Azt már minden ember tudja, hogy a sajtó a hatodik nagyhatalom
Európában.
És ennek a hatodik nagyhatalomnak igen jó volna a dolga, ha még egy
hetedik európai nagyhatalom is nem volna: a censura.
Az összes európai Pentarchia valamennyi háborújában nem pusztított el
annyi halandó embert ágyú, kard és gyútűs puska, mint a mennyi halandó
elmeszülöttét leölte a hatodik nagyhatalomnak a hetedik nagyhatalom
veres plajbásza: ő lévén természetesen az erősebb.
Az idő azonban nagy ellensége az erőnek, s talál ki megrontására
valamit. A censurának is kezd nehéz helyzete lenni a sajtó ellenében, s
igen természetesen egymásból folyó okoknál fogva.
Mi czélra találták fel az állambölcsek a censurát? Arra a czélra, hogy
egyik ember ne tudja meg, miről gondolkozik a másik? Hogy az államok
sorsait intéző kezeknek hibái nyilvánosságra ne hozattassanak; hogy az
uralkodók fenkölt kedélyét ne háborgassák nyughatatlan panaszkodók, a
kiknek egyéb dolguk nincs, mint azt jegyezgetni fel, a mi bajnak
látszik.
Az eszköz igaz, hogy czélszerű volt, bár magát a czélt nem mondhatjuk
szentnek. Hanem ennek már most kezd a hatályossága enyészni. A
találmányok százada megélénkíti a nemzetek kölcsönös érintkezését.
Vasutak épültek minden irányban, az embereket nem lehet országonkint
fogva tartani s egyik országban kibeszélik azt, a mit a másikban torokba
fojtottak. A kit otthon elhallgattatnak, elmegy a szomszédba panaszainak
betűket adni. A saját hibáit, bajait, veszedelmeit, tévedéseit minden
kormány nyomtatva olvashatja a többi nagy- és kishatalom sajtójában,
semmi titokban nem maradhat, a hírt megfogni nem lehet többé, s ha
néhány évig mesterségesen eltitkolhatták is a legfőbbek előtt a nép
hangulatát, a financziák állapotját, egy-egy katasztrófa azután annál
világosabban napfényre hozta mindazokat.
S ha egy kormány abban találta bölcseségét, hogy minden beleszólástól
eltíltotta a sajtót, az arra támadt általános elhallgatásban végre maga
is oly rosszul kezdte érezni magát, hogy elvégre a kormány organumai
könyörögtek a sajtónak, hogy beszéljen már valamiről, hadd lehessen rá –
czáfolatot adni.
Hogy haladunk a sajtó és a censura közötti dualismus küzdelmében, azt
szerény magyarországi irodalmi állapotunk is tanusítja.
Kétségtelenül nagy időnek kellett lefolyni attól fogva, midőn a
magyarországi sajtó szabadelvű bajnokainak a constitutionalismus eszméi
mellett történt fellépésükért a vérpadról gördültek alá ősz és ifjú
fejeik, – egész mostanig, midőn egy kormány, mely elveinket nem osztja,
azokat mégis kihallgatni kész; – midőn egy író megkisérti egy
értekezéssel koczogtatni be a sajtóhatósághoz, mely magáról a censuráról
van írva.
Pedig azon ősz és szőkefürtű fejek, melyek hetven év előtt egy
szabadságtól lángoló életre kapták meg a kettészakított deleaturt, nem
vétettek többet, mint utódaik; sőt műveikből, minők a «_Manch
Hermaeon_», mai nap alig mernénk idézeteket közölni, attól tartva, hogy
a veres plajbászt nem a censura venné használatba, hanem a magyar
olvasó.
Akkor az igaz, hogy radicaliter ki lett gyógyítva a magyar irodalom
abból a kedvéből, hogy szabadelvűséggel, politikával vesződjék, sőt
egyáltalában a magyar ember abból a hajlandóságból, hogy irodalomra
vesse a fejét s még három évtized mulva is elveszett fiúként siratták
meg azt a rokonok, a ki arra vetemedett, hogy eszméit nyomtatásban
mutassa be, s egy később köztiszteletre emelt írónkat első irodalmi
fellépte után a tekintélyes családfő e szókkal dorgálta meg:
«Szerencsétlen! Még olyan ember lesz belőled, mint a vak Kölcsey!»
A censura ez időn túl szigorú volt, sőt több, mint szigorú: scrupulosus
és minutiosus; többnyire egyházi férfiak kezelték, később kormányszéki
hivatalnokok.
