Harmincz évig az első katasztrófa után alig volt a magyarországi
censurának a politikai irodalom miatt valami nevezetesebb emotióra
szüksége. Lap-lefoglalás nem fordulhatott elő, miután a lapkiadásra
elébb még szabadalmat kellett kapni, a később támadt hirlapok tartották
magukat a politikai események színtelen sorbejegyzéséhez, tüzetesebb
vélemények nyílvánítása nélkül; s ha maradtak is fel azon kor censurai
viszonyairól szájhagyományok, azok csak inkább az anekdoták jellemével
bírnak. Ilyen monda például az, hogy egyszer egy ily igénytelen hirmondó
lap szerkesztője a forradalom által elűzött sardiniai királyról azt
mondta volna, hogy ime tehát az egész országából nem maradt neki más,
mint három betű. A censura nem vette észre a gorombaságot, de igen a
fensőbb hatóság, s a vétkes szerkesztő olyan utólagos jutalomban
részesittetett érte, a minőről néhai Muraviev azt mondá, hogy az ember
_mellén_ levő érdemrendek nem tudhatnak meg felőle semmit.
A könyvekkel még kevesebb baj volt. Minden nyomatandó művet kéziratban
kellett beadni két példányban; a censor tetszése, izlése és instructiói
szerint törült belőle, sőt néha bele is igazított; s igy adta vissza az
egyik példányt, lepecsételt zsinórral átfüzve s ráírva táblájára a
felmentő «typis admittitur»-t, melyet az illető művek legelső lapjára
kitűnő betűkkel volt szokás kinyomatni; mint hatósági bizonyítványt
arról, hogy a hol ez a pegazus járt, ott liberális epidemiák nem
uralkodnak.
A censura számára csak az maradt fenn vizsgálni való, hogy nem vétett-e
valaki a jó erkölcsök és a vallás ellen. Hogy minő angol gouvernantei
pruderieig vitték e feladatot, arról tanúskodik néhány régi kiadású mű,
mikben a censori hatalom dicsőítésére egy-egy kitörült sor,
gondolatjegyekkel, mint elhantolt sírdombokkal kitöltve állítja meg a
vándort; mely könyvekbe azonban az egykorú ős olvasó sajátkezűleg
igyekezett utánírni a kimultak neveit, tintával pótolva a nyomdafesték
mulasztását.
Például Csokonaiból egy helyütt e két sor volt pauzákkal kitöltve:
«Két kerek halmocska alatt
Ily nagy Aetna hogy lángolhat?»
Tehát a mit annyi költő megénekelt, a női szépség kiváló attributumai
Magyarországon a «nefandum»-ok körébe voltak száműzve.
Máskor ugyanazon költőnek e sorát:
«_Egy rozzant Nepomukot_»
orthodox buzgalommal átváltoztatott a censori fantázia e másik sorrá:
«_Egy ott hevert ladikot._»
Ezeket azonban mind helyreigazgatta az olvasó.
És más műveknél is, miket a censura szigorúsága a nyilvánosság előtt
eltiltott, a közönség buzgalma segített magán. A kiadhatatlan műveket
_leírták_. A toll segített a sajtó baján.
Ereklyeként őrzünk most is, csaknem minden magyar családban, kézzel
írott foliansokat, miket buzgó apáink másról-másra leirogattak, s
ezrekre meg ezrekre megy azon könyvek száma, miket a kegyes olvasónak
apáink idejében még elébb le kellett sajátkezűleg írnia, ha könyvtára
számára meg akarta szerezni. A nemzeti közszellem, a szabadságérzet s a
honszerelem ily utat keresett magának, hogy a mindent elfojtó censurai
kényszer ellen folytathassa a korszak nemes küzdelmét.
A hajdani censor a díjazott rosszakaraton felül még obscurans is volt –
ex propriis. A mit nem értett, azt törülte; a mi rá nézve ujításnak
tetszett, bárha csak nyelvujítási ügy volt is, annak nyakát szegte.
Példa rá K… úr, ki Döbrentey munkájában, minthogy az a nyelvujítók
iskolájához tartozott, a felfogása szerint uj szavakat: «erény» –
«kontár» kiigazgatta «remény» és «kantár» szavakra.
Hanem a nyelvujítóknak mégis sikerült rászedni a censorokat.
A közszellem mindenütt a családi tűzhelyek mögé volt száműzve, s
iránytalanul, atomjaira feloszolva szunnyadozni látszott folytatott
tengélete alatt, midőn bizonyos apró emberek között, minőknek a magyar
poétákat szokás tartani, két látszólagos abstract tárgy felett vitatkozó
párt alakult: a nyelvujítók és a népszerű nyelvfentartók pártja.
Amahhoz tartozott Kazinczy Ferencz a pesti ifjú literátorokkal, később
Kölcseyvel, emehhez az úgynevezett debreczeni iskola, Csokonaival mint
lumenével.
A vita, mely sajtó útján közöttük kifejlődött, igen élessé kezdett
válni, kiméletlenül bántak egymás irányzatával és személyével, s a
censura az ilyen dolgokban engedékeny szokott lenni. Hadd üssék egymást
a magyar írók, hadd tépjék le egymás koszorúit, mindegyik megérdemelte,
a mit a másiktól kap. Egymásnak szolgáltatják ki a büntetést, mely őket
más úton el nem érheti. Azért azt a világért meg nem kell a censurának
akadályozni, hogy két magyar író egymást úgy megegye, mint a mesebeli
oroszlán.
Csak későn vették észre az állam bölcsei, hogy az abstract tárgyú viták
hősei mögött az egész magyar nemzet közszelleme ébren áll; s a mint az
egyik felköltögette a haladás utáni vágyat, épen úgy támasztja fel a
másik az ősi intézményekérti buzgalmat. Egyenlően veszélyes szellem
mindkettő egy kormányra nézve, mely nem akarja, hogy a népek akár a
jövőn, akár a multon törjék a fejüket.
