A császár kezében tartotta már a tollat, előtte feküdt a «Constitutio».
Körülötte összegyülve az uralkodó család tagjai, s a trón magasállású
tanácsadói.
A császár kezében tartá a tollat. Rokonság, tanácsadók két részre voltak
oszolva: az egyik biztatta, a másik lebeszélte.
Künn a piaczon, az utczákon fegyverben állt a diákság, a nemzetőrség, s
a glacis-kon a katonaság; a fegyverek töltve tűzzel, s a szívek is
töltve tűzzel: – ki tudja mi lesz, ha ez a két tűz összeér.
Ekkor haragba jött a császár s azt kiáltá a kezét visszatartó
főembereknek:
– Bin ich der Kaiser, oder bin ich’s nicht?
*
Az egyetemtéren s aztán fel a két Bäckerstrassén egész a «Lugeckig»
hadirendben volt felállítva az összes egyetemi fiatalság, ezrekre menő.
Egyik óranegyedről a másikra biztatták őket, hogy mindjárt jön a
constitutió, csak még egy kicsit legyenek türelemmel. Az pedig a
fiatalságnál hamar fogytán van.
Ha soká késik, a mire várnak, tömegesen fognak megindulni a Burg ellen,
s aztán az egész nép velük megy.
Volt dolguk a szegény professoroknak, ezúttal kathedra nélkül, tartani a
prælectiót a harczvágyó facultásoknak; a mik között legtettrekészebb
volt a philosophiai testület. Jogász, orvos, theologus mind hagyta magát
kapacitálni, csak a philosophus nem. Az már ismerte a sophismákat és
analyzált.
Egyik küldöttség a másik után ment fel a Burgba, hogy megvan-e már?
Egyik hirnök a másik után jött le a Burgból, hogy csak még egy kicsit
tartsák vissza! már bele van ütve a tintába a toll!
A föld égett az emberek lába alatt!
*
Az utolsó követ az aulától egy fiatal költő volt.
Azt is Kaisernek hitták.
A Burgnak azon kijáratánál, a mit az «Óriások kapujának» hí a népajk,
szembe találkozott vele Reischach báró.
– Itt a constitutió! – mutatja neki az aláírt lapot, de még nincs több
belőle, csak ez az egy példány. Elébb ki kell nyomatni.
– A nép türelme nem tart odáig, míg ez ki lesz nyomatva.
– No hát hirdesse ön ki!
– De hogy hallja meg egész Bécs az én szavamat?
– Vigyen magával lovas trombitásokat.
– Hol vegyem azokat?
– Itt a magyar és az olasz gárda trombitásai.
Mentek a gárdakapitányokhoz trombitásokat kérni.
A gárdakapitányok azt mondták, hogy szívesen odaadják, csak adjon rá
engedélyt a városparancsnok, Windischgrætz.
Futottak Windischgrætzhez.
Annak az előszobái tele voltak főtisztekkel, keresztül törtek rajtuk.
– Itt a constitutió! kérünk négy gárdatrombitást.
Windischgrætz azt mondta, hogy a gárdatrombitásoknak nem ő parancsol,
hanem a főudvarmester.
Ekkor visszasiettek az udvarra s magukhoz a gárdistákhoz folyamodtak:
azok aztán a maguk szakállára odaadták nekik a négy trombitást.
– De már most magam csak nem hirdethetem ki gyalog a négylovas trombitás
között a constitutiót, – mondá a költő.
– Nem ám! A költőnek a lovát pedig a Heliconon tartják s az messze van.
– Ki ád frissen egy lovat?
A gárdisták nem adhatnak, mert azoknak minden perczben készen kell
lenniök, hogy felnyergelt lovaikra pattanjanak.
– De hiszen háromszáz ló áll a Burg istállóiban.
Azok fölött meg a főlovászmester őrködik.
Futottak a főlovászmesterhez.
Az meg azt mondta, hogy Lajos főherczeg engedelme nélkül nem adhat
lovat.
Ebben a kétségbeesésben vágtat a Burg udvarába Breuner gróf, meghallja,
hogy mi baja van a költőnek; azzal leugrik lováról, feldobja a nyeregbe
a múzsafit a constitutióval együtt, s azzal előre, a négy trombitástul
közrefogva, legelőször is a Kohlmarkton, s aztán végig a város minden
piaczán, a hol legsűrűbb a néptömeg.
*
Ebben a pillanatban érkezett a magyar országgyűlés küldöttsége
Pozsonyból, élén Kossuth, Batthyányi, Teleki László, Andrássy Gyula.
