Politikai sajtó politikai nyilvános élet nélkül éppen úgy nem
képzelhető, mint megfordítva.
Nálunk mégis mind a kettő meg volt próbálva már.
Láttunk a közelmultban szerencsétlen, inaszakadt kisérleteket a közönség
véleményére sajtó útján hatni olyankor, midőn ugyanazok, kik hatni
akartak a közvéleményre, a politikai nyilvános életet erővel
narkotizálták; és láttuk a század három középső tizedén át a nehéz
küzdelmet, melyet a nemzetet reprezentáló organumok vívtak a nyilvános
politikai élet mellett – sőt nélkül.
Absurdumok!
Hogy alakítson a sajtó valamit, ha az alakítási anyag hiányzik? Ha a
hirlapban elveszett eszme nem a nyilvános politikai közélet zöld
asztalára, hanem csak a kávéházak tekeasztalaira hull, honnan várjon
tőle valaki praktikus megfogamzást? Mit tehet a nyomtatott betű, ha a
szabad szó nem társul vele? S minő küzdelem lehet ott, hol az élet nem
bírálja meg az igazság és a fictio közötti különbséget?
Másfelől lehet-e annál nagyobb nonsens, mint mikor egy nemzet
municipális testülete, törvényhozói táblái összehívatnak, nyiltan, élő
szóval, szabadon tanácskozni, hallgató közönség jelenléte mellett, és
ugyanazon beszédeket, miket szabad volt ezer ember előtt elmondani, ezer
embernek meghallani, sem ugyanazoknak, a kik hallották, sem azoknak, a
kik nem hallották, nem szabad nyomtatásban elolvasni?
Mi ezt a fordulót is megtettük.
Három országgyűlésen át beszélhettek az ország követei mindennemű
reformokról, mert hisz azért hívattak össze; hanem beszédeiket a
sajtónak nem volt szabad reprodukálni.
Az 1825-iki országgyűlés nehezen tűrte e balhelyzetet. Az 1830-iki már
segíteni akart rajta, s mindenekelőtt egy országgyűlési hírlapot akart
megindítani, mentesen minden előzetes censurától, melyet törvényeink nem
ismernek.
Hanem _daczára_ a nagy lelkesülésnek, és _ámbátor_ a sajtószabadságról
igen szép beszédeket lehetett tartani, és _noha_ a kezdeményezés
természetes volt, _mindazáltal_ mégis csak az határoztatott, hogy
folyamodjék valami kiadó elébb engedélyért a kormányhoz, s csák ha a
kormány elutasítaná a kérelmet, akkor fognak majd a Rendek erélyesen
fellépni.
Persze hogy a kormányférfiaknál volt annyi házi bölcseség, hogy se meg
nem adták, se el nem utasították a kérelmet, hanem elhúzták a dolgot
addig, míg az országgyűlésnek vége lett, s nem volt többé szükség
országgyűlési hírlapra.
Az 1832-iki országgyűlésre már a követek nagyrésze magával hozta a
_vármegyei utasítást_ egy országgyűlési hírlap létesítése iránt. Csak
nem tudták, hogyan kezdjenek hozzá.
Egy rész azt indítványozta, hogy Bertha Sándor, a mult országgyűlés
történetének historiographja adjon be az országgyűlési hírlap
megindítása végett folyamodást a Rendekhez; a Rendek helyeslendik a
kérelmet; azzal kezdjen a nyomatáshoz, s ha a helytartótanács letiltja a
nyomatást, mint előbbeni művével tevé, – a Rendek majd pártolni fogják.
Jó lett volna; csakhogy az ilyen vállalatra nem akadt nyomdász, ki
nyomdai concessióját koczkáztassa.
Wesselényi Miklós tehát azt ajánlotta, hogy vegyenek meg a Rendek egy
kőírási intézetet, s adják ki a lapot maguk.
Ez praktikusabb és merészebb eszme volt; hanem a Rendek nem óhajtottak e
miatt a magas kormánynyal összeütközésbe jutni, s inkább azzal akartak
küldőik utasításának eleget tenni, hogy elhatározták, miszerint _írott_
hírlapot fognak szerkesztetni, s azt küldik meg a vármegyéknek.
Az írott hirlap szerkesztését elvállalta egy fiatal ügyvéd, az akkori
országgyűlésen absentium ablegatus, később a Pesti Hírlap nagyhírű
szerkesztője, később Pest vármegye követe s még később első magyar
pénzügyminiszter, stbi.