Azon idő alatt, hogy Benedek tábornok volt Magyarországon a kormányzó,
enyhülni kezde az irodalom helyzete.
A politikai irodalomnak megengedtetett némely abstract alkotmányos
fogalmakat újra pengetni, az élczlapok tehettek anekdotákba és rímekbe
burkolt czélzatokat, s a költők énekelhettek hazáról, nemzetiségről és
szabadság után sóhajtozó népekről.
A kemény rendőrfönök nem volt Benedek előtt grata persona.
Akkoriban csaknem napirenden volt, hogy utczai kravallok legyenek
Pesten.
Miből állottak ezek a kravallok?
Abból, hogy két-három ember hevesen beszélt az utczán, egy pár fiatal
embernek szokatlanul pengett a sarkantyúja, valaki tán egy éljent is
kiáltott valamire, valami víg társaság a Szózatot énekelte; arra azután
megjelent néhány lovas- és gyalogcsendőr, azok segítettek egy kis zavart
csinálni a járókelők között, arra kirukkoltattak egy osztály
katonaságot, azt felállították az utczán, arra sok nép összecsődült
bámulni és várni, hogy mi történik; lassankint ki-ki haza ment.
A lapoknak egy szót sem volt szabad erről irni.
Egyszer Benedek kormányzónak eszébe jutott, hogy meghívja magához az
akadémia tagjait. Ebéd után discursusba elegyedett velük. Az akkori
rendőrfönök népszerűtlen intézkedései miatt panaszkodtak neki többen.
– De hát ismert ön már valaha népszerű rendőrfőnököt? – kérdé hozzám
fordulva a kormányzó.
– Ismertem, felelém. Hajnik Pálnak hivták; mikor magyar ministeriumunk
volt.
Elmosolyodott rá.
Az akkori rendőrfőnök nem is sokáig maradt meg Pesten. Utána az akkori
rendőrtanácsos, W. felügyelete alá jutott a sajtó; ki ha a
sajtószabályok szigora mellett is, de legalább emberileg bánt az
írókkal, s nem kereste műveikben erőszakosan a tendencziát.
A rövid alkotmányos időszak alatt nem igen lehetett a sokáig elnyomva
tartott irodalomnak gyorsan kifejlődni.
Azonban mégis sok becses mű jelent meg ez idő alatt is, mely régóta várt
a feltámadásra.
Az 1861-iki politikai lapirodalmat nem vádolhatja senki túlságos
heveskedéssel. Az országgyülés és a megyei közönségek visszhangja volt
az, s hogy a közvéleményre mennyire nem hatott biztatólag a napisajtó,
annak legvilágosabb bizonysága az, hogy az egy szűkkörű «Trombitán»
kivül, mely inkább derültséget, mint izgalmat keltett, az egész
baloldalnak sok ideig nem volt semmi közlönye. Később a
«Magyarország»-nak volt némi viszonya e párttal, de az sem tartott
sokáig. A határozat-felirat hosszas vitái alatt a sajtó nagyon kevéssé
buzdította a határozati pártot.
Ez az időszak szinte egy esztendeig tartott. November elején ki lettek
hirdetve a kivételes törvények Magyarországon, melyek folytán a
sajtó-ügyek a katonai törvényszékek felügyelete alá lőnek rendelve.
A Schmerlingi kormány, hogy ideálját, az ál-alkotmányosságot
megkedveltesse, absolutismust hozott be Magyarországra.
Nem a katonai törvényszékek, de az absolutismus itt a gyűlöletgerjesztő.
Mikor a kormánytól függ olyan törvényeket kiadni, a mik szerint a
legloyálisabb véleménynyilvánítás, a legindokoltabb panasz a lázítás és
közcsendháboritás bűnei közé soroltatik, akkor törvényszékül a katonák
még sokkal jobbak, mint a kormány kegyétől függő, törvénytelen állású
polgári bírák volnának, kik a kivételes törvények végrehajtásából még
érdemeket is tudnának maguknak csinálni.
A kivételes törvények hatását csakhamar megérezte a sajtó. A megyei
közönségek és tisztikarok lelépése épen akkor volt napirenden; de már
azokat egy hét mulva a kivételes törvények kihirdetése után, bárha
nyilvános tények voltak is, a hazai sajtó nem közölheté, csak röviden
említhette meg, hogy itt meg itt egy megyei tisztikar ismét
visszalépett.
Azt mondták, hogy a kivételes törvények azon új hivatalnokok védelmére
hozattak, a kik a leköszönt tisztviselők helyébe elvállalták a
közigazgatás és törvényszolgáltatás kezelését, kinevezés útján.
Meg kell vallani, hogy ezen feladatukat híven be is tölték a kivételes
rendszabályok.
