A hadvezérek számára akad historikus, a köznépről, a közkatonákról ki
győzne beszélni?
Legyen e néhány adat a magyar nép dicsőségének hajótöréséből néhány
megmentett deszkaszál.
Ez adatokat nem azért jegyzém fel, mintha ezek volnának a magyar népélet
legfényesebb vonásai, hanem egyedül azért, mivel még ezek sehol
sincsenek megírva.
Becsületes hirmondók.
Zala vármegye jó távol esik Debreczentől, közte fekszik a Duna és a
Tisza és a Duna Tisza között a császári hadsereg.
Mégis minden héten jöttek fel onnan közönséges parasztemberek
Debreczenbe, megtudandók, hogy állanak ott az ország ügyei? Ott a
kiadott proklamátiókat, hírlapokat, tudósításokat elrejtették jól
igénytelen zsiros szűreikbe s úgy tértek vissza ötven mértföldnyi
távolban lakó társaikhoz, tudósítást hordva nekik a magyar kormányról.
A falvak népei összehordták számukra a néhány forintnyi útiköltséget, s
a közrendű szegény ember gyalog felvándorolt Debreczenbe, néhány
forintjával. Senki sem kötelezte rá, senki sem jutalmazta meg érte, még
csak nevét sem írták ki az újságba, s a szegény ember mégis oly híven
elvégzé a rábizottakat, oly ügyesen, oly óvatosan.
Mit visz kend?
A Pest körüli falvakból heti vásárokra bejárt a környék földmíves népe.
Mikor visszafelé jöttek, hánynak ült szekerén egy-egy szökevény honvéd,
zsiros gubába takarva, vagy egy előkelő úri hölgy, hátán puttonynyal,
feje tarka kendővel lekötve, ki férjét indult keresni a magyar táborban!
Egyszer egy ily paraszthoz egy jól öltözött férfi közelíte s félrehíván,
megszólítá:
– Kend jószívű embernek látszik, földi.
– Miért volnék rossz, jó uram? Magamnak vagyok jó, ha vagyok.
– Lehetne-e kenddel egy okos szót szólni, földi.
– Csak tótul nem, nagy jó uram.
– Tudja meg, hogy én üldözött ember vagyok, a kit a városban mindenütt
keresnek.
– Hát ne maradjon itten.
– Kivinne-e kend engemet magával?
– Hogyne vinném!
– De ha elfognak bennünket?
– Már uram, ha ön feláldozhatja magát, én is feláldozhatom magamat, hat
porontyom marad árván, az Isten majd apjuk lesz nekik.
S azzal betakargatta a szökevényt egy gyékénybe, oda tette maga alá,
ráült és hajtatott vele kifelé a városból.
A sorompónál megállítják az őrök s elkezdik szekerét össze-vissza
kutatni.
– Hát ebben a gyékényben mi van? kérdi egy, úgy néz ki, mintha ember
volna benne.
– Hát persze, szólt lélekjelenléttel a pór, Kossuth van benne maga.
Az őrök nagyot nevettek a tréfán, megveregették a tréfás öreg vállát, az
pedig lovai közé vagdalt és elhajtatott, danolva, fütyülve, mint a ki
most jön legjobb kedvvel a kocsmából.
Több ész kell, mint erő.
Egy osztrák tábornok egyikére a legnépesebb magyar városoknak egy
peremptorius parancsban rá izent, hogy számára legrövidebb idő alatt
hatvan ezer részlet szénát s annak megfelelő zabot készen tartson.
A polgármester legnagyobb utánjárás mellett sem birt a kitűzött időre
ötezer részletnél többet kiteremteni s egész deferentiával tudósítá a
tábornokot, hogy a tervezett és effectuált számok közt rettenetes nagy a
különbség.
A tábornok azt izente vissza, hogy ha a kívánt mennyiségből csak ötven
részlet fog is hiányzani, a polgármestert felfüggeszti s a várost
megsarczolja.
