalatait.