tréfás ötletnek találja azt, hogy egy ilyen czédulával majd bolonddá
teszik a németet. Igyekezett még jobb kedvet csinálni neki.
– Az ám! Nehogy úgy járjunk, mint a R * * y Szevér szekundánsai, a kik
szintén használták ezt a elővigyázati rendszabályt, s ott hagyták az
agyonlőtt pajtásukat az erdőben, a zsebébe tett öngyilkossági
nyilatkozattal, de a mellett takarékoskodni akartak, a párbajpisztoly
helyett egy ócska mordályt nyomtak az elesett kezébe. Aztán a hivatalos
obductiónál kiderült, hogy a golyó, mely a fiatal embert megölte, nem
fér bele a kezében maradt pisztolyba! Rajtavesztettek. Most is ülnek! De
ilyen ügyetlenség!
Ezzel az anekdotával még jobban fokozva lett Simon ideges izgatottsága.
Még nevetnek is azon az emberen, a ki párbajban elesett.
S a szekundánsai ott hagyják, elfutnak tőle.
Pedig hátha nem halt meg? Hátha még megmenthető volna? Hány embert
emlegetnek, a kin keresztül ment a golyó, s életben maradt, felépült?
De nem szabad mutatni a félelmet.
Reszkető kézzel leirta a nyilatkozatot, kiszakította a jegyzékéből a
lapot s átadta a párbajsegédnek.
Az szépen megköszönte francziául: «merci!»
S eltette mind a két czédulkát a zsebébe.
Azzal visszament a saját feléhez.
Zoltán olvasta a mai reggeli lapot. Magával hozta.
Nagyon meg volt elégedve Ollósival, hogy azt a históriát kihagyta a
tárczából. A többi czikkek igen érdekesek voltak.
Különösen a telegrammok.[15] Budáról úgy, mint Bécsből.
Kalászi várt, míg Zoltán elolvassa a legérdekesebbeket.
Csakugyan boszuság volna az embernek meghalni a nélkül, hogy megtudná a
tegnapi nevezetes nap országos eseményeit.
– Sennyei Pál tárnokmester! Vay Miklós cancellár!
Ilyen két nagy név érdemes rá, hogy az ember tíz percznyi késést okozzon
érettük a másvilági gyors utazásban.
Hanem ez a tíz percz elég volt Simonnak arra, hogy a lelkét elveszítse.
Ott ült mozdulatlanul; az arczvonásai elárulták a zürzavaros visiókat,
melyek egymást kergették az agyában.
A szemgolyói kidülledtek, kitágult pupillái mereven bámultak a lombok
közé, szemhéjai fel voltak dagadva. Halántékain lüktettek az erek. Arcza
viaszsárga lett s galvani mosolyra torzult.
Mi járt a lelkében belül? mi kínozta az idegeit? Mi kergette ereiben a
vért?
A leküzdhetetlen félelem a haláltól. És minő haláltól? Látta röptében a
golyót, mely egyenesen a szemének repül, mint egy bőszült darázs. Felé
legyintett «hess!»
S aztán miért kell neki most meghalni?
A magas nagy urakért. – A kik őt most eldobták, mint egy kiégett
szivarcsutkát. Felrugták, eltaposták.
Hát még miért?
Azért, mert az az ember ott – hajdani testvére – egy sértő szót ejtett
ki ellene. – Hát csak ez mondott és többet nem mondtak? Nem
szidalmazta-e az utczán végig egy egész néptömeg? Ezeren voltak! – Nem
egy nyomorult pisztolylyal; kartácscsal, mitraljőzzel kellene elégtételt
venni a nagy ellenfélen, a közönségen. Tűzaknát a szinház alá s aztán a
levegőbe robbantani valamennyit a hegedűssel együtt! Ez volna az
elégtétel!
Hát még miért kell neki meghalni? Ezért a hegedűsért? Hogy ne foglalja
el a helyét. Az ősz asszonynál és a szép asszonynál is ennek van a
követelt helye.
Hogy fog az nevetni, mikor ő a földön hentereg!
A fülében egy forró zsírtenger zúgott; a világ tele volt a szeme előtt
tánczoló torzalakokkal.
S a zavargó rémchaos közül előtünt az ijesztő. A zenész maga. Ott állt
előtte.
