(1900.)
Mikor a délolaszországi fővárosokat végig járta az ember, a hol úgy
kiabálnak az utczán, mintha fegyverbe szólítanák a lakosságot a
hitetlenek ellen; pedig csak paprikát meg paradicsomot árulnak s aztán
visszakerül a kéjutazó a magyar fővárosba, szinte meglepi az a
csendesség, a mi itthon minden utczát, piaczot betakar.
Hajh, nem így volt ez a hajdani boldog időkben, a mikor én Pestre
fölkerültem ügyvédbojtárnak, a kit még akkor jurátusnak híttak. Csak
Pestről beszélhetek, Budára nem jártam. Ott csendesség volt. Annál több
volt a hang Pesten.
Már korán reggel hangzott a kapuban a milimári leány csengő szózata:
«Káfnz a Mili, oder a gutsz Obersz.» Utána következett a homok áruló
asszony erősebb hangja, mélabús accentussal: «Káfnz Szó–ond!» Mert
homokra nagy szükség volt akkor. Bizony nem eresztették ám be a
parkettet viaszkkal, s nem kefélték fel csuszamlásra, hanem behintették
a pallót tisztességesen szép apró homokkal, hogy tiszta legyen a szoba,
a hogy az egykorú tánczra termett népdal megörökíté:
«hogy itt a tisztán,
a palló deszkán:
nem leszek többet nyoszolyóleány.
Nem ülök többet a vőfény mellé.
Ha leszek, leszek,
menyasszony leszek,
ha ülök, ülök vőlegény mellé.»
Következett bizonyosan erre az ószeres programmszava, az orrhangon
elzengett «handle wósz!» a kit a kutyák megugattak. Kutya volt minden
háznál.
Még több baja támadt a házőrző állatokkal a drótos atyafinak, a míg a
kapuban állva a jelszavát elkiáltotta: «Rájne pinte, héfe flikk!» de
annak már szeges végű botja volt, tudta védelmezni magát.
Honfitársa, az üveges tót már csak az ablakon kiáltott be: «fénszter
mók!» de azt minden ablakon bekiáltotta.
Künn az utczán már hangosabban nyilatkozott a vállalkozási szellem.
A taksonyi szekeres kiabálta a saroglyából: «krumpli káft!» félig
magyarul, félig németül; a soroksári zsuppos gazda ellenben egész
korrekt németséggel: «strowa káft!» A versegi meszes ember annál szebben
tudta kivágni ezt a szót: «ka–lik!»
Olasz nyilatkozat is érvényesült: a salamuccio nagy szatyorral a vállán
ügetett végig a gyalogjárón, ez egyetlen szóból álló programmal: «kezó»,
a mi olaszul valószínűleg sajtot jelent.
Azonban a magyarságnak is elég lett téve az olajáruló palotai menyecske
által, a ki ezt a szót: «olaj–it!» olyan pompás gixerrel tudta kivágni,
hogy annál szebbet az operában sem lehetett hallani. Az pedig nevezetes
olaj volt: parasztszitán facsart lenmagolaj: a mi a bohémvilág s a
gurmand democratia előtt nagy kedveltségnek örvendett, mint kiegészítő
része a lenmagolajos káposztának, a mi netovábbja a delicatessenek.
Határozottan soviniszta volt különben a köszörűs, a ki az utczán
gyakorolta a művészetét, mert az nem énekelt mást, mint «két garas éles,
egy garas fényes!» A mostani őrült köszörűsök nem kiáltanak semmit.
Ellenben a dunavizes embernek hite és meggyőződése tiltotta más nyelven
árulni a vizet, mint németül: a kétkerekű kordé mellett hol maga, hol a
felesége jajdulva fel e szóval: «Dónawó–ósz!» Néha a kordéba fogott
szamár is sietett közbe énekelni, a mi szép triót adott ki.
Rokonszenves alak volt a többek között a sípoló rongyász, a ki
targonczáját mindenféle üvegből készült drágaságokkal körül aggatva,
tilinkó billegetéssel járta végig az utczákat; a kapukon «hó–ozz
ringyet-rongyot, kenderkóczot, üveget, csontot hó–ozz!» Ezt nem ugatták
meg a kutyák: a gyerekeknek pedig épen kedvencze volt: rubintos gyűrűket
osztott nekik – ólomból.
