Tehát ismét a toll jött segítségére a megbántott sajtónak.
Egy csoport fiatal ember, jurátusok, akadémiai és lyceumi tanulók,
lehetett a számuk másfélszáz, éjenkint gyorsan lemásolták, a mit a
szerkesztő ülések után megírt, s reggelre a közönség kezében volt a lap.
Egy íveért fizettek a lemásolónak két huszast; igaz, hogy az írás sűrű
volt. Akkor kaptam rá én is erre a nyomtatással vetekedő apró írásra,
mint gymnasialis tanuló.
Minő hatást tett a közönségre e censura nélkül megjelenő írott lap, azt
az is megítélheti, ki azon izgalmas időket nem együtt élte át, ha a
küzdelmek tárgyával megismerkedik, s hozzá képzeli az írott lap
szerkesztőjének ragyogó genialitását a küzdelmek szabadelvű
rajzolásában.
A kormány nem tehetett az írott lap közrebocsátása ellen, hanem annyit
mégis megtett, hogy a postára küldött példányokat lefoglaltatta. Akkor
aztán a megyék saját hajdúik által küldöztették szét a példányokat.
Csodás küzdelme a jognak és szellemnek az anyagi hatalom ellen!
A nyomtatott lapból ismét nem lett semmi; a főrendek nem egyeztek bele,
a királyi személynök az alsóházban kimondá, hogy a _censura a fejedelmi
jogok közé tartozik_, ezért keményen megtámadták, hanem hirlap csakugyan
nem jött létre, sőt az akkor létezett magyar lapoknak (Jelenkor, Hazai
Tudósítások) megtiltatott az országgyűlési beszédekből egyebet közölni,
mint a mi a hivatalos német lapokban foglaltatik.
Az 1839-iki országgyűlésen keményebben fogták a rendek az országgyűlési
hirlap ügyét. Ezúttal megint a főrendek akadályozták meg őket abban. Az
alsóház igen praktikusnak találta azon ajánlatot, melyet Battyhány Lajos
hozott szőnyegre a felsőházban, hogy adjanak ki egy oly lapot, mely
pusztán a nyilvánosan elmondott beszédeket közölje. E tárgy zajos ülést
idézett elő. A királyi személynök ismét a törvényesség nimbusával akarta
védeni a censurát, mi ellen Klauzál tiltakozott; az egész szabadelvű
ellenzék, a nagy többség mint egy férfi állt fel a tiltakozást magáévá
tenni s a hírlapot tárgyazó üzenet átküldetett a főrendekhez; ott azután
szokás szerint megbukott az ügy. Hasztalan küzdött a szabad sajtó
mellett az igaz magyar főnemesek mintaképe, Batthyány Lajos gróf, nagyon
sok elem volt a felső táblán, a kikre nézve a szabad sajtó minden betűje
megölő betű. Az országgyűlés ismét beszélhetett, de beszédeit nem
nyomathatta ki.
A heves vitáknak mégis annyi haszna lett, hogy a kormány megengedte a
politikai lapoknak, hogy némely nevezetesebb beszédet közölhessenek,
hanem – _a szónokok megnevezése nélkül!_
Nem hallgathatjuk el itt azon epizódot, mely tulajdonképpen nem a
felvett tárgy czímét viseli, mert nem sajtóról és nem censuráról van
benne szó; de éppen azért, mert az elsőnek surrogatuma, a másiknak
antidotuma volt, mégis szorosan felvett tárgyunkhoz tartozik, eltekintve
attól, hogy mint politikai esemény, nagy következéseknek magvát viselte
méhében.
Az Országgyűlési Tudósítások szerkesztője az országgyűlés végével Pestre
jött és itt folytatta írott lapját «Törvényhatósági Tudósítások» czím
alatt. Ez írott lapnak még nagyobb hatása volt az előbbinél.
A kormány be akarta azt tiltani, de hogyan jusson hozzá? Pestmegye
rendei megtagadták az eszközül szolgálást a tilalom végrehajtásához.
Megyei hatóságnak tehát nem lehetett az írott lap szerkesztőjét physice
megakadályozni működésében. Rövidebben bántak el vele. Elfogatták mint
felségárulót s börtönbe záratták és úgy kezdtek ellene pert a királyi
táblán.
Ugyanazon kaszárnyában tölté fogsága vizsgálati éveit, a melyben
1863-ban több szerkesztő megfordult; de a történeti igazság végett fel
kell jegyeznünk, hogy míg a katonák által elítélt s katonák által
bezárva őrzött szerkesztők azok részéről ugyanott a leghumánusabb
bánásmódban részesültek, addig az ősi, felmagasztalt magyar
dikasteriális kormány által egy a vád alatt levő szerkesztő ugyanazon
kaszárnyának legszűkebb zugába záratott el, hol ablakának kétharmad
része be volt falazva, hova olvasmányt, írószert nem volt szabad hozzá
beküldeni és senkinek látogatására menni, míg ítélete egy év múlva ki
nem mondatott; a királyi táblától három évi fogság, a hétszemélyestől a
negyedik évvel megtoldva.
Ez adatot fel kell említenünk azoknak a kedvéért, kik a jelen szomorú
állapotból úgy szeretnének bennünket kivezetni, ha kedvünk támadna egy
régibb, sokkal szomorúbb állapotba visszatérni.
Mostanában elitélték a szerkesztőt azért, _a mit_ írt; akkor elitélték
azért, hogy _írni mert_, nem is vitatkozva azon érdemileg, hogy mit?