Amint az 1852-iki Bach-féle sajtótörvények behozattak Magyarországra is,
akkor kezdődött a valódi tragicomicum a sajtó és a censura közötti
kölcsönös viszonyban.
Tragicum azokra nézve, a kik viselték, comicum azoknak, a kik most
olvassák; de valóban tragicomicum az egész összhatást tekintve.
Az iró, a kit a hatóság mint vándorczigányt őrizett, kormányzott,
lefülelt, épen azon keserű humort fejté ki az életben, a mit üldözött,
hazátlan vándorlókról kelt adomákban annyiszor megnevettünk.
Más osztályai is a társadalomnak jól körül voltak sorompókkal véve, de
annyival egy sem, mint az irodalom.
Legelőször is annak, a ki bármiféle lapot akart szerkeszteni, nagy
alázatosan kellett folyamodni a hatóságokhoz engedélyért s ugyanott
bebizonyítani, hogy politikai multja mindenkor feddhetetlen volt. Az
akkori fogalmak cynosurái mellett ritka qualitás! Nagy keletnek
örvendett az olyan szerkesztőnek való iró, a ki 1848-ban quo fato
akadályozva volt, hogy magát valamiképpen kompromittálja; a kiadók most
siettek az ily szerencsés kivételt felkeresni, hogy aztán annak a
firmája alatt a többi bűnösök mint munkások dolgozhassanak.
Az ilyen concessiókat nagy hamar el is vették, ha az illető tulajdonos
vagy szerkesztő nem felelt meg a róla feltételezett jámborságnak; példa
rá Császár Ferencz elmozdíttatása.
Másodszor a szerkesztőnek, a ki hatóságilag megerősíttetett, reverzálist
kellett magáról adnia, hogy semmi olyan tényt nem fog elkövetni, a mi a
dolgok jelen rendjét megháboríthatná.
Harmadszor előtte állt a drákói sajtótörvény félelmetes
paragrafus-erdejével, mely mint megannyi manzanillo-fa az alája kerülőt
csendes megfojtással fenyegette. Üsse fel az olvasó bármely lapját az
ujtestamentomi Szentirásnak, s én találok §-t az osztrák
sajtótörvényben, melynek alapján azért a lapért az illető evangelistát
perbe lehet idézni.
Nem is volt ritkaság a sajtóper. A Pesti Napló maga 18 vagy 28 ily pert
kapott. Miért nem tudni biztosan, hogy hányat? Mert az ismét a
kellemetes eljárások közé tartozott: a megkezdett sajtópereket soha be
nem végezni, hogy a beperelt szerkesztő szüntelen a félelem tüskéin
aludja álmait.
Azután következett negyedszer – a censura. Dupla censura, a hogy illik,
előleges és utólagos. Mert a liberális Bach-kormány subventionált lapjai
azt hirdették a világnak, hogy Ausztriában megszünt a censura.
Nyomtathat mindenki, a mit akar; csakhogy a nyomtatványt előbb átolvassa
egy albiztos, azután egy főbiztos; azzal felment a
rendőr-osztálytanácsoshoz, attól felment a rendőrfőnökhöz, attól a
helytartósági felülosztálytanácsoshoz, attól Bécsbe nem tudom miféle
vizsgáló hatósághoz. A vége rendesen az volt, hogy a megjegyzett mű nem
jelenhetett meg s a szerző ugyan örülhetett, hogy ha száraz lábbal
kigázolhatott a veszedelemből.
Még ez nem volt elég. Az irók utoljára mégis kitanulták a sajtótörvény
kelepczéit; lassankint bele tanultak, hogyan kell írni, hogy a czenzura
bele ne akadjon? A közönseg pedig megtanult olvasni: olvasni a fehér
sorok között; olvasni mást, mint amik oda vannak írva, olvasni azt, a
mit az iró gondolt magában. Igazán gyönyörű magnetikus rapport volt az
az iró és olvasó között. Ki ne emlékeznék rá, mikor egy iró-barátunk
éveken át vezérczikkezett Schleswig-Holstein helyzetéről, melynek Dánia
irányában szakasztott olyanok voltak a viszonyai, mint Magyarországnak
Ausztria irányában. Az olvasó nagyon jól tudta, hogy mutato nomine de
quibus fabula narratur, s nagy élvezettel szedte fel az eszméket, melyek
az Elbe-herczegségek ügyében voltak elhintve. Hanem ezen is tudtak
segíteni. A mibe preventiv censurának nem lehetett belekötni, a mit a
repressiv censurának nem lehetett megtorolni, a lap _szellemébe_, titkos
_intentióiba_, azt ellenőrzé a magasabb hatóság, s odasujtott az
Olympról mennyköveivel. Az író először szóbeli megintésben részesült,
azután irásbeliben. Az irásbeli megintésnek az a tulajdonsága volt, hogy
a második irásbeli megintés után bekövetkezett a lap felfüggesztése és
betiltása. Aki már a második irásbeli megintést is megkapta: annak már
hajszálon függött az élete: annak nem lehetett többé merész vállalatokra
gondolni. Milyen kevés adaga a vakmerőségnek kellett ahhoz, hogy egy lap
megintést kapjon, lefoglaltassék, három hónapra felfüggesztessék, arra
példa volt a Hölgyfutár, melyet ily fátum ért egyszer a miatt, hogy
valami elbeszélésében egy ifjú így sóhajt egy hölgy után: «Isten hozzád
te szép _idegen!_» S minthogy a szövegből kiderült, hogy az _bécsi_
hölgy volt, a tényálladék (szép uj szó!) a monarchia egységének
megtagadásául számíttatott be!
