kérdéseket intézni a rigorozálóhoz, s e jogát különösen szerette
gyakorlatba venni a nagytiszteletű esperes úr, a kinek orczájára maig is
rettegve emlékezem. Az examináltnak a szemébe kellett nézni, és végig
kiállni azt a torturát, a mit mozgékony arczának váratlan változásaival
elkövetett rajta, egyszer felfujta a két orczáját gömbölyüre, aztán meg
nagyot fujt, mintha el akarná a szegény diákot röpíteni a levegőbe;
aztán összecsücsörítette az ajkait, feltolta az orrához, s mozgatta
jobbra-balra; mikor nem tetszett neki a felelet, a félszemét behunyta, a
szája félszegletét felhuzta, leskelődve, mikor kilátásba volt helyezve,
hogy a diák most mindjárt belekeveri magát a hinárba, ha pedig nagyon
meg volt elégedve, karikára felnyitotta a szemeit, feltátotta a száját,
s mikor vége volt a pensumnak, hirtelen összecsapta a fogait, bekapta az
embert.
Engem már bekapott. Félig megfőve, de nem lefőzve kerültem a helyemre
haza a purgatoriumból.
Rögtön a nyomomban következett Lenczi fráter.
A mint kilépett a padból, valami várakozásteljes nyüzsgés, mozgás
zsongott fel mind a hallgatóság, mind a classis soraiból. Csak az ő
arczán nem látszott meg semmi emótio. Olyan biztosan lépett ki a
középre, mintha csak cotillonfigurát előtánczolni hivták volna oda,
meghajtotta magát udvariasan köröskörül az egész hallgatóságnak, s a
legmosolygóbb önbizalommal nyult a kalapba a schédát kihuzni.
Mit rántott ki magának?
«Az örökösödési jogról.»
Fitymálva nézett oda neki: «az öröködési jogról!» s azzal
összecsavarintotta a scartétát, mint egy borsos papirtölcsért, s
felhuzta a balkeze középső ujjára, aztán mindvégig azzal actiózott az
előadás közben.
De úgy folyt belőle a tudomány, mint a csergedező patak.
Semmit abból, a mit Acsády megirt. Az ő tudománya túlterjedt azon.
Felölelte a kerek föld minden nemzeteit.
– Az örökösödési jog minden népek szokásai és minden korszak szerint
különböző volt. A régi etruskoknál a leányoknak nem adtak semmi
örökséget, azt tartva, hogy férjeik tartoznak őket ellátni; ellenben a
spartaiak csak a leányokat részesíték az örökségben, azon elvből indulva
ki, hogy a férfiak úgy is meg tudnak élni a maguk keze munkája után, de
a leányok nem kereshetnek. A longobardoknál a fiak örökölték az apa
hagyományát, ellenben a leányok az anyáét, az egyptomiaknál minden
hagyomány a papoké volt, a kik tartoztak ezért az árvákat felneveltetni.
A törököknél mindent a padisah örököl, ellenben a szultán gyermekei,
hogy az örökségen össze ne veszszenek, apjuk halála után, az elsőszülött
kivételével mind a Bosporusba hányattatnak; a régi zsidók szerint az a
fiu örökölte az apa összes vagyonát, a kit az apa megáldott s a kinek e
czélból az anyja kecskebőr keztyüt huzott a kezére. A hajdani szittyák
nyilat húztak az örökség eldöntése czéljából, ellenben hunnus őseinknél
a fegyverre volt bízva, hogy ki örökölje az apát, s a melyik a
verekedésre bocsátott testvérek közül életben maradt, az lett az örökös,
mint ezt Attila fiainak története bizonyítja. A lex bajovariorum szerint
végre egy tarka tehénre volt bízva az eldöntés: a melyik testvérnek a
szénájához a tehén hamarább hozzáfalt, az lett az általános örökös… (és
így tovább szakadatlan folyamatban!)
Maig is előttem áll a proteusi kép, a mi a pensumfelmondás alatt az
esperes úr ábrázatjából alakult. Bámult, hüledezett, boszankodott,
nevetett, prüszkölt, csak épen nyájas nem volt.
– Álljon meg! kössön ki! vessen horgonyt, domine fráter! Hisz ön olyan
dolgokat tud, a miket soha senki sem tudott; de a mikből egy szó sem
foglaltatik Acsádyban. Térjen rá arra a kérdésre, hogy miben áll az
örökösödési jog in specie, loco, itt helyben Magyarországon.