Egy akkori időbeli szerkesztő azt az utasítást adta vidéki levelezőinek,
hogy «irjatok, barátim, ha akartok, Schmerling ellen, ha akartok, a
római pápa ellen, ez talán mind szabad; de egy vármegyei esküdtet meg ne
rójatok, mert azért mindnyájunkat becsuknak». Ezt a jó tanácsot, úgy
látszik, hogy nem a «Magyarország» szerkesztője adhatta levelezőinek,
mert azt mindjárt a provizorium első hónapjaiban perbe fogták egy megyei
hivatalnoki kar birálatáért s levelezőjével és kiadójával együtt nagy
hamar el is itélték, kit egy esztendőre, kit két, kit három hónapra; a
lapot végleg betiltották, s a biztosítékából kétezer forint bírságot
lehúztak.
Ezentúl a szerkesztők és kiadók sűrű vendégei lettek a katonai
laktanyáknak, a Bolond Miska, a Fekete Leves, az Ország, a Hon
szerkesztői egymásután állíttattak katonai törvényszékek elé, sőt
utoljára még a szelid kedélyű «Idők Tanúja» is, és a magyar kancellária
által protegált «Független», sőt hogy a _tréfa_ tökéletes legyen, még a
kormány tulajdon hivatalos német lapjának a szerkesztője is oda került
be a börtönbe a többi bűnösök közé. Igen, _tréfa_ azoknak, a kik ezt
messziről nézték. Könnyű volt a szerkesztők sorsán nevetni! Hiszen nem
tört bele semmi csontjuk. A katonák igen humánusan bántak velük. Szabad
volt azt enni-inni odabenn, a mit akartak, sétálni menni tetszés
szerint, folytathatták odabenn a mesterségüket, többnek megengedtetett,
hogy irószereket tartson és dolgozzék. Én részemről tartozom elismerni,
hogy szivélyesebb házigazdám sohasem volt, mint a derék
József-kaszárnyai térparancsnok, s ha az ottani élményeimet
összehasonlítom az ugyanakkori bécsi elitélt és bebörtönözött
irodalmárokéval, a kiket piszkos polgári börtönökbe, csalók és tolvajok
társaságába csuktak össze, bizonyságot kell tenni róla, hogy a katonai
hatóságok börtönei rend és tisztaság és emberséges bánásmód tekintetében
semmi kivánni valót nem hagytak hátra, tehát nem a kiállott büntetés
volt a rendszabály súlyosabb oldala, mert hisz ez olyan dolog, a mire
azt szoktuk mondani, hogy kitelik a maga foltjából.
De a roppant morális csapás, melyet e rendszabály okozott! Az volt az
eredmény súlyosabb fele.
A sajtóval együtt le volt törve a közérzület.
Bizonysága ennek, hogy a provizorium első évében harminczhárom magyar
lap volt kénytelen megszünni. S a sajtó közönsége közel huszonkétezer
előfizetővel megfogyott, tehát felényire leszállt.
A közvéleménynek nem volt módja megnyilatkozhatni többé.
S ez még mind nem volt elég. A kormány nem érte be azzal, hogy a valódi
közvéleményt elhallgattatta; még arról is gondoskodott, hogy annak
helyébe egy látszatos közvéleményt plántáljon be. Négy év alatt a
Schmerling-kormány másfél millió forintnál többet adott ki arra, hogy a
subventionált sajtóval ellenkezőt hirdettessen, mint a mi a nemzet vére,
lelke, meggyőződése volt.
És ebben múlta felül elődeit, a Bach-kormány bürokratáit, Schmerling
soi-disant alkotmányos praxisa. Az absolutizmus legalább mindenkinek azt
mondta: «Csitt!» a kormány rendszabályai nem szorultak senki
helyeslésére; de a februári pátens hivei milliókat vesztegettek el arra,
hogy sajtó útján magasztaltassák azt, a mit mindenki megvetett,
inzultáltassák azokat, a kik ha ellent nem mondhatnak, legalább
hallgatni akarnak, s ha egy közülük a hallgatást nem állhatva tovább,
egy tiltakozó szót emel, bár a legloyalisabb hangon, a leghívebb
intentióval, azt oly kegyetlenül üldözőbe fogják, a hogy Haynau idejében
nem üldözték a szabad szót.
Tény az, hogy a legtöbb sajtóper nem a helybeli sajtóhatóságok feladása
következtében indíttatott meg, s tény az, hogy midőn a Hon a
törvénytelenségek ellen, melyeket a Schmerling-Nádasdy-kormány Erdély
irányában szándékolt rendszabályul venni, óvatosan felszólalt, – e
nyilatkozata miatt a szerkesztő és kiadó háromszor állíttatott három
különböző ezred katonai törvényszéke elé. Bürokrata törvényszék okvetlen
elmarasztalta volna őket, de a katonai törvényszékek mindhárman
fölmentették.
Ez volt a liberális osztrák centralisták rendszere. Utoljára
gratulálnunk kellett magunknak, hogy az inzultáló polgári önkény elől a
katonai fegyelem oltalma alá jutottunk.
Ez idő szerint három külön censura volt az irodalom felett. Az egyik a
rendes sajtó-hatóság, a rendőri sajtószakosztály, a másik a
helytartósági censura, a harmadik a bécsi kormány censurája.
Ezt nem tagadhatja senki, miután személyes ismeretségből merítem
adataimat.