Egy ilyen rongyszedő nagyra fölvitte a dolgát, meggazdagodott: a fia
aztán nagy préda lett. Egyszer az apa akkor nyit be a kávéházba, mikor a
fia javában traktálja a korhely kompániát. Az öreg odaszólt a fiának:
«Számi! Te még _sipolsz!_» – S bizony sipolt.
De mégis csak legnépszerűbb alak volt a városban az a fehér kötényes
legény, a ki egyik kezében szénnel fűtött pléhkatlant, a vállán
gyékényszatyrot czepelve, e buzdító szót hangoztatá: «warme würst!»
Egyszer a Zrinyibeli hazafiak rávették, részint biztató szóval, részint
susztertallérokkal a derék kikiáltót, hogy kiáltsa ezentúl magyarul e
közkedvességű hirdetményt: melynek formulája ekkép hangzott: «tüzes,
meleg, forró, lánggal égő kolbászt!» Erre én jól emlékezem. Azonban nem
sokáig gyönyörködhettem benne, mert a városkapitány betiltotta ezt a
nyilatkozást, azt adva okul, hogy annak a dallama nagyon hasonlít
bizonyos liturgia végső verséhez.
A fiakker-állomásoknál nagy volt a vitatkozás a kocsisok közt, melynek
tenora megközelítette egynémely községtanács parlamenti értekezését,
félbeszakítva a közeledő kuntsaft által, akkor: «Fahr mer euer gnadn?» s
aztán hangosan az «aufgschaut!»
Egyszerre megelevenül az utcza: gyermeksereg rohan előre nagy
hújjahóval, középen a vándor komédiás-csoport. Elől egy kétpúpos teve,
melyen piros ruhás szerecsen ül, kétfelől keze ügyébe eső üstdobokat
püfölve, nyomában a társaság primadonnája, flinczerlis szoknyában, fehér
lovon ülve, bohóczok gyalog és tenyerükön járva, hátul az ezermester,
rabszolgáktól húzott kurrikulumon, tollas sisak a fején: deklamál
hétféle nyelven s árul hétféle balzsamot potom áron: ellenben fogat húz
ingyen.
Beljebb hatolva a városba, ott találjuk épen a Nemzeti Színház
tőszomszédságában, a régi botanikus kertben az állatseregletet. A
kapuban cilinderkalapos úr fújja a trombitát keservesen, s közbe-közbe
magyarázza ékes magyar nyelven, hogy odabenn a deszkabódéban látható
«tefe, mefe, korkodélus, amerikai majom.»
A városház előtti téren czigányzene hangzik, ott tánczolja a verbunkost
hat szál huszárlegény, biztatva az ácsorgó fiatalságot: «csapj fel
pajtás katonának!» A kit elránthattak, mindjárt fejébe nyomják a
pántlikás csákót, úgy viszik danolva magukkal végig az utczán.
No de déli tizenkettőt üt az óra: itt az ideje a marhahajtásnak. Bömbölő
gulyákat terelnek keresztül a város legszélesebb utczáin, kisérve
mészáros legényektől és óriási szelindekektől. Akad egy tulok, a kit
elővesz a rosz sejtelem, kitör a csapatból, neki az útnak, merre tág a
világ. Annak aztán utána valamennyi szelindekkel; hangzik az uszítás
jelszava: «Fassz órwájschel!» (fogd a fülét!) míg végre elfogják s
kötelet kötve a két szarvára, hozzák nagy diadallal vissza, kutyák
csaholása s ötven gyerek zsivaja mellett, kik az utczát széltében elfogó
kötélbe kapaszkodnak.
Ez a jelenet is elmulik, szabad tér marad a verklisnek az utczán, a ki a
felesége éneklése mellett nagy viaszkos vászonról magyarázza a legújabb
hirhedett gyilkosságot a kiváncsi közönségnek, melyet széjjelriaszt a
nagy ostordurrogással, csengéssel vágtató gyorskocsi, meg a
trombitaszóval érkező delizsáncz.
A ki még többet akar hallani, kimegy a Dunapartra, a hol mindenekfelett
gyönyörködhetik a nagy terjedelmű kofaasszonyságok kölcsönös
nyájaskodásaiban, melyet kórusként kísér a dunaparti czölöpverők sulyok
puffogása, megelőzve e csatakiáltástól: «hóba cziba, húzd rá!» mely tíz
kötélnek egyszerre megrántását eredményezi. Mélabúsan vegyül közé a
Dunán felfelé vontató hajós fullajtárok folytonos kiabálása a lovaikra,
a kiknek a megrakott gabonás hajóról másfél öles bükkfa-tülökkel adnak
utasítást, melynek hangja mértföldnyire elhallik.