A népség megértve e vígasztalást, azt mondta rá, hogy miután a
hatvanezer részletet semmi esetre sem lehet előállítani s e szerint a
várost úgyis mindenesetre megbüntetik, tehát már most a meglevő ötezer
részletet sem küldik el, mert úgyis mindegy.
Azonban a polgármester okosabbat gondolt. Megtudta, hogy a szomszéd
városban a horvátországi bán állomásoz, egy deputatióval átment hozzá s
igen nyájas üdvözlettel kívánta nála tiszteletét tenni. A bán épen jó
kedvében volt. Megtetszettek a zsiros szájú magyar emberek neki. Sokat
beszélgetett velök, egészen megszerette őket.
– Csakugyan egyedül azért jöttek önök, kérdé, hogy velem találkozzanak?
– Sőt még valami másért is. Vagy ötezer részlet szénát készítettünk
össze excellentiád hadserege számára, azt kivántuk átajánlani.
Az altábornagy még kellemesebben lőn meglepetve e megelőző kedveskedés
által, most már még barátságosabban marasztotta látogatóit; de azok már
akkor kászolódni kezdtek, kalapjaikat vették.
– Hova sietnek olyan nagyon?
A deputátió úgy tett, mintha átallaná megmondani, végre nagy unszolásra
a polgármester így szólt:
– Már csak nem akartuk megmondani, de ha excellentiád parancsolja, hát
legyen, – ide kellene mennünk a szomszéd városba; ez – s ez a tábornok
úr el akarja tőlünk magának vitetni azt a szénát, a mit mi ide szántunk.
Elmegyünk hozzá, – akárha becsukat bennünket, nem tehetünk róla, de mi
egyszer azért zsugorgattuk, hogy ide adjuk.
Az altábornagy nem bocsátotta őket, «csak menjenek haza, semmitől se
féljenek, monda, majd elvégzi ő azt maga a tábornokkal.»
Csakugyan fel is küldé a tábornokát Budára s azóta mindég őszinte
pártfogója volt a barátságos magyar városnak.
Ezen jelenet ugyan költőibb végű lett volna, ha a polgármester az egész
várossal kaszára kapva, magát leapríttatta és a várost felgyujtatta
volna, s voltak nevezetes emberek, kik apprehendálták tőle, hogy ezt nem
tevé, én azonban ezen eljárását sokkal eszélyesebbnek találom.
A markotányosnék.
A markotányosnék eredeti kiegészítő része egy hadseregnek, kiknek
pálinkás hordója gyakran egyenlő szolgálatokat tesz a csatában a
munitiós szekerekkel.
Bár nem vesznek részt a csatában, nekik is ott kell lenniök, a hol
legnagyobb a veszély, mert hisz az ágyútűz meleg, a katona megszomjazik
benne s ha ilyenkor egy ital frissítőhöz juthat, új erőre kap tőle.
A schwechati csata idején egy markotányosné ott forgolódva a huszárok
körül, hol legsűrűbben hullottak a golyók, figyelmeztették a jó hadfiak,
hogy menjen az útból, mert még valami éri.
S ime alig mondá, hogy «nem megy», jön egy hatfontos golyó, s épen a
háta mögött esik le a földre.
A föld akkor épen rendkívül sáros volt. A puha földrétegből nem ugrott
fel oly erővel a golyó, mintha kemény földre esett volna, de annyi
demonstrátiót mégis tett, hogy a markotányosne háti kosarát meglökve,
azt kosarastól vagy három lépésnyire eltaszította.
– Ejnye! – kiált fel az, szidva a tova guruló gömböt, inkább magamat
ütött volna agyon, minthogy valamennyi pálinkás üvegemet összetörte.
Kivánsága nem sokára betölt. Ugyanazon huszárok, a kik akkor
figyelmeztették, mikor egy óra mulva visszavonultak, az árokban látták
fetrengeni a markotányosnét. Egy golyó mindkét lábát elszakította.
Könyörgött nekik, hogy öljék meg, s harmincz pengő van a keblében, azt
vigyék el, nehogy üldözőinek maradjon.