A kápolnai csata után egy napon a magyar hadsereg fővezérei
összehivattak Debreczenbe, a kormányzó szállására, bizonyos ünnepélyes
tény végrehajtása végett.
Ez ünnepély, mint pár nap mulva nyilvánosan tudva volt, a hadvezéreknek
érdemrendekkel feldíszítése leendett.
Klapka, Guyon, Mészáros, Perczel, Kiss Ernő, Görgei és Bem voltak azon
nevek, miket az idő szerint a közelismerés babérkoszorúja font körül,
ezek voltak hivatva az ország által kitűzött másodrendű érdemjelek
elfogadására.
Volt ez érdemjel: ezüst koszorúban arany kettős kereszt vörös szalagra
fűzve.
Közülök Klapka, Perczel és Bem nem jelenhettek meg a kormány székhelyén,
ezeknek az érdemrendet helyökbe küldték; Guyon pár nap óta ott időzőtt
már Debreczenben, Mészáros és Kiss Ernő a telet nagy részben ott
töltötték s Görgei megigérte, hogy eljön.
Ez igéretet azonban még akkor tevé, midőn Kossuth Tisza-Füreden őt
nevezte ki fővezérnek; azóta történt, hogy Vettert ismét fölé helyezte s
most aztán kiváncsi volt mindenki, ha eljön-e, vagy sem?
A kitűzött nap reggelén a debreczeni városház előtt, hol Kossuth lakott,
nagyszámú néptömeget lehetett látni; daczára a hagyományos sárnak,
gyülekezetben nem volt hiány, mindenki iparkodott használni az alkalmat,
hogy mindazokat színről-színre láthassa, a kikről annyit beszél a hír,
annyit álmodik a lélek.
A városház kapujában legelőször találkozánk Guyonnal; középtermetű szőke
férfiú volt, merész tekintetű arczczal: szürke, piros zsinóros köpeny
vállain; kisérő segédének akkor is fel volt kötve a jobb karja azon seb
miatt, mit a branyiszkói kigyóút megvívásánál kapott.
A nép hangos éljenzéssel fogadta a branyiszkói hőst, ki alig bírt utat
törni a nép lelkesedése miatt a városház kapujáig. Miskolczon is ilyen
fogadtatása volt, a hol legszebb hölgykezek elhalmozák koszorúkkal, még
paripája nyaka körül is koszorúkat fűztek.
Ő utána jött Mészáros, a hadügyér. Alakja maga a szelíd lemondás, ősz
feje, kurta ősz szakállával, ingott jobbra-balra lépteinél; az ismerősök
köszöntéseit nyájas, vékony hangon viszonzá, mely meglepte azokat, kik
őt valami martialis alaknak szerették képzelni; szokása volt szemeit
kegyesen le-lehunyni, mint egy áldozatra készülő martyrnak. Az a jókedvű
susogás hallatszott körüle, mely oly embert szokott illetni, a kit senki
sem bámul, hanem mindenki szeret.
Később érkezett Kiss Ernő, a finom aristokrata hadvezér; aranyos
molnárszínű mentéjében, mely a legfinomabb nyuszttal volt prémezve,
szállt ki hintajából. Fénylő zöld kócsagja délczegen reszketett kalpagja
mellett; míg hintajából a kapuig ért, többször meg-megállt, kisérőihez
egy-egy szót szólani s magasra tartott fővel nézett szét a nép között,
mint ki követeli azt a bámulatot, mely láttára úgy is támad a tömegben.
Az arany paszománt könyökéig ért már; minden új diadal, új rangfokozatot
hozott számára s minden előléptetés szélesíté az arany zsinórzat
jelvényét. Ha még sokáig harczolhatott volna a csatákon, hős tettei nem
hagytak volna helyet öltönyén az arany díszítménynek.
Csak egy volt még hátra: – Görgei.
Még nem érkezett meg Debreczenbe: de azért akadtak, a kik hitték, hogy a
kitűzött órára megérkezik.
Ez alatt fenn a városház tanácstermében fogadta a kormányzó a
hadvezéreket. Környezetében voltak a kegyeltebb képviselők és katonai
nevezetességek.
Ő maga ezúttal fekete polgári öltönyt vett magára, a más alkalmaknál
használt közhonvédi attila helyett s az érkezők mindegyikének tudott
valami lekötelezőt mondani.
Mészáros úgy lépett be, mint egy restelkedő szemérmes vén fiú, a ki nem
bánta volna, ha szabad leendett otthon maradnia, s egy mindenkinek szóló
fejhajtással félrevonult egy ablakmélyedésbe, magához húzva kardját,
nehogy zörgése által figyelmet találjon gerjeszteni.
Annál büszkébben lépett be Kiss Ernő. Egy finom udvaroncz és érdemeit
érző katona otthonias bókjával hajtá meg magát az elnök előtt; ez eléje
ment, kezet szorított vele s kitüntetett nyájassággal vezeté
környezetéhez, hol a tábornok rögtön vidám beszélgetésbe vegyült.
Ezalatt többen Mészárost fogták körül. Kötekedtek a jó öreggel,
kérdezték tőle, hogy hadügyér létére miért nem tart tiszteletőrt
szállása előtt, mint a többi tábornokok?
– Hogyis ne? – viszonzá tréfásan a miniszter; – majd hogy a szép
debreczeni lyánkák ne merjenek a strázsa miatt hozzám jönni!