Erre a szuttyongatásra Lenczi fráter manói mosolygással fordult a
kérdező felé, s fél bajuszát felpödörve, a másikat a szája szögletébe
aláhuzva, igen szépen felfejté a jogelvet, nem a theoria, de a praxis
nyomán.
– Hát minálunk Magyarországon az örökösödési jog, hogy az apa annyi
adósságot csinál életében, hogy a fiaknak nem marad semmi okuk az
örökösödés feletti viszálkodásra.
Ezt a találó feleletet általános hahota követte minden zugaiból az
auditoriumnak.
Csakhogy ez a tetszésnyilvánitás a milyen megbecsülhetetlen egy vígjáték
előadásánál, annyira kárhozatos egy rigorosum alatt.
Ilyen átalakulását az esperesi ábrázatnak még soha sem láttam. Szokott
az gömbölyű is lenni, narancslapossá, ötszegletüvé válni, de most
egyszerre hosszukás lett: az álla lefelé, a szemöldöke felfelé szaladt,
a szája szélei befelé horpadtak. Boszusan forgatta a fejét jobbra-balra,
két kezével csendet integetve a profán kaczagóknak. De jó idő telt bele,
a míg abba hagyták.
Magának az esperes úrnak huzamosb idő kellett, a míg az ábrázatja
visszakapta azt a normál kifejezést, a midőn az összeszorított száj,
mint egy horizontál vonal kétfelé osztja a fejet s a kiülő szemek
szorítják vasvilla hegyeik közé az exorcisált fejét.
Csak ez maga, a főbünös, nem mutatott semmi változást az arczán. A
frakkja szárnyait simogatta a tenyerével szőrmentében, mintha csak a
sajátja volna.
Végre csak elpihent a közös nagy derültség, az esperes úr összeszorított
ajkai ismét szólamok kiadására nyiltak fel.
– Nagy–gyon jól van, domine frater! Úgy látom, hogy ön sokkal
versátusabb a külföldi juridicában, mint a hazaiban. Tehát ha ön olyan
nagyon járatos in jure utriusque alienorum, mondja meg nekem, hogy mit
neveznek Magna chartának? Mi az a Magna charta?
Lenczi fráter, mintha csak az ördögök csiklandozták volna, erre a szóra
nagyott nevetett s ex templo megfelelt a kérdésre:
– Mi az a «magna charta?» Hát tizenkét tarokk, tuletroával, hét primőr,
kézben, forhandban.
De már erre a feleletre nem várta be a bekövetkező elismerést Lenczi
fráter; hanem egy pompás oldalugrással bebizonyítva tornászati
ügyességét, kezébe kaparintotta az auditorium ajtajának a kilincsét, s
mielőtt valakinek eszébe juthatott volna, hogy üldözőbe vegye, úgy el
tudott tünni, hogy nem látta azt senki, merre ment ki a collegiumból.
Nagy fényesen megbukott az examenen, az világos volt.
Az esperes rögtöni kicsapatását követelte. Az megis volt érdemelve!
A senior azzal vigasztalta magát, hogy csak nem szökhetik világgá, mert
hisz az ő frakkja van rajta, s a tíz forint útiköltség az ő fiókjában
fülel. Hanem az nagy optimismus volt tőle. Mintha nem megtalálná az a
sárgagombos frakk az utat az Amslihoz? van már annak ott elég elvtársa,
a ki szereti a társaságot. Lenczi bevágta az egész díszöltözetet tíz
forintért a zálogba. A pénzt megkapta egy darab veresszínű bankóban.
Akkor aztán az Amsli arra unszolta, hogy váltsa ki a tegnap zálogba tett
gubáját. Azt Lenczi fráter nem találta czélszerünek, hanem kikeresett
magának a zsibárusi czókmókból egy teljes ócska katonai mundért, kék
hajtókás fehér frakkot, foltos térdű kimondhatatlant és hozzávaló
bakancsot. Elég rongyos volt valamennyi. Az egész costümöt kialkudta egy
tizesben. Fizetett készpénzzel. Az Amsli azon a véleményen volt, hogy az
a tizes hamis, s nem akarta elvenni, inkább majd visszaád a tíz
forintosból.
