A sánta koldús.
1849 elején a pesti vámnál gyakran lehete egy _sánta koldúst_ látni, ki
két mankóra támaszkodva, nagy kínnal vonszolta odább nyomorék testét,
bozontos haja, szakálla, rongyokba kötözött zsugorult lába, silány
öltözete s beteg arczszíne mellett nem volt szüksége a járókelőket
könyörre szólítani, mindenki önkényt veté neki alamizsnafillérét. A
vámsorompóknál rendesen leült, mielőtt kiment volna a városból,
bizonyosan megpihenni a fáradtság miatt, messze lakott a vámvonalon
kívül egy bódéban. Az őrökkel néha beszédbe elegyedett, nehéz, fuldokló
hangon panaszkodott előttük az élet nyomoruságairól, a hideg napokról, a
krumpli drágaságáról s más impoliticus dolgokról, azután ismét odább
vánszorgott, köhögve és nyögve, mint egy halálos beteg.
Ki ismerte volna meg egy pár nap mulva ezt a nyomorékot, a mint a
debreceni városház lépcsőin délczeg léptekkel sietett fel, két három
fokot lépve át egyszerre, fején angolos utazó sipka, kezein finom
keztyűk, szemén kék szemüveg, öltözete meleg és divatos uti ruha, s
mikor az elnök előszobájába lépett, oly erős dörgő hangon beszélt, hogy
a harmadik szobában is meg lehete érteni.
Két nap mulva ismét czammogott vissza a nyomorék, felzsugorult lábbal
Pest kapui felé, kinézése még szánalomra méltóbb volt, mint azelőtt. A
vámsorompónál ismét leült, s oly átalkodottan köhögött, hogy alig bírt
szóhoz jutni, akkor is oly rekedt hangon beszélt hogy senki sem értette.
– No, még ez sem messze viszi csontjait, – mondá a vámőr, a nyomorék
rettenetes köhögését hallva, míg az ember nagy kínnal ismét
felvánszorgott, mankóit hóna alá fogta s mászott nagy lassan odább.
Azok a mankók belülről ki voltak üregítve, azokban hordott veszélyes
iratokat a kém majd ki, majd be.
Az eldugott kéz.
A hadfogadó térparancsnoknál egy szép _fiatal ember_ jelenti magát, be
akar állani köztüzérnek.
A magyaroknál nem voltak igen válogatósak a katonák elfogadásában, az
assentálandónak nem kellett levetkeznie, kivált oly esetekben, midőn az
ajánlkozó egyéniség külseje elég izmosnak látszott.
A toborzó parancsnok befogadta a fiatal embert, mire az arczán
rendkívüli vidámsággal hirtelen távozni akart.
A parancsnoknak csak ekkor tünt fel, hogy a fiatal önkéntes egyik kezét
szüntelen zsebében tartja.
– Hol tanulta ön ezt? Feljebbvalója előtt zsebredugott kézzel jelenni
meg?
A fiatal ember eltitkolhatlan zavarba jött e szavakra.
– Tegye ön a kezét a zsinórra, tanuljon emberséget!
Az önkéntes egyik kezét a zsinórra tette.
– A másikat is!
A fiatal csak nem akarta a másik kezét eléhúzni, végre a jelenvolt
káplár vonta azt ki zsebéből.
_Azon a karján már nem volt keze._ Még Mórnál elvágták azt a viadalban,
s elfogván, Pozsonyba vitték; ott alig hogy kigyógyult, rögtön
megszökött s ujra felkereste a magyar tábort, azt hitte, hogy mint
tüzér, félkézzel is tehet még szolgálatokat.
A kecskeméti fiúk.
Egy k–i családapa fiával együtt beállt az önkénytesek közé. Kis
hétesztendős fia látva apját a háborúba készülni, odasimul hozzá s
kérdezi:
– Édes apám, nem jönnek az ellenséggel kis _gyerekek?_
– Minek neked azok a kis gyerekek, édes szolgám?
– _Én meg azokkal szeretnék verekedni_…
Az ottani fiúk ötévestől kezdve tizévesig, mikor a császáriak a várost
megszállották, ezerenkint összecsoportosulva, kimentek a város alá,
magukat két seregre osztották, s ott dob- és trombitaszó mellett
ütközetet csináltak, néha a csata egész délután tartott. Fegyvereik
botok voltak, ágyúik kövekkel megrakott talyigák, puskáik hasított
faparittyák. Egy ízben egy egész városrészt támadtak meg, a
_czigányvárost_, melynek miniszteriuma meg akarta tagadni a fegyveres
erőnek határain átvonulását; a vezérek ezt casus bellinek declarálták, s
miután a kérdéses terrenumot kellőleg blokirozták, egy előrebocsátott
hatályos bombardement után rohammal bevették, lakosait részint
expatriálták, részint hadifoglyokká tevék, a rendőrség interventióját
czélirányos parattyatűzzel visszautasíták, s a positiót mindaddig
megtarták, míg professoraik ott a helyszinén meg nem jelentek, s akkor
is csak egy általános amnestia föltétele mellett kapituláltak, mely
kölcsönösen ratifikáltatott is.
A fenn említett családapát Verbász alatt, midőn fia mellett csatázna,
egy ágyúgolyó fiával együtt elsodorta.