magát s a vállára ütött a fiacskájának.
– No, fiacskám. Hát már most kipróbáltad, hogy mire képes egy gárdista
gyomra. Már most gyere velem a «zöld kakas»-ba, te is vacsorálhatsz.
– Köszönöm, apám, monda Lenczi fráter. Én már jól vagyok lakva.
– Mit ettél, szolgám?
– Semmi mást, mint tíz csirkének a máját.
– Hüh! országos gonosztevő! Te etted meg az én csirkéimnek a májait a
«zöld kakas»-ban? De hogy kerültél te oda?
– Hát felültem az orromra s úgy nyargaltam oda, aztán megint vissza.
– Vesszőt futtatnék veled! ha az apádat nem tekinteném. Elhagyni a
strázsának a helyét! Toporzékolt a testőrstrázsamester; s aztán megint
egyszerre alábbhagyva a haragos hangból, azt kérdezé: «De hát mondd meg,
te pernahajder, hogy tudtad elcsízelni az én kedvencz falatomat a «zöld
kakas» konyhájából, hisz én tizenhét esztendő óta czirógatom a
szakácsnéjának az állát?
– Hát én meg a szakácsné leányának az állát czirógattam meg.
– Oh te pokolravaló gézengúz! Hisz az még csak gyerek! Hát már attól is
lehet csirkemájat kapni? No még ilyen válogatott zsiványnyal nem
kerültem össze, mint te!
Ezt a csirkemájat (a mit Lenczi evett meg) soha sem birta Gabi apó
megemészteni. Példás boszút forralt!
IV.
– No, fiacskám, kérdé egy napon Gabi apó a védenczétől, hát lesz-e már
valami, vagy micsoda, mi?
Lenczi értetlenül tekintett széjjel a semmiben: nem akarta tudni, miről
van szó.
– Ej de kemény kobakunk van! Csodálom, hogy fel nem futott a fára. Hát
nem mondtam? Elfelejtetted? – Duelláltál-e már?
– Kivel? Miért?
– Kivel? Miért? Fajankó! Hát az én dolgom az? Három hete itt lebzselsz
már a gárdista palotában s még senkivel sem tudtál összeveszni? Azt
gondolják, regementszabó vagy, s legközelebb valamelyik kollegád
odaküldi hozzád a bonzsurját, hogy varrj fel rá egy gombot. Mikor én
ilyen legény voltam, már három párbajt hagytam a hátam mögött, özvegyek
és árvák sírtak miattam. Azt mondod, kivel? miért? Hát nem tudsz
nemzetiségi kérdést csinálni abból, ha valakinek a csizmája csikorog?
Hát például, ha valaki a nagy orrodra czélzásokat tesz?
– Igazság az! Hát akár mindjárt…
– Mit? Én velem akarnál duellálni? Te csivasz! Először is előljáród
vagyok. Kurta vasat, ha velem bajod van! Azután meg apád vagyok.
Kotródj, vakaródj! ez a fiunak a neve az apja előtt. Azután ide nézz
rám! Az a figura vagyok én, a ki felé karddal szokás vagdalni? A ki
engem provokál, azt én megeszem! A fenyőmadarat nem is trancsirozok:
lenyelem! Nincs a testemnek egy porczikája, mely egy sebhely emlékét ne
viselné (egyet kivéve, azt kitalálhatod: a hátamat), de a kik azokat a
sebeket adták, azok mind levegővé váltak! Azokat megettem! Egy eleven
kripta vagyok én! Ne akard, hogy tégedet is a gyomromba temesselek, az
neked nagy tisztesség volna. Fogj magadnak egy pajtást, a kivel
összevessz! Aztán szekundánsnak, nem bánom, elmegyek, s leszek
keresztapád, ha megszabdalnak.
Lenczi fráter azt mondta rá, hogy jól van, majd keres magának valami
friss verekedést.