E közben a városház előtt egy egyszerű, zöldre festett parasztszekér
állt meg; a lovakat valami kopott őrnagyruhába öltözött fiatal ember
hajtotta; minthogy a városház elé a néptömeg miatt nem lehete hajtani,
megállt szekerével az utcza közepén, a gyeplőt odavetette hátul ülő
kocsisának, maga kiugrott a bokáig érő sárba s könyökkel fúrva magának
utat a néptömeg között, a városház lépcsőit hármasával átugorva,
felsietett. Alig vette más észre, mint a kik mellett elsuhant.
Ki gyanította volna, hogy ez a kopott, sáros férfi a magyar hadak
fővezére – Görgei?
Odafenn, meg sem törülve sáros csizmáit, benyitott a fényes urakkal tölt
terembe. Nagy csizmái egész czombjáig értek, az az őrnagyi ruha, mit
mult évi szeptemberben fölvett s azóta mindig viselt, meg volt kopva
minden oldalról, a gallér aranyos paszományán jobban látszott már az
ezüst, mint az arany s egyik könyökére akkora folt vala vetve, hogy azt
épen nem lehete eltitkolni. Feje csaknem kopaszra volt nyírva, nagy
izmos kezei barnák, keztyűtelenek, s egész alakja oly sáros, a milyen
csak lehet valaki, a ki tavaszszal Tisza-Füredtől Debreczenig a lovakat
hajtja.
A mint belépett, a kik nem ismerék, szinte kedvetlenül látták díszes
társaságukban e ki nem kefélkedett alakot megjelenni, míg ellenkezőleg
ismerősei s köztük Kossuth siettek elfogadására s egy percz múlva, mint
futó tűz terjedt el a körben: «ez Görgei.»
Mindenki közeledett felé, mindenki vizsgálta arczát, és Görgei jól tudta
azt, hogy a jelenlevők közt egy sincs, a ki neki vagy föltétlen imádója,
vagy halálos ellensége ne volna. Egyik úgy, mint a másik nem látszott őt
érdekelni.
Kossuthnak lekötelező üdvözlését hideg, feszes főhajtással viszonzá.
Mészáros félig fölkelt székéről előtte, mire Görgei megbillenté fejét,
de nagyon kissé.
Guyonnal már régóta feszült viszonyban álltak s iparkodtak egymást
kikerülni.
A főhadparancsnok állt még útjában: Kiss Ernő.
Görgei úgy tett, mintha a díszegyenruhába öltözött aristokratát észre
sem venné; felé sem nézett, mikor mellette elhaladt, sőt többen egy
keletkezőben levő gúnymosolyt véltek észrevenni arczán.
Kiss Ernő nem várta e viseletet maga iránt s egészen megilletődött
rajta.
Szomszédjához fordulva egész érzékenységgel mondá:
– Én száztíz ágyút foglaltam el a csatában.
Görgei levetette magát minden kínálás nélkül egy szögletben álló székre
s nagy csizmáit hosszan elnyújtva, beszélt a hozzá legközelebb esőkkel,
kik épen nem voltak valami nevezetes emberek. A jelenlevő celebritásokat
figyelembe sem vevé.
Következett aztán a szertartás.
A tábornokok sorba álltak. Kossuth személyesen tűzte fel mellükre az
érdemjeleket s mindegyiknek mondá a közben az iránymondatot.
Első volt Mészáros.
– Az ősz becsületességnek! (megérdemelt jelszó mondá az elnök, a
koszorús keresztet mellére tűzve.
Aztán jött Kiss Ernő.
– Az első győzelem hősének (ennek is tudjuk a történetét).
Utána Guyon.
– Az új haza legvitézebb fogadott fiának (ő angol volt).
Végre Görgeire került a sor.
Miért maradt végül? maga vonult-e hátra? vagy Kossuth hagyta őt utól?
vagy tán mert a legfiatalabb volt?…
Midőn Kossuth felé közeledett, a két férfi szemei találkozának.
Emlékezünk mindkettőnek beszédes szemeire: a mennyi érzés beszélt
Kossuthéból, annyi akarat és dacz villogott Görgeiében.
Kossuth, midőn az érdemrendet, mit a nemzet a legnagyobb elismerésül
osztott, vezérének mellére tűzé, alig hallhatólag, azon az elfogódott
hangon, melyet akkor lehete tőle hallani, midőn az érzés uralgott ő
rajta, nem ő az érzésein, rebegé:
– Engesztelődés – a haza nevében.
A közelebb állók közül is alig hallá egy pár e szavakat; de mindenki
odanézett és mindenki látta, mily engesztelően nézett föl a kormányzó a
hadvezérre, azokkal a nagy, sötétkék szemeivel, mint reszketett keze
annak mellén; és látta mindenki, mily daczos tekintetet vetett rá a
vezér, mily fagyos merevséggel néztek szemei azon férfira, kit ő tízszer
magharagított s ugyanannyiszor egy szavával kiengesztelt, kiről tudta,
hogy tőle fél, és mégis hozzá ragaszkodik – és a kinek a nevét a nép
bálványozva hordja; – míg az övét alig emlegeti.
Kik e perczben Kossuthot és Görgeit látták együtt, egymással szemben,
ezen jelenetet nem fogják feledni soha.