– Ha el nem veszed, feladlak, hogy tőled kaptam, megesküszöm rá, hogy te
fábrikáltad, két esztendeig ki nem kerülsz a tömlöczből.
Így aztán magkapta ingyen az egész hábitust. A hamis tizest is
megtarthatta. Végig akarja ő azzal utazni a félországot. Azt minden
korcsmában vissza fogják neki adni, miután előbb megvendégeltette magát.
De hát akkor minek neki az a tízforintos bankó, a mit gondosan elrejt a
bakancsa orrában, mikor azt a lábára felhuzza? Ott az igaz, hogy
legbiztosabb helyen van a pénz, de hát mi szállta meg Lenczi frátert,
hogy egyszerre takarékoskodni kézd?
Azzal ő, a szemére huzva a holczmüczlit, vígan fütyörészve, kiballagott
a városból.
Mikor a Dunántulra ért, ott elfogták, mint szökött katonát.
Nem is tagadott semmit.
Ezelőtt két héttel gyilkolták le kegyetlenül a komáromi sírásót,
megtakarított kis pénzecskéjéért. Nagy eset volt az! A rablógyilkos a
kéményen ereszkedett le; ott maradt utána egy sárga mundérgomb, a mi a
frakkjáról leszakadt, arról gyanították, hogy szökött katona volt, s
azonnal üldözőbe vettek minden katonaruhában kóborgó vándort. Lenczi
fráter az első kérdésre bevallott mindent: ő gyilkolta meg a sírásót; az
elrabolt pénz most is ott van a bakancsa orrába dugva, rátaláltak,
megismerték rajta a vérfoltot. Lenczi frátert felvitték kocsira ültetve,
három katona kiséretében Komárom várába, ott nagy hirtelen kimondták
fejére az itéletet statarialiter. Megmondta, hogy kinek hivják?
Mivelhogy nemes ember volt, nem akasztják, hanem főbe lövik. Ki is
tették a siralomházba.
Ott pedig az a jó szokás divik, hogy a szegény halálra itélt bünöst
három napig mutogatják a közönségnek, a szánakozó lelkek aztán
összehordanak a számára minden jó enni, inni valót, hadd lakjék jól
utoljára életében.
De nem maradt ez a dolog annyiban. A senior nem feledhette a sárgagombos
frakkját. A kudarczos examen után azonnal sietett Lenczi fráter
uraatyját stafétai úton értesíteni, hogy az örököse megbukott a
rigorosumon s aztán a kapufélfától vett bucsut. Ellenben az ő nagybecsű
frakkját is magával vitte, melyet ő ezennel ünnepélyesen reclamál.
A mint ezt a levelet megkapta az öreg, szörnyű dühbe jött rá, esküdött
mennyre-földre, hogy csak kaphassa azt a gézenguzt puska végire, irgalom
nélkül főbe lövi. Mindig a vállán hordta a dupla puskát, annak a jeléül,
hogy fenyegetését brutusi szigorral kész beváltani.
Egyszer aztán egy czimborája, a ki oda benn járt a városban, jön
szaladva, ijedt képpel hozzá.
– Hej komám, ugyancsak lövik ám már a rajkódat főbe odabenn a komáromi
várban! Ő volt az a szökött katona, a ki a szegény sírásót meggyilkolta,
már két nap óta ki van téve a siralomházban.
Erre a hírre aztán vágtatott az öreg rémülten a várba, fel a
generálishoz.
– Uram! kegyelmes uram! meg ne lövesse a fiamat! Nem szökött katona az,
hanem szökött diák! Nem gyilkolt az meg senkit, csak engem, az apját! A
gézenguz! Semmirekellő. Hiszen mikor azt a sírásót meg kellett volna
neki ölni, épen az nap bukott meg a collegiumban, a Tiszántúl, a
rigorosumon.
Erre aztán a kivégzést felfüggesztették, s miután szerencsére az igazi
gyilkos is kézre került, Lenczi frátert kiszolgáltatták az ölelő atyai
karoknak.
– Mit tettél? Te országos apagyilkos! dorgálta az apa a bűnben lélekző
magzatot.
– Hát csak meg akartam mutatni, hogy nem félek a főbelővéstől, a mivel
apám uram fenyeget. Aztán egész életemben nem volt olyan úri dolgom,
mint most három napig a siralomházban.