Gabi apónak volt egy nagy szalonja, abban a pompás épületben, melyet
Mária Terézia emeltetett a magyar királyi testőrség számára. Abban
uralkodott ő korlátlan hatalommal. Ebben a nagy teremben ugyan nem volt
egyéb butorzat a fal mellé állított kereveteknél: gárdaőrmester úr azt
állította, hogy minden egyéb sybarita czókmók nem férfiszobába való. Még
pipatartó-állvány sem volt benne. Sőt dohányozni épen nem volt szabad a
teremben. Annak az oka pedig az volt, hogy a szobrok be ne
füstölődjenek. Mert ha butort nélkülözött is a terem; de annál inkább
bővelkedett külömbnél külömbféle gypsszobrokban. Ez volt a gyűjtési
szenvedélye a gárdaőrmester úrnak. Ott voltak láthatók, veres sirtinggel
behúzott faállványokon az ó- és újkor minden szobrászati remekei egymás
mellett. Ott czélozgatott az etrusk diskus hajító a nápolyi
ballettánczos felé, hogyan gurítsa le orvul az egy hüvelykén álló
lábáról; ott fenyegette Thorwaldsen Jásona Michel Angelo Apollóját, hogy
mindjárt összetöri a hegedűjét! míg ez nagyon szabadkozott, hogy azt
ugyan ne tegye! Ott nézett le mogorván a buzogányára támaszkodó Farnesi
Herakles az ölelkező Cupido és Psychére. Ott birkózott Laokoon két
fiával együtt azzal a hosszú mákosrétessel, a mit harmadmagával sem
tudott tepsibe tekerinteni. Nem hiányozhattak a társaságból a hős Bayard
és Turenne jelmezes szobrai sem. De különösen teljes számban voltak
jelen minden kor és nemzet Venus istenasszony szobrai: a medicei, a
drezdai, a capuai, a capitoliumi, a Venus felix, a Pio Clementino
múzeumából, a Venus Zoëmias, a grátia csoport Thorwaldsentől és
Pilontól, még a milosi Venus is; de annak ő a levágott karjai helyett
újakat csináltatott, azt a practikus mozdulatot fejezve ki vele, a mint
egy kancsóból egy pohárba tölti a cyprusit, vagy nectárt, vagy minek
hivták akkor a champagneit! Egyátalában nem tűrhette a letört kezű
szobrokat: olyan az, mintha a zsibvásáron vették volna huszadrész árban.
Azért a Belvederei Antinous szobornak is kiegészítette a két karját, a
lebocsátott kezébe egy sétapálczát adatva, míg a felemelt keze, (a hogy
az arczkifejezése világosan jelzi) egy lorgnettet tart maga elé.
Ezeknek a szobroknak némelyikét ő drága pénzen vette, a legtöbbet
azonban névnapi ajándékul kapta szerető fiaitól, a gárdistáktól. Voltak
közöttük olyanok is, melyekhez gyöngéd emlékek füződtek. Különösen az a
remek csoport, mely Proserpinának Plutó által elraboltatását ábrázolja.
Ezt ő egy magas úrnőtől kapta. Hanem arról csitt!… Hymen kötelékei közt
van… Férje nagykövet… Honnan? Arról szó se legyen!… Régi ismeretség …
Még akkor fiatal hadnagyok voltunk… Ő maga egy sylphid… Az idő
kikerekíti az embert: – még a sylphidet is… Mai nap már nem ülhetnénk
ketten egy hintóban… Hanem azért a gyöngéd viszony folyvást fennáll …
plátoi tisztaságban… ha a férj meg találna halni, még súlyos megoldást
is nyerhetne… a mitől az egek is óvjanak! – Azért azonban minden új
embert megállított Gabi apó a remek szobrászmű előtt s elmagyarázta
annak a szépségeit részletesen, különösen a női alakét: «ilyen volt ő
akkor tőkéletesen; ezek a felemelt karok! mintha azt kiáltaná: «Gábor
segíts! Ne engedd, hogy ez a csunya ember magával vigyen a pokolba!» –
Most próbálná meg! – Semmit többet!
Minden ember tudott pedig mindent.
Egyébként azonban ez a tágas terem szolgált arra a czélra, hogy ha a
gárdához tartozó ifjak valamelyikének lovagias úton elintézendő ügye
volt, itt vígan megverekedhettek.
Az ily gyakorlatokban különös kedve volt Gabi apónak. Ő azt gyakorlatnak
nevezte: a párbajt. Mi is volna más? Vivópróba plastron nélkül. Punctum.
