Azután jött a muszka invasio.
A ki látta az idei május 23-iki fagy után a letarolt növényvilág képét,
gazdászati növényt és hímes virágot, lombos fát és csirázó vetést, ápolt
rózsát és útféli gyomot egyaránt letarolva, leforrázva: az látta a
magyar literaturát e korszakban.
A mint Paskievics egy kezébe kerűlt magyar lapszerkesztőt
megbotoztatott, ezt olyan jelnek vette a magyar literátor-sereg, mely
tanácsosnak mutatja a pieridák berkét valami csendesebb berekkel
felcserélni.
Kinek is lett volna akkor kedve írni és miről?
Az ostromállapot törvényszéke azonban személyileg nem üldözé az elmúlt
mozgalmas időszak íróit, kivéve ismét és újólag a szüntelen proskribált
Táncsicsot, ki mint mondják, saját _in effigie_ kivégeztetését a bámuló
tömeg közül nézte végig a nélkül, hogy valaki ráismert volna s mint
hivatalosan kivégzett egyén azontúl is folyvást Pesten lakott a nélkül,
hogy valaki felfedezte volna.
A magyar literátorok számára nem alkottak kategoriákat a forradalom
perbefogandói között s tudtomra még Petőfi neve sem fordult elő az
idézettek sorában.
Egy akkor nagy befolyású magyar ember ugyan proponálta, hogy harminczkét
megnevezett magyar írót szintén felségsértési vád alá kell fogni; hanem
ennek ellenében egyike az akkori államügyészeknek, szintén magyar ember,
egy hosszas emlékiratban kifejté, hogy a magyar literatura az elmúlt
években nem hangadója, csak visszaadott hangja volt az idők eseményeinek
s azontúl egy pár olyan magyar lapszerkesztő, ki a hadparancsnokságnál
önkényt bejelenté magát, azzal az elutasító szóval bocsáttatott odább,
hogy «senki se hítta ide!»
A szigorú katonai hatóságok nem törődtek a tollforgató emberekkel.
Szerencsére nem hiányzott egy eleven kedélyű fiatal író, ki e helyzetet
észrevegye és közhaszonra fordítani törekedjék. (Szilágyi Sándor.)
Maig is megfoghatatlan tünemények közé tartozik, hogyan jöhetett ez a
fiatal iró arra a vakmerő gondolatra, hogy ő, amidőn a megtorló politika
éppen szenvedélye tetőpontján naponkint új áldozatokkal szaporította a
nemzeti gyász lajstromait, egy rendes füzetekben megjelenő közlönyt
indítson meg e czím alatt: «Forradalmi Emléklapok».
És e füzetek valóban azok voltak, a miknek programmjuk hirdeté. Majd
költői rajongással, majd történészi hűséggel teleirt emléklapjai a
nemzeti nagy erőfeszítés éveinek. A mit a magyar irodalom a legteljesebb
sajtószabadság idején nem tett meg, azt a legfélelmesebb időkben
teljesíté: egy darab historiának az eseménygazdag időkből megörökítését.
És ebben Szilágyinak igen sok érdeme volt. Ő nem érte be azzal, hogy a
legelső tollforgató embert elfogja az utczán s irasson vele, a miről az
tud; hanem összeszedé az ország minden részébe szétfutott magyar irók
legnevesebbjeit. Ha valamelyik azok közül jól el tudott rejtőzni a
rendőrség keze elől, Szilágyi szemei megtalálták, Szilágyi kisajtolta
belőle a poézist és historiát, ha némelyik aggodalmaskodott saját nevét
hangzásba hozni, Szilágyi magára vállalta a felelősséget, s csinált neki
álneveket, ő adta nekem is a _Sajó_ álnevet (a mi ugyan apám
juhászkutyájának a neve volt valaha, de az is jó _maszk_ volt akkor) s
ha a bujdosó literátor szűkölködött, ő táplálta azt honoráriummal, mint
Illés prófétát a holló a pusztában.