III.
Lenczi fráterrel ez eset után nem lehetett okosabbat tenni, mint beadni
gárdistának, oda jó lesz. Ott nem követeltetik se tudomány, se szép
irás, csak daliás termet és onnan hazulról tisztességes ellátás havi
pénzzel. A vármegye ajánlata is könnyen kieszközölhető volt, ez volt a
lépcső a testőrranghoz.
Lenczi frátert maga az uraatyja vitte fel Bécsbe, a saját négylovas
hintaján s eljárta vele a magas uraságokat, a kiknél be kellett
assentálni. Azok között legfeljegyzésre méltóbb alak volt a «Gabi apó.»
Az egész neve nem lényeges dolog. Azt csak a jebuzeusai ismerték
irásból. Ő volt a magyar nemesi gárda őrmestere. Mindenki tudja, hogy ez
annyi, mint az őrnagyi rang a közös hadseregnél, miután a gárdánál maga
a közlegény is főhadnagy, a gárdai hadnagy tábornok s a kapitány
altábornagy.
Gabi apó csakugyan a legidősebb volt a magyar királyi testőrök között. Ő
maga ugyan tagadja, de az adatok bizonyítják, hogy már Napoleon ellen,
mint huszárhadnagy harczolt, és így az ötvenet átugrotta. A fejét egész
simára szokta nyiratni (nem kopasz az!) arczát mindennap kétszer
borotválja; egy szál ősz szakáll nem árulkodhatik ellene, a bajusza
pedig a legszebb fekete kenőcscsel van hegyesre kifenve. Csak egyet nem
lehet elpalástolni, a termetnek azt a részét, mely ellen a római mese
szerint egykor a többi tagok fellázadtak, hogy az emészt meg mindent. De
ő azt sem engedi a rendkívüliségek számába vétetni. Ilyennek kell lenni
egy igazán kinőtt férfitermetnek. Azért ő jobban megüli a lovat, mint
akármi karcsú suhancz, s a tánczra is vállalkozik, birják az oszlopok az
épületet.
A többi gárdisták mind «apámnak» hívják.
Megis érdemli e czímet.
Ő ügyel fel valamennyire s vezeti őket a világi viszontagságokon
keresztül. Ő az úttörő. Kényesebb természetü kalandoknál bizton lehet
számítani a jó tanácsadására. A hazulról küldött havi pénzt ő veszi
gondviselése alá s szigorú pontossággal szolgáltatja ki apránkint az
urfiaknak, számon kérve, hogy mire költik?
Gabi apó nem volt valami könnyű ember. S ez alatt nem a testi sulyát
értjük, a miről beszélhetnek a bécsi fiakkerek (csak a Nro 9-es volt
képes vállalkozni; a többi letörött alatta); hanem azt az indulatját, a
mivel az új embert fogadni szokta. Valami kifogást csak kellett benne
találni. Lenczi fráternek első látására kifogásolta az orrát.
– Hát’szen legény volnál a talpadon, fiacskám, csak ezt a veszedelmes
nagy orrodat ne hoztad volna magaddal. Hisz ezzel, ha én «linksz
schaut!» kommandérozok, hát leütsz a lábamról; ez az az orr, a kiről
bölcs Salamon azt énekli, hogy olyan, mint a Gileád tornya, mely néz
Damaskus felé. Mikor walczert tánczolsz, senki sem marad a szálában, úgy
elsepred az óroddal; ha háborúba visznek, sisakot kell rá huznod; s ha
pedig sarkantyút üttetsz rá, hát úgy küzdhetsz vele, mint egy
rinóczerósz, s ha kilövik alólad a lovadat, felkaphatsz az orrod
nyergére s azon nyargalhatsz tovább.
Gabi apónak sajátszerű kiejtése volt: az «r» és az «sz» magánhangzókat
«ch»-nak ejtette, furcsa sejpítéssel. Még a nyelve is meg volt hizva. –
Hanem azért tiltakozott ellene, hogy nevessenek a beszédén. Azt komolyan
kellett venni.
Lenczi fráter még e felől nem volt informálva s elkezdett mosolyogni.