Két pisztoly volt a kezében, agyával előre fordítva.
– Tessék uram. – Öné a választás.
– Aha. Hisz ez a párbajsegéd.
Gépies mozdulattal nyult az egyik pisztoly után.
– Ezt a gyutacsot pedig tegye a bal kezébe. Ha a pisztoly nem találna
elsülni, ujat tehet rá.
Azt is a markába hagyta nyomni.
A segédje behajtá a fehér fátermördereit a fekete nyakkendője alá.
Azt is engedte megtörténni.
A kabátja gomblyukából kiviritott az érdemrend veres szalagja.
El lehet dobni.
Semmi fényesnek nem szabad rajta maradni.
A másik segéd is figyelmezteté a maga védenczét…
– Kérlek, gombold be az attiládat, a fehér mellényed kilátszik.
– Inkább egészen kigombolom. Hadd legyen neki jó czéltáblája.
S azzal Zoltán végig felgombolta az attiláját s kétfelé vágta a
szárnyait, hogy a mellénye egészen kifehérlett alóla.
– Urak! Foglalják el helyeiket, mondá Kalászi. Háromszor fogok tapsolni.
A harmadik tapsolás után egy másodperczig szabad czélozni, akkor lőni
kell. A hely iránt választás dönt.
Azzal kivett a zsebéből egy ezüstforintost.
– Fej, vagy irás? – A báró úr választ.
– Irás!
A feldobott ezüst pénz az irásos lappal esett fölfelé fordítva.
– A báró uré az árnyék, a grófé a nap.
Az előnyös hely Simonnak jutott, háttal a napnak; Zoltán szemközt a
nappal.
– Tessék a helyeikre menni. A ki akar, a tapsolás alatt elmehet a
barriérig.
Simonnak meg kellett mutatni, hogy hol a helye. Annál az asztalnál, a
hol a czigányok tanyáztak az elébb.
Milyen hosszú volt odáig az út.
Mintha minden lépésnél egy sírgödröt kellene átlépni.
Magában motyogott:
Azt mondta az az asszony: «lőjj a szivébe az átkozottnak». – De hátha ő
lő az én szivembe! – Miért dobog olyan sebesen ez az ostoba szív? Miért
reszket a fegyver a kezemben? Mi zúg a fejemben? Félek én? – Még tegnap
én tőlem féltek. – Hát ki vagyok cserélve? – Nem én vagyok-e én? – Hát
ha én nem félek, ki félt engem? – Senki. – A czigány asszony sem? –
Megátkozott engem az a czigány asszony! – «Áldott legyen az a fegyver,
mely ezt a te fekete véredet kiontja!»
Egyszerre csak elkezdett az arcza rémvigyorgásra torzulni. Már fenhangon
dadogott.
– «Fekete vér?» – Hiszen nekem fekete vérem van nem kék!
Elkezdett kaczagni. Rikácsolt.
– Nem kék az én vérem, hanem fekete! Hahaha!
Ekkor megakadt a szeme valamin. Az asztalon hevert Palinak a hegedűje –
odarohant, a pisztolyt az asztalra dobta, felkapta a hegedűt s elkezdett
rajta zűrzavaros nótát húzni, hamis rikácshangon danolva hozzá:
«Czigány asszony sátora,
Kigyulladt a hátulja,
Beleégett a vajdája,
A vajdának a leánya,
Ihajja hajja.»
S aztán egyszerre megint a hóna alá csapta a hegedűt vonóstul együtt s
lekapva a kalapját, kéregető hunyászkodással fordult az urak felé:
– Instálom a nagyságos, méltóságos urakat. Adakozzanak a szegény
czigánynak. Öt éhező purdém van odahaza.
– Ez az ember megőrült! kiáltá Zoltán s eldobta a kezéből a pisztolyt.
A két párbajsegéd odafutott Simonhoz és megfogta két felől a karját.
De az örjöngő nem hagyta magát akadályoztatni. Tovább hegedűlt, tépve,
ütve a hurokat s danolta mellé a nótát. És Aranka mindezt hallotta és
látta.
Olyan kőszive volt, hogy szinlelt eltávozása után loppal
visszasettenkedék s elbujt egy fatörzs mellé. Látni akarta, hogyan ölik
meg azt az embert, a kit gyülöl.