Egy kis érvágás úgy is szükséges a tüzes ménkű fiatalságnak. Hadd
szokjanak hozzá a kard éléhez! Hadd tanulják meg, hogy nem kell mindjárt
felsziszszenni, ha az embernek a bőrét megcsiklandozza az éles vas.
Aztán a ki katona, az legyen kevély. A mit kimond, azért helyt álljon. S
ha az találta mondani, hogy a füstölt kolbász hüvelyes vetemény, a mi
babszáron terem, a ki ennek ellentmond, vágja le.
Ki nem állhatta az alamuszi ficzkókat, a kik mindenre azt mondták, hogy
«jól van».
Lenczi fráterrel csaknem egyidejüleg lett felvéve a gárdisták közé egy
előkelő mágnás urfi, a kinél meg azt a szép sima leányos ábrázatát
kifogásolta Gabi apó: «Azt hiszik, hogy valami maskarázott comtesse
vagy, fiacskám! Talán herczegnővízzel mosod a fizimiskádat, hogy olyan
patyolat? Huzass végig a fáin orrocskádon legalább egy léniát, valami jó
barátod spádéjával, hogy lássa a világ valami bizonyítványát férfiui
voltodnak. Hát hiába kereszteltek Achillesnek.»
Ezt a két új regrutát szerette volna Gabi apó nagyon összeverekedtetni.
Csakhogy Achilles, akármilyen veszekedő kakas volt is, de hát annak is
volt Patroklusa, a kivel jó barátságban élt. S ez volt Lenczi fráter.
Olyan jó czimborák lettek egyszerre, hogy semmi kilátás sem volt az
összeakaszkodásukhoz.
Kellett lenni!
Egyszer péntek napon szegedi halászlére gyűltek össze a gárdisták a
«zöld kakas»-nál.
– Ejnye, de megvan paprikázva ez a halászlé! jegyzé meg a belekóstolásra
Achilles főhadnagy.
– Nekem pedig nem elég paprikás! mondá Lenczi fráter, s még egy fél
kanállal tett a maga bográcsába a paprikás dobozból.
– Hohó! Ez becsületsértés! kiáltá közbe az előlülő Gabi apó. – Ez most
azt vágta a szemedbe, hogy te gyáva vagy! még a paprikától is megijedsz.
Ez világos czélzás, hogy a puskaportól még jobban fogsz félni! Sőt
nemzetiségi megbántás, az állította rólad, hogy nem vagy igaz magyar.
Ezért elégtételt kell kérned.
A kibékítés lehetetlen volt. Becsületbiróságnak semmi helye. A paprika,
kinek-kinek meggyőződése szerint – paprika. A párbajnak meg kell
történni. Két segéd rögtön megválasztatott; s a viadal föltételei meg
lettek állapítva. Minthogy a sértés nem legnagyobb fokú, tehát nem megy
a harcz a teljes víképtelenségig; hanem csak első vérre! Szurás
kivétetik, ellenben a fejvágás nagyon tanácsoltatik.
– Elébb azonban költsük el ezt a paprikás halászlevet. Soha sem jó
duellálni éhomra. Az ember nem tudhatja, hogy nem a száját vágják e meg,
s akkor aztán mivel egyék? Ez volt Gabi apó véleménye.
Az ebéd alatt folyvást adta a jó utasításokat hol az egyik, hol a másik
hősnek; mikor Lenczi fráterhez szólt, azt arra biztatta, hogy csak azt a
faintos kárminnal festett pofácskáját igyekezzék végig rajzolni a
karddal az ellenfélnek, vagy a kisasszonyosan csücsörgő száját hasítsa
fel tisztességes emberi száj módjára; Achillesnek ellenben mind csak a
Lenczi fráter orrát ajánlgatta támadási objektumul, nem lesz baj, ha egy
darabot levág belőle, akkor épen emberi dimensiókat kap. – A két fiatal
testőr pedig e közben csak nyomogatta egymásnak a lábát az asztal alatt,
valami titkos összebeszélés volt köztük.
