Ha azok, a kik az 1848-iki törvényeket rögtönzéseknek mondják, vissza
akarnának emlékezni a megelőző évek sajtó-mozgalmaira, talán önmaguk
előtt mégis bevallanák, hogy nincs igazuk.
A miket az 1848-iki törvények a magyar Corpus Jurisból kiszakítottak,
azok mind évek óta sürgetve, megvitatva, minden oldalról kifejtve, ott
találhatók az 1848-at megelőzött évfolyamaiban a független sajtónak.
Egyrészt Kossuth, másrészt Csengery szerkesztése alatt a Pesti Hirlap
tüzetesen tárgyalta, s a mely kormány e hírlapi tárgyalásokat nemcsak
meghallgatta, sőt azoknak megvitatásához saját közlönyében hozzá is
járult, az nem mondhatja, hogy váratlanul lepték meg a nemzet
követelései, hogy rögtönzöttek voltak a törvények.
Márczius 15-ike csak a rég megvitatott, a közvéleménytől elfogadott
követelések _czímeit_ sorolta elő.
A vívmány, a melyet e nap adott, a censura fennhatóságából való
kibontakozás volt.
E tény élénken meg van még tartogatva a kortársak emlékezetében s
története igen rövid.
Négy fiatal író kezébe vette a nemzet kívánalmainak formulázott tizenkét
pontját és saját felelősségére kinyomtatá azokat a legelső nyomdában. A
tizenkét pont között az is ott volt, hogy a sajtó szabad.
Ez volt a legelső nyomtatott lap Magyarországon, mely censura nélkül
jelent meg.
A budai kormányszék nem szegűlt ellene s a közvélemény kívánatára a
sajtói működés miatt fogságban levő Táncsicsot szabadon bocsátá.
Másnap találkoztam volt censorunkkal. A jó öreg R.....nak őszinte
örömköny ragyogott szemében. Ez a derék, becsületes ember in politicis
csak olyan szabadelvű volt, mint akárki más és sok olyan dolgot engedett
keresztül menni, a mit az osztrák szabadsajtó (!) korszakában nem
lehetett volna újra kinyomatni. Petőfit különösen kegyelte s ha
verseiből _lealkudott_ valamit, azok nem a szabadelvű eszmék voltak,
hanem a helylyel-közzel kitörő embergyűlölet vulkán-olvadéka. Ilyen
embergyűlölő eszméket nem engedett meghonosulni az irodalomban az
emberszerető öreg úr. Nekem is keresztül húzta irodalmi pályám első
évében egy ily világfaló eszmékkel teljes munkámat; legyenek érte áldva
becsületes hamvai.
A felszabadult liberális sajtón alig lehetett észrevenni, hogy miben
különbözik elébbeni önmagától. Még azt a kis időt sem sietett
felhasználni semmi nevezetes túlcsapongásra, mely a felszabadulás és az
új magyar belügyminiszteri sajtótörvények kiadása közé szorult.
No, ezek a sajtótörvények meglehetősen elrontották a kedvét annak a
literátornak, a ki a censurától megszabadultnak képzelte magát. Hiszen
censura volt az is, csakhogy elől-hátul censura, elől laplefoglalással,
húszezer forint kauczió-letétellel, hátul nagyszerű fizetésekkel,
birságokkal és számos esztendőkre terjedő fogságokkal körülkerítve.
Belefoglalta az a bűnök elenchusába mindazokat a feladatait a sajtónak,
a miket teljesíteni kötelessége: sérthetetlenné tette a kormány
tagjaitól kezdve le az utolsó éji őrig minden tagját a közigazgatásnak s
vetélkedett kifejezései határozatlanságával akármely azóta készült
sajtótörvénynyel.
Az a néhány, hatás nélkül eltűnt röpirat, mely veszélyesebb izgatást
tartalmazott, nem igazolta e szigorú törvényeket, valamint az sem, hogy
a volt konzervativ lapokból egyszerre ultra-demokraták és radikálok
lettek. Ezen változásokon csak nevetett a közönség. Az igazi liberális
sajtó az maradt, a mi volt. Elveit látta győzni s meg volt vele
elégedve.