Hozták a magyar országgyűlés feliratát az uralkodóhoz; hogy tegye
boldoggá a szabadság áldásaival minden népét.
A magyar küldöttség s a constitutiót hirdetők csapatja a Fetzet kávéház
előtt találkozott össze. A magyaroknak le kellett szállni a
bérkocsijaikból: a németek tenyereiken emelték le őket.
Itt tartotta Kossuth legelső beszédét a németekhez németül.
Innen csak gyalog lehetett tovább menni a sorfalat nyitó néptömeg
között, elől egy magyar juratus, a nagy selyem háromszínű lobogóval,
mellette egy német aulista, a szurony hegyére tűzött Constitutió
hirdetménynyel.
A lelkesedés őrjöngése volt ezen órában az egész városon, minden ablak
kinyílt, a nők fehér kendőket lobogtattak az érkezők elé, a férfiak
arcza ragyogott a lángtól, szeme az örömtől; türelmetlen vér, mely ma
kész volt halálsebeken át elfolyni, felforrtában az arczukon akart
kitörni. Minden ember ölelte, csókolta egymást, nem volt idegen, nem
volt ellenség, testvér volt minden.
Az öröm vihara nőttön nő útjában, s tetőpontjára hág, mikor a «Lugeck»
szögleténél az egyetem közelébe ér. Ott már reggel óta áll hadirendben
nyolczezer diák, s mindegyiknek ott van a zsebében – a vörös kokárda.
Ekkor a tömegen keresztül töri magát egy szőke, kékszemű ifjú, fehér
szallaggal a derekán, s kivont kardjára tűzve hozza az első
nyomtatványt, mely a szabad sajtó alól kikerült. Az első szó a
nyomtatványon: constitutió. Ez az ifjú volt Giskra.
Egy vulkán-kitörés volt az örömriadal, a győzelem ordítás, a mi a
jelentést követte: s arra megszólalt a szomszéd jezsuita templom
tornyában az estharang. Az utolsó válságos óra volt ez!
Ekkor Giskra a kardjával inte a tomboló tömegnek.
– Imára!
S arra mind a nyolczezer ifjú egyszerre térdre ereszkedett s úgy várta
végig, míg a harangszó utolsót kondul; egy kis fiú, az aula dobosa,
ütötte hozzá az imát jelző dobbanásokat.
Soha buzgóbb, igazabb ima nem szállt föl az égre ennél.
*
Kossuth, Batthyányi, Teleki, Andrássy még együtt találták az aula
fiatalságát: itt tartotta Kossuth azt a beszédet németül, a mit egy
kortárs így nevez el: «Harmonischer Cataract». (Az összhang zuhatagja.)
A magyar küldöttség innen a Karinthi-utczába vonult s a «Károly
Főherczeg» szállodában pihent meg.
Annak az erkélyéről tartotta Kossuth harmadik beszédét a bécsi néphez,
átadva annak a magyar nemzet üdvözletét, felszólítva a különajkú
népeket, hogy tanulják szeretni egymást.
*
A magyar küldöttség, a mint átöltözött, sietett egyenesen a Burgba.
Jellemző volt e napra nézve az is, hogy akkor szabadúltak ki a
«gyermekek» a hosszú fogság alól, a mit gondos szüleik itéltek rájuk.
A zűrzavaros időben mindenki otthon tartotta a gyermekeit, az utczákon
nem jó volt azoknak járni. – Márczius 15-én kihozták a gyermekeket is a
szabadba. A szabadság tolongásától nem kell félni, az nem tapos el
senkit. A szabadság zűrzavarában nem kell félteni a gyermeket, nem téved
az el benne.
Mikor a Mehlmarkton végigvonult a magyar küldöttség, már akkor nem csak
férfiakkal, de nőkkel és gyermekekkel is tele volt a tér; egy fiatal
anya magasra emelve tartá, karjain emelve kis gyermekét, a ki kalapját
lobogtatva kiáltozá: «éljen a magyar!»
Kossuth kivette az anya kezéből a gyermeket s karjára emelve,
megcsókolta azt s aztán a gyermeket ölében tartva, mondott egy beszédet
a bécsieknek, melynek vége ez volt:
«Ez a gyermek egyike a szabad Ausztria jövendő polgárainak. Mire férfivá
nő, már akkor a szabadság az egész emberiség köztulajdona lesz. Ezeké a
boldog jövendő. Éljen az ifjú kor!»…
Ha igazat akartok mondani, mondjátok rá, hogy jó próféta volt.
