Minthogy pedig teljesen absurdum, hogy egy országban szólásszabadság
legyen sajtószabadság nélkül, ennélfogva a kormány, elismerve a thézis
nehézségét, úgy vélte eligazítandónak a dolgot a logikai rendre nézve,
hogy tehát a szólásszabadságot is censura alá kell venni.
Innen támadtak a hirhedett processusok Wesselényi, Balogh János, Lovassy
és a többiek ellen, mely pörök azonban nemhogy elnémították volna a
szabad szót Magyarországon, sőt inkább az egész ország közvéleményét
felzúdították a kormány ellen, mely utoljára is átlátta, hogy a
közvéleményt nem lehet néhány képviselőjében négy fal közé elzárni és
sok megye tiltakozása után amnestiát adott az elitélteknek, a mi
egynémelyikre nézve már későn is érkezett.
1841-ben kezdett szerencsésebb időszak alakulni a magyarországi sajtóra
nézve. A kormányra felvilágosodottabb férfiak kezdtek befolyást
gyakorolni. A censura nem lett ugyan eltörülve, de új censurai szabályok
adattak ki s a censura kezelése a «tanulmányi bizottmány»-nak adatott
át, Mednyánszky Alajos kamaraelnök vezetése alatt.
Mednyánszky kormányhivatalnok volt, de felvilágosult fő s alkotmányos
érzelmű kapacitás.
A sajtó kötelékei tágultak, közjogi kérdésekről, miknek máskor puszta
czímét sem volt szabad leírni, lehetett eszmecseréket kezdeni sajtó
útján.
Ekkor támadt a Pesti Hirlap. Hogy a bécsi kormány e lap szerkesztőjéül
ugyanazon publicistát erősíté meg, kit néhány év előtt írott lapjáért
börtönbe záratott, bizonyítja, hogy már akkor is kezdték átlátni, hogy
egy kormánynak szüksége van azt is megtudni, hogy mit beszél egy
országban az ellenzék.
Csodálni lehet, hogy Metternich már akkor jobban fel volt erről
világosodva, mint későbbi utódai, Bach és Schmerling, a kik pedig a
század haladását akarták képviselni.
A Pesti Hirlap pedig korszakot alkotott nemcsak a hazai sajtó, de egész
hazai közéletünk történetében. Ezen lap segített győzelemre oly magas
eszméket, minőknek azelőtt még neveik sem voltak. Ez küzdött az örök
váltság, a közteher viselése, az egyenlőség elve, az ősi intézmények
reformja, sok új koreszme elfogadása mellett; s hogy minő sikerrel, azt
bizonyítja előfizetőinek ötezernyi száma s hogy minő ellenfelekkel
szemben, azt bizonyítják mindazon nyomtatott lapok, mikben egy gróf
Széchenyi István hasonló lángszellemmel, hasonló hazaszeretettel, de más
iránynyal, más meggyőződéssel vívott meg a Pesti Hirlap eszméivel
szemközt.
A sajtó akkor volt legnagyobb hatalom Magyarországon. Most nem az.
Nincsenek is oly hatalmas vezérlángelméi, mint az a kettő: Kossuth és
Széchenyi, a kik eszmék kezdeményezésével mint égő szellemek jártak a
közönség előtt, nagy és messze belátható jövendőket világítva meg
előtte; – de nem is arra valók ez idők, hogy most valaki lángszellem
legyen a zsurnalisztikában. Most szerény összegyűjtői vagyunk a
közvélemény hangulatának, – az is elég jó feladat; – de hogy a
magyarországi sajtó valamelyik vezetője geniális kezdeményezéssel
induljon meg, arra nem kedvezők az éjszakák. Most még a legmagasabb
pharos sem tudna egyebet megvilágítani, mint aggasztó ködöt s jó, ha a
sajtó kormányosa a közvélemény hajóját e csillagtalan éjben az örök
honszeretet delejtűje után meg tudja őrizni a helyes irányból való
kitéréstől.
Azért bizton mondom, hogy a Kossuth-, Széchenyi-alkotmányos reform-viták
korszaka volt és marad aranykora a magyarországi sajtónak.
Hát a censura?! Erről egészen meg is feledkeztünk.
Azt tartják, hogy egy hölgyre az a legjobb dicséret, ha nem lehet felőle
semmit mondani. Ilyen hölgy a censura is. Az a legdicséretesebb korszak
élettörténetében, a mikor legkevesebb van róla feljegyezve.
A kormány nem folyamodott betiltásokhoz, elnyomásokhoz, hanem mint
alkotmányos országokban szokás, saját álláspontjának védelmére, saját
pártja számára ellenhírlapot alapított, az volt a «Világ».