Délutánonkint zeng az utcza a polgári zenekar gyászindulójától. Előkelő
halottat kísérnek – kifelé menet Dom Sebastian kardalával, visszajövet a
«meghalt a cselszövő»-vel a gyászoló családot.
Aztán következik az esteli harangszó, melynek hangját még nem nyelik el
a három emeletes házak utczasorai, mint most. Csak a hazatérő
társzekerek zörgése van még hátra.
Kilencz órakor megzendül a czapfenstreich. Tizenkét ezreddobos egy
sorban végig masirozik a Károly-kaszárnya előtti széles országúton s
veri a takarodót, melynek dobpergését az utczai fiatalság kíséri az
ismeretes nótával: «haza haza jó katona! otthon vár a jó vacsora!» vagy
a másik variatiót, a mi sokkal elhihetőbb: «kenyeret, kenyeret, kettőt,
kettőt. Csontot, csontot, másfél fontot.» A Neugebäude négy szegletén
ellenben trombitaszóval ismétlik a hívogató szót a lovasoknak: mire
siető katonák léptei verdesik a járdát. Egy órával később, mikor a
színházak záródnak, megindul a kocsizörej, ekvipázsok, fiakkerek
robognak végig az utczákon, a gyalogjárók hangosan közlik
észrevételeiket a darab fölött s búcsúznak egymástól, csengetnek a
kapukon, a hol az nemhasznál, ütik a bot fejével az ajtót; míg a zaj
elcsendesültével szóhoz juthat az ábrándos gavallér, ki imádottjának
éjjeli zenét ád az ablaka alatt: a czigányok érzékenyen húzzák a
vagabundenpolkát a csendes éjszakában.
De azért még nincs vége a város hangjának.
Éjfél tájon megnyilnak a Zrinyi, a Két pisztoly ajtajai, s nyomul előre
a magát kimulatott jurátus-sereg, ott benn hagyva a pipafüstös odúban a
kozákokat.
Végül énekelnek az utczán. A legújabb gúnydal ez, melyet stájeris nótára
énekelnek: «Már Isten néki, Szokjunk rá, járjunk rá A német tánczra. Ugy
is már régen Rászedtek, rávettek A szolgalánczra.»
A danoló csoport az utczát széltében elfogva, vonul végig az országúton.
(Akkor még úgy hítták.) Közbe esik a szabólegények herbergje. Azok is
mulatnak, valami lakozásuk van: a nyitott ablakon át kihangzik az
utczára a nóta:
«Attila, Lehel, Árpád, Elmult dicső unokád!»
Micsoda? A szabólegények merészkednek Attiláról, Árpádról énekelni! A
jurátusok csak azért is német nótára gyujtanak rá a herberg előtt:
«Als die Schneider Hochzeit hatten, Da waren alle froh,
Da tranken alle Schneider, Neunundneunzig Schneider
Aus einem Fingerhut, Aus einem Fingerhut.»
Erre a gúnydalra a hős szabólegények kirohannak az utczára s halálra
szánt elkeseredéssel kemény verekedést kezdenek a jurátusokkal, a minek
talán nibelungi harcz lett volna a kimenetele, ha hirtelen dobpergés nem
vegyül a zaj közé. Ime itt közeledik lélekszakadva egy szál városi
hajdú, sebes pörgetéssel verve a dobot. Ez azt jelenti, hogy «tűz van!»
Félreverik a harangokat: minden toronyban «bimm, bamm!» ha egyik
elhagyja, a másik folytatja. Erre jurátusok és szabólegények mind
rohannak a hajdú után a tüzet eloltani, a mi a publikum dolga.
Így végre elcsendesül a város, csak a dunai malmok pitléinek kelepelése
s a várost körülvevő mocsarak béka millióinak brekegése tartja ébren az
éjszakát, föl-fölriasztva a kaszárnyák előtt strázsáló katona
jelkiáltásától, mely a város végéig elhangzik a csendes éjszakában:
«abglöst! Halt wer da? Patrol vorbei!»
És most mind ennek a szép hangos világnak vége. Csend uralkodik
Budapesten.