S a helyett látta az urát megőrülni.
Simon folytatta a hegedülést, virginálást:
«Én a vajdát nem bánom;
De a lyányát sajnálom.
Piros bársony topánkája
Jól illett a… Jól illett a…»
Itt nem jutott eszébe a szöveg, hogy van tovább, csak bámult rémségesen
felnyitott szemekkel, tátott szájjal a semmibe, saját lelkének a
sötétségébe.
Aranka kétségbeesetten tört elő a rejtő bokrok közül.
A mint őt meglátta Simon, egyszerre féktelen kaczagásba tört ki, kétrétt
görnyedve röhögött s a nyirettyüvel Arankára mutatott: «hahahahahá!»
Mintha az csiklandozná az idegeit, hogy ezt a dámát most ugyan csak jól
megtréfálta! «Hahahaha!»
Aranka iszonyattal rohant a kaczagó rémalakhoz, a kit a két férfi alig
birt megfékezni s nagy kendővel leborít a fejét, hogy ne lássa az őrült
tekintetet.
Zoltán megfogta Aranka kezét, erősen, mint egy vasbilincs s a szemébe
mondá:
– Ez az ön műve, asszonyom. Miért takarja el?
LENCZI FRÁTER
REGÉNY
I.
Volt ennek igazi neve is, széphangzású vezetéknévvel, s három
predikátummal; a nagyapjának meg annyi titulusa volt, hogy nem fért rá a
levélboríték egyik oldalára; assessor «ülnök» volt megyékben, kerületi
táblán, egyházmegyei gyűlésen, mindig ülve sok vagyont és nagy
tekintélyt szerzett; hanem az apja már elhagyta az ülés biztos
methodusát. Ő már lépett, föllépett, restauratión, követválasztáson,
majd szolgabiró, majd alispán, majd követjelöltül lépett föl, mindig
megbukott; ha volna ilyen szó «lépnök» azt használhatta volna
titulusnak, – így azonban nem ismert mást: csak a «titulus bibendit», a
mi magyarul «czím az ivásra», az unokát már senki sem nevezte másként,
mint «Lenczi fráter».
«Fráter» ez a megszólítások legolcsóbbika; valamivel selejtesebb még,
mint az «amice»; a «fráter»-ben igen szépen van kifejezve együtt a
bizalmasság és a gyanakodás, s a kit egyszer az a czím meglep, olyan az,
mint a ragya, holtig le nem kopik róla.
Már az apja kezdte úgy hivni hogy: «Lenczi fráter». Maga nevelte a
gyermeket, saját methodusa szerint, már négy éves korában ott kellett
neki lenni a czimborák minden tivornyáin, s csupa gyönyörüség volt
elnézni, mikor a kis kölyök ott tánczolt a borozó asztal közepén
kalamajkát s danolta hozzá a csintalan dalokat, a miket mosdatlan száju
kortesektől tanult; káromkodott, mint egy verbunkos, s az apjának a
tajtékpipájából futta a füstöt karikára, mint egy török.
Hét éves korában már olyan jól fogott rajta a rendszer, hogy elcsente az
apjának az arany zsebóráját, eladta a görögnek, s az árából restauratiót
játszott, megtraktálta a nemes compossessoratus valamennyi iskolakerülő
magzatait, kikiáltatta magát viczispánnak, s aztán a felbiztatott
társaival együtt kivonult a nádasba, ott egy fűzfás szigeten új telepet
alakított; a városba hetivásárra menő asszonyokat pisztolylyal a kezében
rohanta meg, s vajat, túrót, meg tojást sarczolt tőlük: az apja alig
birta, valamennyi bérese és jobbágya segélyével, kifogdosni a nádasból.
Akkor azután zárdába dugták. Onnan a toronyból a harangkötélen
aláereszkedve szökött meg; úgy fogták el Styriában. Haragjában az apja
beadta egy lakatoshoz inasnak, meghagyva, hogy csak jó keményen bánjanak
vele: hát nem rágyujtotta a szegény lakatosra a házat, mindjárt az első
éjjel? Maga is majd odaégett.