– De ne röhögj azon, a mit én mondok, (gólya legyen a bábád!) mert én
nem azért szoktam fogyasztani a hangomat, hogy valaki nevessen rajta,
akárki fia. A ki pedig előttem áll, mint subalternusom, az ha nem
kommandirozom, hogy «iny fel!» hát nekem ne mutogassa a fogait! Nem
vagyok én szobacziczus, a kire kötelessége vigyorogni a gárdistának!
Mikor velem szemben állsz, akkor «száj befelé, fül kétfelé, szemeket
előre!» s még ha baraczkmagot török a fejeden, akkor se nevesd el magad!
Tudod? Ha én azt mondom, hogy az orrod nagy, hát neked kötelességed azt
viselni, mint a hogy viselik számos excellentiák, a kik ex offo kapják a
nagy orrokat. Azt pedig, a mire most nézesz, hiába nézegeted. Mert tudom
én jól, az ilyen fiatal kölyökgárdista mire gondol! Magam is az voltam
egyszer (tegnapelőtt). Te most azt gondolod magadban, hogy a mit a
természet egynek orrban adott ki, azt másnak hasban szolgáltatta ki. Hát
tanuld meg, hogy ez nem has, hanem «termet»; ilyen a normális
férfitermet. No már most elég volt a leczkéből. Csapj a tenyerembe,
aztán hivj ezentul apádnak. Én leszek ezentúl az apád.
Lenczi fráternek nem nagy fáradságába került elfogadni az apacserét.
Akkor aztán leültette Gabi apó s pipát dugott a szájába.
– Hát aztán van-e jó gyomrod?
– Akár a tevének.
– No majd kipróbáljuk a legközelebbi «füstös misénél».
«Füstös mise» czímét bitorolták a Gabi apó által rendezett vidám
mulatságok a «zöld kakas»-nál, a gárdisták kedvencz vacsoráló helyénél.
Hogyne hallotta volna azoknak a hirét Lenczi fráter?
– Ministrálok benne; felelt nyugodt önérzettel.
– Ministrálok benne! ismétlé Gabi apó, gúnyosan utánozva Lenczi fráter
gordonkahangját. Azt gondolod ugy-e, hogy majd megmutatod te, hogy
mennyit bir el a gyomrod? Nádi veréb! Várj csak! Majd megtudod te, hogy
hogyan próbálják ki a gárdista gyomrát? Azután azt kérdem: verekedtél-e
már valaha?
– Hiszen azért csaptak ki három iskolából.
– De nem úgy ám, fokossal, fütykössel; hanem kifent karddal, párbajban.
– Mindegy az.
– No majd meglátod, ha átesel rajta. Hát azután – tudsz-e adósságot
csinálni?
– De már ebből eminentiám van minden testimoniumban.
– Figyelmeztetlek rá, hogy a gárdistának nem lehet ám úgy adósságot
csinálni, mint a juristának. A gárdistáról, ha rosszul csinálja az
adósságot, lehúzzák a párduczbőrt. Ha ki nem találod a módját, hogyan
kell «jól» csinálni adósságot, úti füvet kötünk a sárgacsizmás talpadra.
Végtére voltál-e már szerelmes valaha?
– A mióta csak magam tudom felhúzni a csizmámat.
– Zöld beszéd. Csinos pofák után szaladgálni! Elhiszem. No majd erre is
rákerül a sor; s akkor megtudod, hogy mit tudsz. Mert nem ám az a legény
a talpán, a ki a kinyilt rózsát le tudja szakítani, hanem a ki a
csipkebogyót meg tudja enni nyersen.
Ez volt az első tájékoztatás az új pályán Lenczi fráterre nézve.
Nemsokára következett egy nagy udvari bál, a hol a magyar és osztrák
gárdistáknak teljes parádéban kell kirukkolni, hat-hat legény számban.
Ők állnak őrt a császári várpalota termei minden ajtajánál, egyik
oldalon a magyar, másikon a német.
Tudva van, hogy V. Ferdinánd királyunk idejében az udvari bálok
alkalmával csupán édességek lettek felszolgáltatva; az újabbkori szilárd
tartalmú buffet, bordeaux és pezsgő mellékletével, már a dualistikus
epocha vivmánya. Ennélfogva igen jó megérthető szokás volt az, hogy a
szolgálattevő hat magyar gárdistát a kötelesség végeztével Gabi apó
meghivta egy kis barátságos magyar vacsorára, (bevett czímen «füstös
misére») a «zöld kakas»-hoz. Ennek a korcsmárosnéja tudta a legpompásabb
paprikás csirkét készíteni, tejfölösen, csipedettel, a hogy Kecskeméten
szokták. (Meg másutt! Betüszedő.)