Így közöltek a Forradalmi Emléklapok buzdító költeményeket, nevezetes
történeti leirásokat, hű életrajzokat, «A», Imrefi, Cs. A., K. L. Orion,
Sajó, Sz. K., T., stbi álnevekkel és betűjegyekkel, melyek alatt Arany,
Vahot, Csengery, Kőváry, Bérczy, Jókai, Szász Károly, Tompa, stbi
rejtőztek, míg mások, mint Berecz, Dózsa, Gyulai, Mentovich, Obernyik,
Tóth Endre és Tóth Kálmán, valamint maga a szerkesztő saját neveik alatt
bocsátották közre műveiket.
E folyóiratnak mind a hat megígért füzete megjelenhetett, s azt a jó
hatást eszközölte, hogy a magyar irók az első elcsüggedés
halál-merevségéből fel kezdtek ocsudni, s ha nem volt is kilátás a
politikai literatura terén valami hasznosat eszközölhetni, kisérleteket
tettek a költészet, a tanügy, a nemzetgazdászat és természettudományok
mezején. Így lett a Pesti Hirlap egyik szerkesztőjéből ismét regényíró,
a másikból nemzetgazdász és természetbúvár, egy harmadikból szintén
regényíró, két magyar kultuszminiszter szintén e virágtermő rétre tette
át állandó lakását. Egykori ó-konzervativ celebritások egyesültek
egykori politikai antagonistáikkal magyar történeti emlékek kiadására, s
e rövid idő alatt korszakot alkotó művek jöttek létre.
Hanem a mint a katonai uralmat a polgári absolutizmus váltotta fel,
rögtön érezhető lett a censura hatalma. Az valóságos nagyhatalom volt. S
ha szabad egy nagyhatalmat köblábak szerint megbecsülni, hát tessék
elképzelni, hogy van a pesti fel-dunasoron egy roppant nagy kétemeletes
ház, annak van két udvara, roppant nagy padlása és pinczéje, van
hatvannégy terme és számos kisebb szobája; hát e korszak alatt azokban a
pinczékben és padlásokon mind megvizsgálandó irodalmi termények voltak
felgarmadolva, s azokban a számtalan termekben mind ahhoz értő férfiak
laktak, a kik ezen termények megvizsgálásával foglalkoztak. Pedig még
azonkivül volt a roppant nagy harminczad-épület azon a helyen, a hol
most a pompás háznégyszög áll, s a külföldről érkezett nyomtatványok ott
állták ki a vesztegzárat.
Az idők haladását jellemzi, hogy ugyanazon institutio most megfér egy
kicsiny, egyemeletes házban, melynek csak tizennyolcz szobája van s
nincsenek magazinjai.
A legelső, a mi áldozatul esett, természetesen Szilágyi Sándor
literaturája volt. Hasztalan adta a folytatásnak ez ártatlan czimet:
«Magyar Irók Füzetei», bizony betapostatott annak a legelső füzete. (Így
neveztetik azon eljárás, midőn egy «beanstandolt» munkának összes
kiadványa a hivatalos kalló alá tételre itéltetik s apróra összezúzatik;
lesz belőle papier-machée, s abból készülnek gyermekjátékok, stbi.)
Sőt egy præsidialisban hivatalosan tudtára adatott minden szerkesztőnek,
hogy azokról az elmult időkről soha többet semmiféle emlékezést tenni
nem szabad, azokból semmi adatra hivatkozni, azokra semmi eszme által
emlékeztetni meg nem engedtetik.
A felsőbbség szigora, annyira terjedt Szilágyi ellen, hogy egy nemsokára
megkezdett szépirodalmi hetilapját mindjárt az első szám megjelenése
után rögtön és örök időkre betiltották. A jámbor «Röpivek» azt a vétket
követték el, hogy vegyes ujdonságaik között a Kinában kitört forradalmi
mozgalmakat ismertették s a «Ming» dinasztiáról nem emlékeztek meg elég
tisztelettel. Attól fogva állandóan meg volt tiltva Kináról és a kinai
bajokról tréfálózni a lapoknak; – nem mondatott meg, hogy miért? – az
igaz, hogy nem is kérdeztetett.