Én is siheder voltam, mikor a Lenczi fráter kamaszkalandjairól beszélt
már minden ember. Ej, de féltem vele összekerülni. Rendkívül erős gyerek
volt. Nagy bajuszos emberek, s még nagyobb szakállasok (akkor még csak a
zsidók viseltek szakállt) jöttek hozzánk mutogatni a bevert fejeiket: a
Lenczi fráter cselekedte.
Egyszer azután a ***-i kollegiumban kerültem össze vele: a jogászi
tanfolyamon.
Itt is bizony ritkán találkoztunk, mert az auditoriumba, a hová én
jártam naponkint, Lenczi fráter csak a tanóra vége felé, katalogus
olvasásra szokott besompolyogni; a hova meg ő járt rendesen, a kávéházba
és a korcsmába, nekem elveim tiltották a személyes megjelenést.
Hanem annál többet hallottam felőle beszélni. A mikor a «lisztes
zsákokkal» valami híres verekedés volt (ez volt a dragonyosok népies
elnevezése), abban Lenczi fráter vitte a főszerepet, s a czigányokkal
utczahosszant muzsikáltatni magát, nem volt nála rendkívüli eset. Vagy a
billiárdon hált, vagy az ivóasztal alatt, de otthon az ágyban soha.
Minthogy ritkán találkoztam vele, úgy tetszett, mintha mindig más-más
embert látnék magam előtt: a milyen évadja épen volt, a saját naptára
szerint. Egyszer elegans gavallérnak jelent meg; legujabb párisi divat
szerint öltözve, fehér mellényében arany gombok, nyakkendőjében rubintos
melltű, kezein jaquemar keztyük. Egész magatartása, fejhordozása urias
volt, arcza nemes jellegű, felbodorított hollófekete hajfürtökkel, nagy
rábeszélő fekete szemekkel, szép mosolygó szája felett felkunkorított
bajuszszal, kétfelé váló állát göndör szakáll köríté; az egész arcz
eszményi lett volna, ha a kiülő sasorr túlságos emelkedése meg nem
zavarja a symmetriát, mely bizonyos fenyegető, vad, satyr kifejezést
kölcsönzött az egésznek.
Hanem ezt a kihivó orrt el tudta felejtetni ilyenkor szeretetre méltó
modorával: oly sima, oly hajlékony, mindenki iránt nyájas, figyelmes
tudott lenni, ha akart; előadása elragadó volt: ötletei élczesek,
nyájassága behizelgő; férfit és nőt, öreget, ifjat elbűvölt; s ha
megeredt nála a beszéd, az ember azt hitte, hogy ez a világnak a
legnagyobb tudósa: ismert ez minden tudományt; hol vette? az titok:
lángész volt; elég volt neki egy könyvet végig lapozni, hogy tudja
«körülbelül» mi van benne: a saját fantaziája kiegészítette a többit.
Máskor megint előállt, mint hetvenkedő betyár, szétszórt hajjal, fejébe
nyomott turi süveggel, a mit az «apja lelkének» sem emelt meg, pitykés
rajthuzlival, ólomgombos viktoriában, fokossal a kezében, ilyenkor be
volt rugva. Jó volt kitérni az útjából mindenkinek, mert
belekapczáskodott még a szentekbe is, s virtuositással tudott
káromkodni. Ilyenkor azok a beszédes nagy fekete szemek maguk is
segítették a tüzet szórni, s az a nagy sasorr igazán fenyegető állást
foglalt.
Aztán megint másformának láttam. Kopott, szurtos köntösben, a mi nyilván
nem az ő termetére volt szabva. Bizonyosan elkártyázta az utolsó
rajtalevő ruháját is, s a nyertes bankadó ajándékozta meg becsületből
ezzel a parádéval. Ilyenkor aztán olyan alázatos tudott lenni: sírt,
kunyorált, nem szégyelte magát, hogy a könyöradományt kicsalja az
ismerőseiből; lehuzta a fejét a vállai közé; a szemei egészen
kicsinyekké lapultak, a bajusza lekonyult s eltakarta a száját, s az
erős sasorr a föld felé huzta a fejét; a melle beesett, a kezei a
kabátja széleit huzták elől össze, mintha köhécselés bántaná, s a térdei
csámpásan fenődtek egymáshoz, megrogyott minden lépésnél, még a hangja
is megvékonyodott.
Pedig olyan gyönyörű bassus hangja volt, a mihez hasonlót soha sem
hallottam életemben. Nemcsak én mondom ezt; de bizonyítják mindazok a
népek, a kik előtt a hangját dalnak eresztette.