*
Bécs városa azt a diadalnapot még az éjszakára is kinyújtotta. Nagyszerű
fáklyás zenét rendeztek ez éjre az alkotmányadó császár tiszteletére.
Abban a magyar országgyűlés deputátiója is részt vett; a felvonuló
zenekarok felváltva játszották az osztrák néphymnust s a
Rákóczy-indulót, azokon a helyeken pedig, a hol a szabadságharcz első
áldozatai elestek, rögtön átcsaptak a Don Sebastian ismeretes szép
gyászindulójába. Azt írja egy akkori reporter, hogy volt a magyar urak
között egy mágnás, a ki minden németet sorba ölelt, csókolt s folyvást
mondta, hogy: «nit deutsch, nit deutsch!» (Dejszen az olyan magyar
mágnást, a ki németül nem tud, rég pénzért mutogatták volna idehaza!)
Éjfél után két órára elcsendesült a nagy öröm; a diadalmámorban,
testvéri ölelkezésben kifáradt magyar és német átadta magát a
megérdemlett nyugalomnak.
A Lipótvárosban nem volt este szinielőadás. Carl színigazgató az egész
férfiszemélyzetet fegyverbe állította, (jobb lett volna pedig, ha a női
személyzetet állította volna fegyverbe) s azokkal megszállotta a
Ferdinánd-hid és a Tábor-hid átjáratait. A publikum tömegesen járt
bámulni az ingyen látványt: Nestroyt és Scholzot, a silbak szerepében.
Hát egyszer úgy két óra tájon valami távol riadal támad a Prater felől s
vereslő tűzfény világítja be a kimagasló házak falait. Rémülten futó
nyargonczok érkeznek: «A nép fellázadt! a népnek suvix az alkotmány s a
sajtószabadság pomádé! a népnek reális dolgok kellenek! A proletárhad
megrohanta a Tandelmarkot, kirabolt minden boltot s gyujtogatni kezd.»
Egy vágtató dragonyos, ki futtában elvesztette a sisakját, jött
lelkendezve tudatni, hogy már itt a Sisera hadai; ő maga menekült
közülök hírmondónak.
Jaj szegény színházigazgató! Neki kell most megvédeni az egész várost!
Nosza két részre osztani a tábort! Aztán Schlagwortra Nestroy, jelenésre
Scholz! Most tessék válogatni, hogy kinek kell a «hős» szerep! Az egyik
rész menjen a veszedelem tájékára recognoscirozni: a másik itt marad s
védi a hidat, mint Horatius Cocles!
Soha ilyen főpróbát! soha ilyen lámpalázat! Új darab, be nem tanult
szerepek, – aztán semmi súgó!
A vereslő tűzfény pedig egyre közelített a Jägerzeilén fölfelé, a
vágóhíd felől. A szinészek segélycsapatokért folyamodtak a közel «vörös
torony» kommandánsához; de az azt felelte nekik, hogy ő maga is csak
annyi várőrséggel rendelkezik, a mennyi a rájuk rohanó néplavinának a
fél fogára sem elég. Be is záratta a kaput, hogy a szinészármádia a
hátán ne hozza be az ellenséget.
Most aztán a szegény múzsafiaknak igazán elől tűz, hátul víz! A félelmes
riadal s a fenyegető tűzfény egyre közelebb jön.
Egyszer a karmester, a kinek legjobb füle szokott lenni, azt mondja:
«attánzion!» – E lármahangokból hegedű és klarinét hallatszanak ki! A
kik rabolni, gyújtogatni akarnak, nem hordanak magukkal hegedűt,
klarinétot. Hallgassuk tovább!
Volt, a ki már hallott ilyet; hisz ez czigányzene!
Most már a muzsikusok bátorsága egészen helyreállt, kapták a fagótot,
akarom mondani a mangalétát, megindultak bátran a közelítők felé. S ime
kik jöttek rájuk szembe? Nem rabló, gyújtogató gyülevész, hanem magyar
jurátusok, az országgyűlési fiatalság in massza Pozsonyból; kik
meghallva, hogy a bécsi fiatalság az alkotmányos szabadságot vívja,
gőzhajóra kaptak, felrohantak bajtársaik segítségére, praktikus emberek
módjára hoztak magukkal kardot is, fáklyát is: kardot, ha nagy áron kell
megvenni a szabadságot, fáklyát, ha ingyen, jókedvből adatik meg.