Mert hálátlanság volna tőlem, ha az elsőre, a policiális sajtóhatóságra
csak egy rossz szót is tudnék elmondani. Azok az urak azt teljesítették,
a mi hivatalos kötelességük volt, nem üldözték valami passzióval az
írókat, s a hol lehetett, még segítettek is a megszorult szegény
legényen.
Lehetett ott alkudni is.
Ha valami könyvben volt valami, a min fennakadtak, az író eljárt őket
kapacitálni; ha nem lehetett, megengedték, hogy vágjon ki a könyvből egy
pár lapot, s írjon helyébe valami más bolondságot, s azzal szent volt a
béke. A napilapból megjegyezték, amikért a szerkesztő megüthetné a lábát
a kőbe. Nem törölték ki. Hanem a masinisztának a nyomdában volt annyi
esze, hogy éjfél után egy órakor nem rángatta fel a szerkesztőt párnái
közül, hanem csak szépen kivette a megjegyzett czikkeket, összébb tolta
a kolumnákat, a hiányt kitöltötte hirdetményekkel, s a szerkesztő csak
másnap látta nagy megnyugodva, hogy mi «nincs» a lapjában ismét. Hanem
ez hát nem volt censura, csupán barátságos előre figyelmeztetés.
Néha ez is megtiltatott a sajtóhatóságnak. Magasabb helyről szigorú
parancsok érkeztek, hogy ezentúl semmit sem szabad megjegyezni a lapban,
hanem azonnal lefoglalni és pert indítani, elnyomni! Olyankor azután
absolute hallgattunk minden közügyről.
Egy ily abszolut hallgatás közepett történt, hogy egy 1861-iki
képviselőkből álló küldöttség egy diszalbumot adott át Deák Ferencznek a
képviselők arczképeivel, s ez alkalommal mind az átnyújtó szónok,
Eötvös, mind az átvevő remek hazafias beszédekben fejezték ki nemcsak a
maguk, de az egész ország érzelmeit.
A szabadelvű lapok elhatározták, hogy e beszédeket egész terjedelmükben
fogják közölni, s ha lapjaik lefoglaltatnak, nem engednek azokban semmit
helyettesíteni, hanem hagyják elkoboztatni.
Úgy is történt. Másnap se a Pesti Napló, se a Hon, se az Ország, se a
Pester Lloyd nem jelent meg. A sajtó-hatóság valamennyit lefoglalta, s
az illető szerkesztők álltak elhatározásuk mellett, hogy Eötvös és Deák
beszédeit nem veszik ki hasábjaikból.
Nagy zaj lett ebből magasabb helyeken. Voltak olyan állambölcsek, a kik
azt tanácsolták, hogy be kell csukatni Deákot is, Eötvöst is. Hanem ezt
mégis sokalták a jóból, s minthogy a szerkesztőket perbe fogni nem lehet
a nélkül, hogy egyúttal Deákot és Eötvöst is perbe fogják, inkább azokat
is hagyták menekülni.
Hanem azért a két beszédet, Deákét és Eötvösét, megkapta a közönség. Egy
fiatal író, Reviczky Szevér (ki sokat igérő pályája elején párbajban
elesett) hirtelen kőnyomó gépet szerzett, és saját tenyerét sem kimélve
a munkától, a két beszédet több ezer példányban kinyomatta. Ilyesmi
természetesen magyar nyiltszivűség mellett titokban nem maradhatván,
Reviczky is katonai törvényszék elé került, s mivel hogy engedélyezetlen
nyomdát állított fel, azért elitéltetett száz forint büntetésre.
Ebből az esetből pedig az a tanulság jó magyar emberre nézve, hogy a
midőn olyan jól tudja a nemzet, hogy a sajtó mily nevezetes tényező
alkotmányos küzdelmeiben, ő is segítse a sajtót e küzdelemben. Ha a
sajtó elnyomatása napjaiban a haza kitünő fiai tettek volna hasonló
fellépéseket, mint Deák és Eötvös, melyek loyalitási mérték szerint is
egészen korrektnek mondhatók, akkor a sajtó nem jutott volna abba a
helyzetbe, hogy az első riasztó szóra rögtön megnémuljon. Azután a
nemzet ne hagyná oda alkotmányáért küzdő sajtóját olyankor, midőn az
legnagyobb veszedelemben forog éppen a kötelesség teljesítése miatt,
mint tette 1863-ban, a midőn az üldözött lapokat a közönség sem pártolta
érdemeik szerint, holott a nemzetnek lett volna kötelessége azoknak
küzdelmét legalább anyagilag lehetségesíteni, a cautio-veszteséget
helyrepótolni, a subventionált lapok irodalmi kiállitásának bősége
mellett ezeket is a versenyzésre képesekké tenni. Mind ennek, meg kell
az igazat mondani, szüntelen az ellenkezője történt. A mint egy lapnak a
szerkesztőjét elitélték, a közönség szétfutott tőle, mintha attól
rezzent volna meg, hogy most mindjárt az olvasóra kerül a sor s a
kormány rendszabályai az által értek el leginkább czélt, hogy a
szerkesztő bebörtönözésével együtt az irodalmi vállalatát is
megbuktatták.