Ez volt megint egy új fajta alakja, a melyben megláttam.
Szinészek jártak ***-en: Lenczi pajtás beleszeretett a primadonnába s
annak a kedvéért a jutalomjátékára rendezett quodlibetben vállalkozott
Nabukkóból a zsidó főpap nagy áriájának eléneklésére:
A ki Jehovához veti bizalmát,
Az nem csalatkozik meg soha.
Előttem mindig a bassus volt a minden hangok tökéletes ideálja. Ez a
földrengésnek, a tengerzúgásnak, a vulkánkitörésnek, az égzengésnek a
szava, emberi ajkról hangoztatva.
Mikor Lenczi fráter nekiindította a szinpadról ezt az ő iskolázatlan
őserejű mély hangját, lágyan ringatozó, és mégis érczcsengésű folyással,
az ember elfelejtette egyszerre minden bűnét és hibáját; még a
professorok is megbocsátották neki az elmulasztott órákat, s az egész
közönség el volt bűvölve, s mikor a végszavaknál: «Megsegíta-ha-haz
é-hég u-hu-ra-ha!» felcsap a dal a magasba, az olyan volt, mint mikor a
recsegő villám hasítja végig a viharfülledt levegőt. Az egész közönség
általános tombolása volt rá a követő visszhang.
Micsoda kincs van ennek az embernek a birtokában, ha ez tanulni akarna
valamit!
Hanem hát a tanulás – az nem fért össze a természetével, se szép szó, se
kecsegtető igéret, se iskolamester pálczája, se a sors korbácsa nem volt
képes Lenczi frátert arra birni, hogy ő valaha valamit tanuljon.
Hiszen elég volt neki az, a mit tudott.
Hogy mit tudott? Azt majd elmesélem egymás után.
II.
Az iskolaév vége felé járt, a közvizsgák kezdődtek.
Lenczi pajtás nem törődött azokkal.
Szörnyű nagy «pech»-je volt. A «Cserepes»-ben elvesztette a makáon az
utolsó utravaló forintját is: ott aztán összeverekedett a
«Spieler»-ekkel, egy párnak beverte a fejét, arra kidobták; akkor
éjfélben felverte az Amslit az álmából, bevágta nála a gubáját három
huszasban, azzal elment az «Ürgés»-be, vigasztalást keresni a
«Persidá»-nál. Ott megint holmi kozákokra talált, a kik meghivták
birbicselni. Nem volt elég, hogy elvesztette közöttük a három huszasát;
hanem azonfelül még a tolvajok fekete tubákot kevertek a seres poharába,
s attól úgy elnyomta az álom, hogy azt sem tudta, diák-e vagy
lakatosinas? akkor aztán még a viktoria dolmányát is lehúzták róla, úgy
hagyták ott pőrére levetkőztetve.
Nagy volt azután a Lenczi fráter álmélkodása, mikor másnap délben
felocsudva mély álmából, a mint a szemeit felveté, a pokolban találta
magát. Tudniillik egy nagy terem közepén, melynek mind a négy falát
rengeteg szekrények fedik el, s minden szekrény sűrűen megrakva,
sarkaikat kifelé fordító könyvekkel; alul a szörnyetegek, borjubőr
kötésben; feljebb-feljebb kontignácziónként az apróbbak, sűrűn egymás
mellé sorakozva, hogy még csak egy akkora kis hézag se maradjon
közöttük, a mennyin egy elkárhozott lélek innen kiosonhatna. Ez már csak
a pokol!
Rosszabb annál! Hisz ez bibliotheka.
– De hogy kerültem én ide? kérdezé szemeit dörzsölve Lenczi fráter.
Hiszen nem vétettem én ezeknek soha!
A pokolnak azonban Plutója is van, a collegium seniora volt a
bibliothekarius. A mint Lenczi fráter neszt adott magáról, megnyilt az
oldalajtó s belépett rajta a senior. (Csak a neve a vén, azért fiatal
ember ez.)
– Jó reggelt, Lenczi fráter.
– Ha jó, edd meg! Hogy kerülök én ide?
– Én kerestem fel a frátert az Ürgésben, én hozattam ide.