Csárdás hang és «éljen» kiáltások voltak azok, a mik felverték a
császárváros nyugalmát: «éljen» kiáltások, a mik után a «német» volt
ragasztva, a minőt soha sem hallott se Bécs város, se ez a kerek föld,
se a többi hét planéta.
Lett aztán a félelmes nagy találkozásból még nagyobb ölelkezés. Ezért
mondtuk amott följebb, hogy okosabban tette volna Carl director, ha a
női személyzetet állította volna fegyverbe!
A barátság nagy hirtelen meg volt kötve; de most aztán «hová menjünk?»
Éjfél után két órakor.
Harczolni nem volt már ok; az alkotmány meg volt adva; de annál több ok
volt fáklyás zenét adni.
Kinek?
Hát Kossuthnak, aztán meg a királynak.
De azok a belvárosban laknak ám s Bécsnek még akkor kapui voltak.
– Micsoda? – ordított fel az álmából felránczigált parancsnoka a Vörös
Toronynak. Még egy fáklyás zene! Ráduplázni a fáklyás zenére! De már
abból nem lesz semmi!
A magyar fiatalságnak okos ember volt a vezére, Szarvady Frigyes: ez
kapaczitálta őket, hogy biz az mégis nem jó lesz éjfél után két órakor,
mikor már aluszik a német, azzal ébreszteni fel, hogy «meghalt a
cselszövő!» Maradjanak csak idekinn.
A Lipótvárosban még akkor nem álltak azok a nagyszerű vendégfogadók, a
mik most; az arany bárány nagyhamar megtelt az öregebb fiatalsággal, de
egy pár száz jurátus még mindig kinn rekedt az utczán; azokat nem
lehetett hevenyében elszállásolni, mikor zárva volt minden kapu. Hogy
töltik el azok az éjszakát?
Hogy tölti el az éjszakát a magyar jurátus, ha nincs hová lefeküdni, de
van jó bor és czigány? Hát úgy tölti el, hogy tánczol, míg megvirrad.
Ott hevenyében tüzet raktak a Jägerzeile közepén, de azt se maguknak,
hanem a czigány számára, hogy meg ne gémberedjék az ujja a hegedűhúron,
s ott járták a csárdást kivilágos kivirradtig.
A jámbor németek egyik-másik kávéházból padokat, pamlagot hordtak ki az
utczára a számukra; de nem kellett az a jurátusnak, engedte azokra a
színházi nemzetőrséget letelepedni: ott mesélte el Nestroy: hogyan járt
ezelőtt egy hónappal, mikor színpadon a «Bemoostes Haupt-ban» egy Lumpot
játszott, aztán azt improvizálta, hogy a keblére nyúlt, mintha valami
bogarat venne onnan elő, mely ismeretes nagy emberbarát s külső színére
nézve egészen hasonlít a Bécsben letelepült jezsuita szerzet kámzsája
színéhez, a kik magukat akkor ligurianusoknak nevezték. – A lump, a mint
megroppantja a kebelbarátot az asztalon, azt mondja rá: «Das war auch a’
Ligurianer!» Lett rá nagy taps s másnap huszonnégy órára becsukták a
dutyiba Nestroyt az improvisatióért. – Harmadnap megint adták a darabot!
a közönség várta, hogy Nestroy elmondja-e megint a veszélyes
improvisatiót.
A némajáték most azon módon ment végbe, csak hogy ezúttal e szavak
kiséretében: Das war der andere! Erre aztán nem lehetett becsukni.
Erre aztán ugyanarról a rovarspecziesről mondott a bécsieknek Somogyi
pátri egy még jobb anekdotát. Somogyi pátri volt már valami
ötvenesztendős jurátus: ő volt valamennyünknek az ősapja; mindig
sarkantyús csizmában járt s szegesfejű buzogányt viselt sétabotnak. –
Itthon is elmondta azt az anekdotát nekünk a Pillvaxban arról a
bogárról, a mi a bécsieket úgy extasiálta, s ha én azt leírnám, nagyobb
kelendősége lenne, mint Herman Ottó phyloxerájának; de hát «moderata
durant» és «ne quid nimis» – keveset a jóból.
Elég az hozzá, hogy reggelig tánczolták a csárdást a jurátusok a
némettel s reggelre mind a pamlagon hevert a német, a juratus még is
járta; ivának pedig magyarok és németek nagy barátságot – örök időkre
egymással: Bécs városában márczius tizenötödikén.