Ilyesmit az újabb kormányférfiak is kísértettek meg, (majd rájövünk
még), hanem az a különbség volt az akkori és mostani helyzet között,
hogy az akkori kormány valóságos kormánypárttal rendelkezett, tehát
valóságos közönsége volt, tehát szerkesztőt is választhatott valósággal,
meggyőződése szerint hozzá szító kapacitások közül, nem volt kénytelen
professzionátus tollakat hozni működésbe, a miknek munkája tekintélyt
nem ád, mert pártot nem tart össze, meggyőződést nem szilárdít, mert
meggyőződésből nem ered és nagyon sokba kerül, mert obligát közönsége
szűk körre szorítkozik.
Akkor Dessewffy Emil volt a kormánypárt képviselője a sajtó terén.
Nagyeszű férfi és meggyőződések embere, ki az ügyben, melyet védett,
_hinni_ is tudott. És ez helyesebb védelem volt a kormányra nézve minden
censuránál. Ez eljárás méltóságosabb volt mind egy nemzetre, mind a
magyar kormányra nézve, a hol nyiltan léphetett fel az utóbbi nézeteinek
híveket szerezni s szabadon választhatott az előbbi meggyőződése szerint
csatlakozni ide vagy amoda.
Ily nagy kapacitások között a harcz is nagyszerű lehetett: keserű és
kíméletlen volt az eléggé, de nemtelen soha. Mind a két fél koreszméket,
állami életelveket védett; egyik sem kicsinyes önérdeket, s a keserű
harcz irtó háború volt ugyan egymás pártja ellen, de nem
publikum-toborzás.
És előfordult akárhányszor, hogy a két élesen elkülönített párt oly
korkérdésekben, melyek a szabadelvű haladás eltagadhatatlan
követeléseivel léptek előtérbe, a sajtó útján kezet fogott és egy czélra
működött, a mint történt a közteherviselés kérdése felett a Pesti
Hirlapban és Dessewffy Emil röpirataiban.
Az 1843-iki országgyűlésen ismét előkerült a censurálatlan országgyűlési
közlöny ügye. A főrendek ismét megtagadták a közkívánatba beleegyezést.
Hanem a censura szabadelvűbb volt a főrendeknél s megengedte a
tudósításokat bármely terjedelemben a Pesti Hirlapnak is.
Hogyan lépett vissza végre Kossuth a Pesti Hirlap szerkesztésétől?
Hogyan vette azt át Szalay, majd Csengery vezetése mellett a magyar
centralista párt, mely a parlamentáris kormány alapelveit vallotta
programmjául a Kossuth által pártolt megyei autonomia és statutarius jog
helyett? Hogyan biztatta Metternich Kossuthot új lap-engedélylyel?
Hogyan hiúsította meg e biztatást az akkori udvari kanczellár, az mind
érdekes és fontos ugyan, de nem felvett tárgyamhoz tartozik, mely a
sajtó és a censura viszonyait vázolja.
Mentől hatalmasabb faktorrá kezdett válni a sajtó nemzeti közéletünkben,
annál kevesebb jelentőségre szállt alá a censura s ha gyakorolta is még
korlátlan hatalmát, azt csak harmadrendű kapacitásokkal szemben
érezteté, minő volt Táncsics Mihály, az irodalom legtöbbször sújtott
martirja, a kit még a negyvenes években elítéltek fogságra oly eszmék
közrebocsátásáért, a melyeknek Magyarországon sohasem volt közönsége.
Táncsics egyénisége egyetlen a magyar literaturában. Polgári származása
az alsó néposztályhoz köti, melynek érdekeit a túlzásig szívén és vállán
hordani tartá feladatának, olvasni húsz éves korában tanult s életmódját
azon túl is diogenesi stoicismus jellemzé. Gyakran lehetett őt látni,
irodalmi pályája idején is, puttonynyal a hátán, a mint kertészkedése
eredményét a zöldségpiaczra vinni sietett.
Háromszor találkoztam vele az életben. Először mint börtönből
megszabadítóinak egyike márczius 15-én, másodszor mint ellenfele
Debreczenben, hol két ellentétes irányú lapot szerkesztettünk s
harmadszor mint fogolytársa 1863-ban a budai József-kaszárnyában, hova
irodalmi működésünk miatt mind a ketten összekerültünk.
Ő mind a három esetben ugyanaz a rajongó, csak azzal a különbséggel,
hogy a legutóbbinál már vak volt. Szürke hályog ereszkedett a szemére a
börtön-lakástól. De ő vakon is azt látta, a mit ép szemmel s én azóta
gyakran gondolkozom felőle, hogy az a vak ember nem látott-e tisztábban,
mint én, ki azt voltam hajlandó elhinni, hogy egy osztrák kormány az én
szabadelvű nézeteimben possibilisabb variánsát fogja találni a
Magyarország állami létét fogalmazó politikai reformoknak – mint
Táncsics konfesszióiban.
De szenteljünk egy egész szakaszt annak az időpontnak, midőn az előleges
censura helyt adott a sajtószabadságnak.