– S mi jogon merészkedett ön a habeas corpus aktának ily flagrans
megsértését rajtam elkövetni?
– Ugyan jó, hogy a habeas corpus aktáról kezd ön beszélni, így majd a
Corpus Jurisra is rákerül a sor. Hallgassa ön csak végig ezt a levelet,
a mit tekintetes édes atyja irt hozzám.
Ezzel a senior elővesz a zsebéből egy csunyául összemázolt levelet, a
minek vastagon irt sorai egyik oldalról másikra átitták magukat, s
elkezdett belőle olvasni:
«Tiszteletes Senior úr!
Az úrhoz intézem levelemet, mert ha a fiamnak irnék, a gézenguz
kötelezvényt csinálna az aláirásomból. Itt küldök az úrnak tiz pengő
forintot a számára utiköltségül. Többet nem kap. De azt se adja oda neki
elébb, mint mikor az exament letette. És aztán tudassa vele, hogy ha az
exament rendén le nem teszi, ha én nekem becsületes testimoniumot nem
hoz haza, hát akkor nekem a szemem elébe ne kerüljön, mert én sonica
főbe lövöm.»
– Eddig a levél. Már most édes Lenczi fráter, egészen a helyzet
magaslatára van ön emelve, a honnan tökéletesen körültekinthet. Három
nap az examenig. Ön lángeszü szellem. Itt a könyvek: Kövi, Acsády, jus
publicum, Verbőczy. Egyszer végig olvassa, mind a fejében marad.
Ellenkező esetben kitagadás, főbe lövés és minden egyéb terhes
következmények. Az atyai levél tartalma félreérthetetlen.
– Hanem ön nem olvasta fel azt az atyai levelet egész terjedelmében;
annak még egy utóirata is van.
A senior elbámult. Hisz ő nem fordította azt a levelet Lenczi fráter
felé, hogy bele pisloghatott volna.
– Hát már ön azt hogy tudja?
– Csak nem vesztegettem tán hiába az időt a ferbli asztal mellett, hogy
bele ne lássak az ellenfelem gyomrába? Abba a levélbe még az is van
irva: «ha senior úr bemagoltatja a lurkóval a pensumot annyira, hogy
átesik szerencsésen az examenen, adok önnek száz forintot».
– Nem igaz. Csak ötvenet igér.
– No hát mondok egy ajánlatot. Csináljunk halbe bankot. Én
nekitehenkedem az Acsádynak, bemagolom három nap alatt csűstűl az egész
just, s aztán ha diadalmasan megrigorozáltam, megfelezzük az ötven
forintot, a mit az öreg a senior úrnak igért.
– Üsse part! Ráállok. Csak tanuljon hát szorgalmasan.
– Alá van irva. De még egyet! Azt látja senior úr, hogy én micsoda
állapotban kerültem ide.
– Bizony önnek, Lenczi fráter, nagyon hiányos az öltözéke.
– Pedig otthon sincs, a mivel tökéletesítsem. Így pedig csak nem mehetek
az exament letenni.
– Hát mit csináljunk?
– Adja ide nekem, senior úr, kölcsön addig, a míg az exament leteszem, a
báli frakkját.
A seniornak volt egy gyönyörű szép sötétkék frakkja, bársony gallérral,
sárgaréz gombokkal. Azt ő csak nagy ünnepélyes alkalmakon szokta
felvenni.
Erről a frakkról volt szó.
A senior nagy nehezen állt rá legbecsesebb testi hüvelyének
kikölcsönzésére, de az ambitio, hogy egy elveszett fiut a társadalom
számára megmentsen, mégis győzött az aggodalmain s megigérte Lenczi
fráternek, hogy oda adja neki kölcsön a sárga gombos kék frakkját, de
csak épen arra az időre, a míg az examen tart; azután mindjárt levesse,
s ha jól ütött ki a vizsga, azokból a bizonyos huszonöt forintokból
vegyen magának egy tisztességes öltözet ruhát, a miben útra kellhessen.
A kölcsönös egyesség e szerint ratifikáltatott.
Lenczi fráter kötelezte magát, hogy neki fekszik a studiumnak s három
nap alatt bemagolja az egész just. Csak ne háborgassák.