Mikor Gabi apó odaizent: «heten leszünk!» akkor a korcsmáros szakácsnéja
leölt tíz csirkét. Gabi apó maga megfelelt négynek. Azonkivül még az ő
osztályrésze volt minden csirkének a mája, azt nem volt szabad másnak
kivenni.
A testőri szolgálat addig tartott, a míg a felségek a tánczteremből
lakosztályaikba visszavonulnak, a mi rendesen 11 és 12 óra között
szokott megtörténni. Akkor aztán a magas társaság is oszlani kezdett.
Lenczi fráter is a hat meghivott gárdista között volt. Neki jutott
osztályrészül a gyülekező terem ajtajánál őrt állani, a hol
phoenomenális orrával mindenki figyelmét magára ragadta.
Ki volt már adva a jelszó a megtréfáltatására.
Lássuk a próbát: mit áll ki az ujoncz gárdista gyomra?
A mint a fölségek visszavonultak, Gabi apó oda járult az ajtó mellett
álló gárdistához, s merev parancshangon szólt hozzá:
– Főhadnagy úr, kövessen nyomban.
Azzal elvezette Lenczi frátert az előszobákon keresztül, végig egy
hosszú folyosón, mely mind a két oldalán tele van aggatva herczegek
képeivel, annak a legvégső végén van egy nagy szőnyegajtó, a mi
tulajdonképen nem átjárás, hanem csak álczázása egy elfalazott
mellékfolyosónak. Ez előtt állította fel Gabi apó az ő legujabb
fiacskáját, Lenczi frátert.
– No fiacskám. Fontos és nevezetes pontra állítalak mostan. Ez itten a
hátad mögött ő fölségének a háló-szobája. Ezt az ajtót megőrizni, a te
erős kötelességed. Itten megállsz, mint a bálvány. Se előre, se hátra.
Aztán nem az egyik lábadról a másikra, mint a lúd a jégen, hanem
egyenesen mind a két csánkó: a kenyeres-magazin befelé, a fujtató
kifelé, a kivont kard markolatja a három ujjad között, a pengéje a másik
mancsodba fektetve, az állad a nyakravalóba húzva. Ha uniformis közelít,
szalutálsz, ha slepp jön, összeütöd a sarkantyút, ha komisz frakk jön,
keresztbe teszed előtte az orrod sorompóját s passust kérsz tőle. És
addig innen meg nem mozdulsz, ideragadsz, a míg érted nem jövök és fel
nem váltalak.
Azzal megfordult Gabi apó s odább ment, ott hagyva a rekrutát az
embertől nem járt folyosó zugában. Ő maga pedig sietett a másik öt
gárdistát összeszedni s aztán mentek mind valamennyien nagy nevetve a
fiakkereiket keresni. Gabi apónak egymagának kellett egy egész bérkocsi:
a Nro 9-et messziről ki lehetett ismerni a többi közül, annak két fehér
lova volt és lángveres kocsija.
Volt nagy nevetség a «biztos állásban» hagyott nagyorrú fölött. Az most
ott állhat kora hajnalig, a míg a kollégái mulatnak és dobzódnak a «zöld
kakas»-nál.
Így próbálják ki az ujonczot, hogy «van-e jó gyomra?» Győzi-e a
koplalást és szomjuhozást bál után reggelig?
Csakhogy ezuttal a «gazda» csinálta a «vendég» nélkül a számadást.
Lenczi fráter csak azt várta, hogy Gabi apó súlyos lépteinek hangja
elveszszen az előszobában, dugta a kardját a hüvelyébe, leosont a
lépcsőn; átkerült a József-térre, ott felkereste a saját bérkocsiját, s
azt mondá a bérkocsisnak:
– Ismeri a Nro 9-est?
– Hogy ne! A két fehér lóval. Most döczögött ezen végig.
– Öt forint borravaló, ha eléje tudunk hajtani, mielőtt a «zöld
kakashoz» ér.
Soha könnyebben nem szolgáltak meg öt forintot.