A szigort motiválták félhivatalos mesékkel. Beszélték, hogy itt meg itt
egy főtanodában (a hányszor hallottam, annyiféle helyet mondtak), a
jakobinus eszmék befolyása alatt fiatal tanulók a párisi rémjelenetekből
drámát írtak, azt elő is adták, sőt azt, ki XVI. Lajost képviselte,
nyílt scenában le is fejezték, vérrel töltött hólyag képezvén a levágott
fejet. A mese ízetlen, csak azért hoztam fel, hogy ilyen indokokat
kerestek arra, hogy Magyarországon a jakobinizmus elfojtásának ürügye
alatt minden politikai sajtómozgalomnak gyökerét szeljék.
Ezt a czélt el is érték – egy időre. A II. József uralkodása utolsó
éveiben fellobbant nemzeti lelkesedés lángja annak utolsó szikráiban
hamú alá lőn temetve. Az utolsó szikrák voltak a nemzet írói s a hamú az
osztrák várak börtöneinek falai, mikbe Kazinczy, Verseghy, Bacsányi,
Szentjóbi, Szabó s a többiek eltakartattak.
Az akkori Thugut-féle miniszterium azt hitte, (vannak még most is
hitrokonai), hogy ha ezt a maroknyi írói társaságot elnémítja, azáltal
megállíthatja a világtörténet szellemének röptét. A csak alig
keletkezett magyar folyóiratok, a _Magyar Múzsa_, a _Magyar Múzeum_, az
_Orpheus_, az _Uránia_, _Mindenes Gyüjtemény_ egymásután megszűntek; az
írók kényszerülve vagy önként elhallgattak; a nyelvművelő társaságok
egyszerűen be lettek tíltva, s a mult század végéig aztán valódi halotti
csend és kisérteties ür vette körül az osztrák kormányférfiakat, hogy
olyan tökéletesen jól érezhették magukat benne, mint – akár egy
kriptában.
Hogy miből éltek meg azon idő alatt a censorok? Az előttem titok, ha
csak másfelől valami egyéb mesterséget is nem űztek.
Ah, egy censor a Schmerling-korszak alatt, az már respektust érdemel. Az
megszolgálta a kenyerét. Reggeltől estig hirlapot olvasni. Az általános
sajtó-rendszabályokon kívül még nyolczszázhetvenhét specifikus
rendeletet fejében tartani: _minő_ tárgyról, _mikor_, _kinek_ _számára_,
_hogyan_ szabad? s egyáltalában szabad-e írni? Gonosz élczlapok
tréfáiból a lappangó czélzatokat ügyesen kézrekeríteni, éjfélutáni egy
óráig feneketlen hirlapi ingoványokon keresztül gázolni; minden perczben
rettegni, hogy a nagy sietségben nem maradt-e valami észrevétlenül, a
mit holnap a buzgó X. úr vagy Y. úr a kávéházban majd felfedez, s szalad
vele a felsőbb hatósághoz, s lesz érte dorgálás, vagy egyéb is. (Mert
tudni kell, hogy vannak, kik még a censurát is superrevideálják és
denunciálják, e genret is fogjuk ismertetni később); azután sorokat,
pásztákat, egész mesgyéket kijelölni, azokat a nyomdába visszaküldeni, a
kijavított példányt visszavárni, a kiigazítottal összehasonlítani, s
mindezt az éjfél és a hajnal közötti órákban: én igazán nem tudom, hogy
mikor szokott a sajtóhatóság aludni: vagy a _Gondviselés szemei_ nem
ismerik az álmot?
A század első felében ily űzött martirjai a társadalomnak még nem
voltak. Ritkán került ki a nyekergő kézinyomdák alól uj könyv magyar
nyelven: azok többnyire csak kalendáriumot nyomtak; ámbár még az
ártatlan kalendáriummal is megtörtént, hogy lefoglalták belőle (még
pedig e század második felében) a _februárius hónapot_. Azért, mert a
patriotikus szedő egy napra _Zoltán_ nevet iktatott be; mivel pedig
Zoltán persze, hogy nem volt keresztyén szent, annálfogva e merénylet a
vallás elleni kihágásnak vétetett, s csak a kiadó leleményességének
köszönhető, hogy azon év februárius nélkül nem maradt: ki végre is úgy
oldá meg a dogmatica ellen támasztott scrupulust, hogy Zoltán annyi,
mint _szultán_, tehát = fejedelem, tehát = görögül Bazilius. Igy
csúszott be aztán szent Bazilius oltalma alatt Zoltán fejedelem neve a
martirok sorozatába; igaz, hogy csak a _vegyes_ hetirendben.