Ez még abban az időben nem tartozott a lehetetlenségek közé. Még akkor a
magyar törvényhozás nem hozta létre azt a mostani jogászgyilkos
paragraphusözönt. Hisz a mi törvényt a honatyák az utóbbi húsz esztendő
alatt beczikkelyeztek, az egymás mellé rakva, kitesz kétszázötven
kilométert, távgyaloglónak meglépni is sok! hát még megtanulni? Az én
időmbeli «Acsády» nem volt vastagabb, mint a két ujjam, de benne volt
abban minden tudomány; lett volna ugyan egy vastagabb kézikönyv is, a
«Kövy», de mi tartottuk magunkat azon jogelvhez, hogy a rosszból az a
jobb, a mi kevesebb.
A pedellusnak meg volt hagyva, hogy Lenczi frátert el ne hagyja szökni;
akárhová megy, utána menjen, a könyvtárba vissza terelje; ebédet,
vacsorát oda hordjon neki, s éjszakára készítsen el a számára két szál
öntött gyertyát.
De hiven meg is tartotta a fogadását a deliquens, nem követett el semmi
szökési kisérletet, egész nap a könyveket bujta, előhuzgálta az ócska
pandektákat, különösen a mikben képek voltak, dobzódott a tudományban,
begyébe szedett tudós Wagner Kristófból százféle curiosumot, delektálta
magát Klimius Miklós földalatti utazásain; csak épen hogy az Acsádyhoz
nem nyult hozzá egy ujjal sem. Harmadnap reggel a pedellus örvendezve
jelenté a seniornak, hogy a fogoly az utolsó szál gyertyát is
elfogyasztotta a nagy éjjelnappali tanulmányozásban.
Vezettessék elő!
Lenczi frátert aztán assistentia mellett átkisérték a senior szobájába,
ott az tartott neki egy velőkig ható erkölcsi tanítást, melyet a tékozló
fiu látható töredelmességgel fogadott. Ennek megtörténtével
bekövetkezett a külső átalakítása; megkapta az egész kölcsönzött fényt,
mondta is a seniornak: «most ön az én napom, s én vagyok önnek a
holdja!» A hold felszedte magára a napnak a fénymázos czipőit, melyeknek
sárga szarvasbőr volt a betétje; a galambszin pantalónját, világos zöld
sávval a két szárán, s a sárgagombos kék frakkját; a senior maga kisérte
őt fel az auditorium ajtajáig az első csengetés után. Odabenn
természetesen minden ember rögtön ráismert a senior diszöltözetére, mert
olyan jelmeze senkinek másnak a városban nem volt, de ez Lenczi frátert
csak annál kevélyebbé tette.
Máskor mindig a leghátulsó padba szokott ülni; most oda ült le a
legelsőbe, épen mellém.
Rigorosum napján, valljuk meg őszintén, hogy minden akadémiai és
egyetemi polgár bizonyos lázt szokott érezni. Magamnak is meglátszhatott
az arczomon az izgalmas szégyenlet! – Ne félj, pajtás! biztatott Lenczi
fráter, majd sugok én, ha belesülsz!
Az, hogy ő vele mi fog történni, egy cseppet sem aggodtatta.
Lassankint felgyülekezett a díszes hallgatóság s ódon bőrszékeken helyet
foglalt szemben a classissal: középen az esperes úr, selyem tógájában,
mellette a város tekintélyei: főkurátor, presbyterek, városbiró,
főfiskális és protonotárius, doktorok, honoratiorok és kegyes atyák.
A jogtanár rövid beszéddel üdvözölte a vizsgálatra megjelent tudós
urakat, s azzal letelepedett a kathedrájába, átengedve a küzdtért
tanítványainak.
A diákok betürend szerint lettek kiszólítva a középre s schédát huztak.
Ez akkoriban új intézmény volt. Az egész tudomány fejezetekre volt
felosztva, s minden fejezetnek a czíme egy czédulára felirva. Azokat a
papirlapokat nagytiszteletű esperes úr sajátkezüleg keverte össze, s
azután belehajította egy kis asztalon álló vaskalapba: a vizsgálatra
szólított szittyák egyenkint járultak e kalaphoz s kihuztak belőle egy
schédát, mely épen a kezükbe akadt. A mi abba volt irva, arra kellett
nekik megfelelni. Részrehajlás, kedvezés nem eshetett így meg.