Hanem ezeket a sajtó-törvényeket nem számíthatta elveinek győzelmi jelei
közé és ezt nem is késett kijelenteni a magyar miniszteriumnak. Mert ha
nem is számítjuk a legalis protestatiók közé azt a tüntetést, melylyel a
pesti közönség a sajtó-törvényjavaslatot a városház előtti téren
megégette, de fel kell említenünk, hogy e javaslat ellen Pestmegye
közgyűlése és a pesti közbátorsági bizottmány küldöttségileg tiltakoztak
s a törvény csakugyan szelidített alakban került ki a király
szentesítése alól.
Ámde bármilyenek legyenek is az 1848-iki sajtótörvényeink, ott van
mellettük, a mi mindenkit megnyugtat, hogy azoknak magyarázása nem
kormányhivatalnokokra, nem fizetett birákra van bízva, hanem
esküdtszékre. Esküdtszéki tárgyalás mellett nincs igazságtalan törvény,
mert független a biró.
Egyetlen eset volt egész alkotmányos korszakunkban ily esküdtszéki
tárgyalásra sajtó-ügyben s a véletlen úgy hozta magával, hogy a tizenkét
kihúzott név között Petőfié s az enyim is ott volt mint olyan, melyre
sem a vádló, sem a vádlott nem mondták azt, hogy «nem kell».
Derék, értelmes iparosok voltak kollégáink, bizonyosan sok gyakorlattal
bírók egyéb községi közügyekben, hanem a sajtó-ügy még újdonság volt
rájuk nézve. A mellett a vádlott ügyvéde szinte nem jól fogta fel
védencze ügyét. Az volt a vád alapja, hogy egy választópolgár egy lap
hirdetményei közé azt iktatta be, hogy a kik X. urat akarják
megválasztani bizonyos városi hivatalra, azok menjenek előbb ő hozzá, ő
majd mond nekik valamit. Ezt a közvádló hivatali becsületsértésnek
vette, mert mit mondhat X. úrról a vádlott a meghívottaknak? A vádlott
ügyvéde aztán mind csak azt akarta bebizonyítani, hogy a miket a vádlott
X. úrról _beszélt_, azok nem voltak olyan nagyon becsületsértő dolgok; a
miről nem sikerült az esküdtszéket meggyőznie. Úgy, hogy mikor
itélethozatal végett félrevonult az esküdtszék, tíz votum volt kettő
ellen az elmarasztalásra. Az a kettő Petőfi volt és én. Mi előadtuk az
esküdteknek, hogy itt illetékességi fogalomzavar van: a mit a vádlott
_beszélt_, az nem tárgya a _sajtókihágásnak_; ha beszédben sértett,
járjanak el ellene fegybiróságilag; de a súlyosabb sajtóügyi eljárásnak
csak sajtóvétség képezheti tárgyát. Az lett belőle, hogy egyhangúlag
felmentette az esküdtszék a vádlottat, a ki azonban, hogy ne menjen el
elégtétel nélkül, a felmentő itélet után ünnepélyesen bocsánatot kért a
megsértettől.
E kedélyes processuson kívül több nem háborította a sajtó működését.
Pedig ugyan viharos idők keletkeztek. Élünk még néhányan azok közül, a
kik _két_ vésztörvényszék rendszabályai között írtuk le
meggyőződéseinket, a harmadik volt maga a közönség, ki gyanúsított,
bevádolt, elítélt, ma felemelt, holnap eldobott. És azért mégis leírtuk
meggyőződéseinket.
Nehéz volt szólni, de nehezebb volt hallgatni.
Véleményeinket, miket akkor elmondtunk, még most veszi censura alá a
história s még nem tudjuk, melyikre fogja ráírni a «deleatur»-t.
Egy eseményt nem hallgathatok el.
Sokunk közűl egyikünket, nem tartozik ide, hogy kit, azzal vádolt
valaki, hogy működésével a magyar katonaság s különösen annak egyik
vezére, Klapka, elégületlen.
A vádlott journaliszta ez iránt kérdést tesz az illető katonai
auktoritásnál.
S a katonai auktoritás azt felelte neki vissza mívelt hangú levelében,
hogy irodalmi működését üdvösnek tartja; de ha mindjárt elveivel
ellenkeznék is, a mint nem, sokkal magasabb fogalommal bír a sajtó
hivatása felől, sokkal jobban tiszteli annak kezelőit, semhogy az
ellenkező véleményt a katonai tekintélylyel akarná elnémítani.
Így vélekedett egy magyar katonai kapacitás a háború izgalmai közepett a
sajtó hivatása felől.