Azután a poézisnek van valami bűvereje. Maga a petrificált censor is
érzi annak a hatását, s bárha Kisfaludy műveiből sokat kitörült a
censor, gyakran a legjavát, úgy, hogy egyszer a költő e szókra fakadt:
«az uj primás igen vigiláns úr, ha így marad, majd imádságos könyveket
írok», – azért mégis maradt azokban annyi lelkesítő, annyi jobb
érzelmekre gyulasztó anyag, annyi valódi tápláléka a szabadság utáni
vágynak, annyi reminiscentiája a szendergő honszerelemnek, hogy a
politikai téren megnémított nemzet ujra éledett a költők műveiben s a
censura nem tehetett róla, hogy a «Pártütőkben» sok meztelen igazságot
kitörült, s annak daczára a közönség e mű szinrehozatalakor egész
jeleneteket kivánt ismételtetni.
A kormányt megdöbbenté e lendület. Ebben a sirboltban még mozognak. El
kell a mozgás hangját csitítani.
1820-ik évi január 11-ikén egy kormányi rendelet eltíltá minden
bármilyen tartalmú politikai külföldi lap behozatalát Magyarországra,
(csak a mindig subventionált Augsburger Allgemeine Zeitung-ra nézve volt
kivétel), sőt még a tudományos és irodalmi folyóiratok is ez interdictum
alá estek. Azonkívül pedig a magyarországi censori hatóságoknak
kiadatott a parancs, a magyarországi elmeszüleményekkel faraói szigorral
bánni el.
Hanem már ez az erőnyilatkozás kárba veszett fáradalom volt. A nemzeti
közszellem már egyszer föl volt ébresztve, s a kor lendületét emberi
erőnek korlátozni lehet, de visszavinni soha.
A nemzet nem tekintette többé fenyegetett íróit vándor helotáknak,
éneklő naplopóknak, de a koreszmék fáklyavivőinek, s helyet egyengetett
nekik az állami lét kiküzdőinek büszke sorozatában. A sajtó elleni
szigorú tilalomra felszólaltak a vármegyék, s a mit az egész ország
akkor érezett, leghívebben kifejezék Barsmegye rendei a kir.
helytartósághoz intézett feliratukban.
Elmondják, hogy «polgári kötelességüket sértenék meg, ha a folyóiratok
tilalma ellen felszólalni elmulasztanák»… hogy a folyóiratokat «a
mívelődés forrásainak» tekintik… s kérdik, hogy «miért tépetik szét
újabban a társasélet egy közhasznú köteléke?»… felemlítik, hogy őseink
is nagyrabecsülték a gondolat- és szószabadságot; s e mellett kiemelik,
hogy «a hirlapok a külföldre nézve mind megannyi barátságos levelek,
melyek által a nemzetek egymással közlekednek, az eseményeket,
előhaladásukat, sóvárgásaikat egymással tudatják. Oly szükséges kellékek
azok a barátságos viszonyban létező népek szorosabb összeköttetésére, az
ipar és kereskedelem felvirágzására s a nemzeti műveltség
előmozdítására, hogy polgárosodott nemzetek azokat teljességgel nem
nélkülözhetik. A belállapotokra nézve pedig a hirlapok organumai a
közvéleménynek.»
Igen bölcsen fejtegeti e felirat: «hogy a folyóiratok nagyrészének
szelleme megrontatott, hogy azok a közvéleménynek többé korántsem hű
tolmácsai, hanem meghamisított, szolgai szellemű közlönyök, jól tudjuk.
Az eredmény azonban egy: akár a szabad szó fojtatik el, akár a
közvélemény hamisíttatik meg; amaz a természeti szabadság korlátozása
által sért minden jogot, emez csalás által gúnyolja a közönség
méltóságát.»
Azután áttér a felirat azon logice igen helyes kérdésre, hogy «ha e
tilalom mellett némely külföldi lapok kegyelését magunknak megfejteni
akarjuk, önkénytelen e kérdés támad bennünk: hogy csak épen ezek
felelnek-e meg céljuknak? És miért tiltatnak a többi folyóiratok? Mert
mivel a kormányhatalom előtt gyűlöletes emberek hirdették? Alig lehet
hinni, hogy a kormány meg akarná magát fosztani az eszköztől, mely által
az alattvalók kívánatai legjobban tudtára eshetnek. És mely elvek azok,
melyeket más országban szabadon vallhatni, s csak éppen e kormány
gyűlöl? A trón sokkal inkább csak a nép szeretetében találhatja a maga
alapját, mintsem hogy a censor törlő tollának támogatására szüksége
volna.»
Végül szemére vetik a kormánynak, hogy «az örökös tartományok írói
bennünket gyaláznak, törvényeinket gúnyolják, a sajtó ezek számára
szabad, a különben oly szigorú censura ezeket tűri, sőt kegyeli. Ama
külföldi folyóiratok ellenben, melyek a műveltség forrásai gyanánt
szolgálhatnak, nagy gonddal eltiltatnak, számunkra a rágalmazó iratok
czáfolatának sem áll a sajtó szabadon, sőt még a tudománynak is szűk
korlátok szabatnak, melyeken túllépnie a közjóval megférhetetlennek
állíttatik.»
Stbi. Stbi.
Így írtak egy táblabíró-nép megyei közönségei a sajtószabadság ügyében
1820-ban s ez által azt tanusították, hogy a korszellem röptét egy
félszázaddal megelőzték s a kormány, midőn e feliratokra semmit sem
engedett, azt bizonyította be, hogy ugyanattól egy félszázaddal hátra
maradt.