Gabi apó víg lelkű czimboráival a gárdisták szobájában a «zöld
kakas»-nál, letelepedett a hosszú asztalhoz, melyen hét teríték volt. A
legalsó üresen maradt.
Az üres teríték hőse képezte a tréfa tárgyát, arra mindenki tudott
valami élczet mondani: mit fundál az ott most egymagában az üres
corridor végén. Appetitoriumnak pirítós járta jó szilvapálinkával.
A más rovására ment tréfálkozásnak csak a nagy bogrács vetett véget,
melyet a korcsmáros, azon módon, a hogy a tűzhelyről leemelt, hozott be
az úri társaság számára, hogy annak a felszinén még ott uszkáltak az
egész veres paprikák, az elefántcsontszínű csipedett között, melyből
egy-egy kakasnak a taréjos feje emelkedett elő.
Legalul kezdték a kinálást, az asztalfőn ülő Gabi apó volt a legutolsó,
mint szokás házi gazdánál, ki-ki merített magának, amennyi a tányérjára
fért, egy öblös czinkanállal. Csak azt az egy regulát kellett
megtartani, hogy ha valakinek egy csirkemáj akadt a kanalába, azt, mint
köteles tributumot, azonnal kiszolgáltassa Gabi apónak, a ki azt menten
el is fogyasztotta, egyre magasztalva, hogy ettől támad az emberben az
istenerő.
Hanem ezuttal körül is járt a bogrács és Gabi apó még mindig hiában várt
felvont villával a kezében, a minek a végére egy darab kenyér volt
tűzve, a maga kedvencz falatjára. Csirkemáj csak nem jött.
Mikor aztán hozzá került a bogrács, elkezdett a kanállal keresgélni
benne. Egyre haragosabb szikrákat szórtak a szemei. Micsoda ez már?
Végre kitört belőle a nehéz harag.
– Urak, úrfiak! válogatott czigánylegények! Hát ti mind kiszedtétek
előlem a csirkemájakat?
Mind az öten készek voltak esküt letenni, hogy ártatlanok ebben a
merényletben.
– De tíz csirkének csak volt egy mája! Korcsmáros! Most mindjárt,
halálbüntetés terhe alatt, menjen a konyhába: adja urát, hová tette a
szakácsné a májakat?
A korcsmáros nemsokára visszatért azzal a mentegető szóval, hogy a
csírkének a májára ráfakasztották az epéjét, azért nem lehetett feladni.
– De mind a tíz csirkéére?
– Igen is, mind a tizére. A szakácsné a leányára bizta a baromfiak
felbonczolását, s az még járatlan az ilyenben.
– Hát minek bízza ilyen éretlen tacskóra az ilyen fontos feladatot? Kell
is ennek még kés a kezébe? Hiszen még tizenhat esztendős sincs. Mit
tudja az még a külömbséget a mája meg a zuzája között. Három napi
konyhaáristomot az ilyen szakácsnénak!
Gabi apót az egész lakoma alatt nem lehetett kiengesztelni a
kárbaveszett inyenczfalatok miatt.
Hanem azért csak elmulattak reggelig.
A paprikás csirke is csak úgy elfogyott hat ember között, mintha a
hetedik is segített volna hozzá.
– Úgy kell neki, miért nem tartja itt az orrát? Tarde venientibus ossa!
Ne hagyjatok neki egyebet, mint a lábakat, meg a fejeket. Érje be azzal,
ha megérkezik.
Úgy öt óra felé mégis csak megszánta áldozatját Gabi apó s gondolva,
hogy az már eddig jól kipróbálhatta a gyomra éhezési és szomjazási
tehetségét, azt mondá a fiatalságnak, hogy csak mulassanak tovább, ő
elmegy a silbakját ablözolni.
Mire a Nro 9-es a Burg schweiczi lépcsője elé ért, már akkor Lenczi
fráter megint ott állt a hosszú folyosó legvégső szögletében az álajtó
előtt, az előirt positurában. Már akkor egy vendég sem volt a szobákban,
az udvari lakájok a czukedlis papirosokat seperték össze mindenünnen.
Gabi apó hivatalos komolysággal dobogott az őrtálló elé.
– Főhadnagy úr! Nem látott ön kisértetet?
– Látni nem láttam; de a szagát éreztem.
– Hát milyen szaga volt?
– Mint a paprikás csirkének.