Egyszer egy szerkesztő kollegánknak ujdonat ujonnan megindított lapja
január elsején megjelent első száma után, ha jól emlékszem, azért a
vakmerőségért, mivelhogy 1858-ban bátorkodott indítványba tenni, hogy a
magyar ifjak és hölgyek a legközelebbi farsangon öltözzenek magyarosan,
– mindjárt egyszerre mind a két irásbeli megintést megküldték egy
boríték alatt, hogy hamar átessenek rajta, s ne sokat bajoskodjanak
aztán vele.
De még ez sem volt minden.
Mert még az a baj is hátra van, hogy az irók tudatlanok. Puszta
tudatlanságból követnek el néha olyan hibás dolgokat, a melyek nem
ütköznek ugyan semmi sajtótörvénybe, de azért a hatóságra nézve még is
kellemetlenek.
Ezekre nézve tehát fel kelle őket világosítani.
Alig múlt el hét, melyen az összes szerkesztők fel ne hivattak volna a
sajtóhatósághoz (és habár valaki pusztán borászati lapot szerkesztett
is), meghallgatandók, hogy ebben és emebben a speciális ügyben minő
magatartást kell követniök.
Ha adomagyüjteményt akarnék e helyütt adni, nagyon megtarkíthatnám vele
e rovatot; de fenn akarom azt hagyni az élczlapoknak. Csupán annyit
jegyzek meg, hogy az eként adott utasítások tömege nagyobbrészt a
legaprólékosabb kicsinységekből, semmiségekből állt, úgy, hogy érdemnek
kell neveznünk a szorgalmat, melylyel azokat valaki fel birta fedezni.
Hanem egyet a sok közül még sem hagyhatok említés nélkül.
Napoleon császár talán maga sem sejti, mily sűrű jegyzékváltásra adott
okot a magyar irodalom és a censura képviselői között magas életpályája
különféle fázisainál fogva.
A deczemberi coup d’état után minden magyar lapszerkesztőnek
meghagyatott, hogy Napoleonról csak tisztelettel szabad emlékezni.
Ekkor aztán hát elkezdték őtet tisztelni.
_Később_ jött megint olyan idő, a mikor kiadatott, hogy most már talán
jó lesz Napoleonnal olyan nagyon nem sympathisálni.
Akkor aztán elkezdték Napoleont megint szabadon kritizálni.
Az 1858-iki attentatum után megint alá kellett írni minden magyar
szerkesztőnek, hogy Napoleont nem szabad bántani.
_Egy év múlva_ megint az jött, hogy Napoleont ismét kár lesz olyan
nagyon tisztelni. Tiz hónap mulva ismét tisztelettel kellett róla
emlékezni. És így tovább. Én valóban nem emlékezem rá, hogy hányszor
írtam alá, hogy Napoleon császár irányában miféle véleményárnyalatokat
kell felvennem, mint engedelmes állampolgárnak.
Hanem hát annyi sötét panasz mellett az akkori idők censurai viszonyai
ellen viszont azt a méltányló elismerést is fel kell említenem, hogy ha
volt sötétség, az mindenki számára volt, s ha az akkori rendszer nagy
embere nem engedé meg, hogy bizonyos ficzkók a magyar alkotmány mellett
firkáljanak, úgy azt sem engedé ám meg, hogy más bizonyos ficzkók a
magyar alkotmány ellen s annak valami surrogatuma mellett henczegjenek;
s a mint számos pecsét volt ütve annak a szájára, a ki a fennálló
rendszert kritizálni akarta, hasonló sorsban részesült az is, a ki annak
dicséretére próbálgatott volna szót emelni; kivéve természetesen magát
az «Ein Rückblick» excellentiás szerzőjét, a ki azután Széchenyi «Ein
Blick»-jében olyan irgalmatlan censorára akadt, hogy még most is vezekli
Rómában élettörténetének keresztülhúzott lapjait.
Az absolutismus idejében nem volt a magyarországi sajtó fegyver a nemzet
kezében, de nem is eresztettek rá a megkötöttre egy másik felfegyverzett
ellenfelet, hogy szabadon gázoljon rajta.
Tehát még nem jutottunk el a keserű pohár fenekére, melynek seprűjét
kiüríthetni egy későbbi időszaknak tartatott fenn, a midőn a
centralisták kerültek a kormányra; ennek vázlatát egy utolsó czikk
számára tartjuk fenn.