Ebéd után mind felmentek a nagy szobros terembe; a nézők letelepedtek a
pamlagokra, a vívó-feleket övig levetkőztették, a két segéd tisztelgő
állásban tartott karddal a terem két oldalán helyet foglalt; maga Gabi
apó pedig, mint párbaj-biró felállt egy székre s onnan parancsolgatott.
– Először salutirozni egymást, azután án gárd! balkezet hátra, kard
hegyét befelé; balláb könnyen lebegjen. Aztán előre, Isten nevében. A
legelső vér kiomlásánál a segédek keresztbe a kardot: vége!
Elkezdték azok a verekedést; de mintha csak szinpadra tanulták volna be,
olyan rendesen vágott az egyik, vágott a másik; felfogta az egyik,
felfogta a másik. Ha az egyik retirált, a másik utána nyomult; ha az
egyik előrenyomult, a másik hátracsoszogott.
– Ne hagyd magad! Lenczi fiam! szedd össze magad Achilles fiam! Ne
parirozz, hanem vágj eléje. Ne a pallóba vágd a kard hegyét! Nem vétett
az neked semmit.
Lenczi fráter pedig úgy hátrált, mint egyike a Horiátiusoknak; már-már
elretirált a terem keleti végéig, a hol Benvenuto Cellininek híres
Perseus szobra volt felállítva többek között, ki is nagy dicsekedve
mutatja a kinyújtott kezében a levágott Medusafőt. Megis adta az árát a
kérkedésének, mert Achillesnek egy nagyszerű csapása, mely elől Lenczi
fráter jónak látta félreugrani, úgy levágta a kezét, hogy csakúgy gurult
a Medusafő a terem közepére. Azonban Lenczi fráter sem maradt adós, mert
ő meg a hátrakapott kardjával úgy csapta le Turenne marsallnak a tollas
kalapját, hogy az félfejjel maradt ott.
– Ördög mennykő! ordított Gabi apó rájuk. Ne az én szobraimat
kaszaboljátok; hanem a magatok pofáját. Kutyaszánkázta! Csak nem volt
hosszabb a Perseusomnak a karja, mint a Lenczi orra, hogy azt találtad
el?
Hanem erre aztán Lenczi fráter is dühbe jött; neki fordult az
ellenfelének, visszaverte egész Magyarmiskásan, csupa fürészszé vágta a
kardját, s utoljára nekiszorította épen annak az emlékezetes Pluto és
Proserpina szobornak. Most rettent már meg igazán Gabi apó.
– Hüh! pernahajderek! Még összetörítek a drága szobrokat! Marsch ki
onnan a szegletből! Ki a közepére, adta szittyái!
De azok, ugy látszott, föltették magukban, hogy az alvilági istenség
láttára fogják megvívni csatájukat; a két kard csak úgy villámlott a
szobor körül.
– De bizony a Proserpinámat csak nem hagyom! kiáltá Gabi apó, leugorva
az itélőbirói tribünről, s a viaskodók közé rohanva.
Késő volt! Achilles egy szerencsétlen parád mozdulattal hátrafelé
csapva, leütötte Proserpina segélyért terjengett öt ujját, míg Lenczi
fráter rosszul irányzott primcsapása az ellenfele rózsás arcza helyett a
gonosz Pluto fejét érte, úgy, hogy annak fele lehullott, s a másik fél
fej félszemével csakugy bámult utána.
Gabi apó odarohant a vaktában hadakozók közé, az egyiket mellbe, a
másikat hasba döfte az öklével.
– Kössenek fel a nevetek napján! hát ez duellum? Összetörtétek a
Proserpinámat!
De még nagyobb baj is történt.
A közberontó segédek egyike azt kérdé:
– Nini! Gabi apó! Mi történt a hátával?
– Az én hátammal?
– Nem érez semmit?
– De igen. Mintha viszketne egy kicsit.
Azon bizony egy becsületes hosszú seb volt vágva. Akkor kaphatta, mikor
a viaskodók közé rohant, valamelyiknek a kardja odatévedt az ő eddig
szüzen maradt testrészére. Annak természetesen nem akadt gazdája, hogy
melyik tette. Elég, hogy meg volt.
Az első vér meg volt: kiomlott. S ezzel a becsületnek elég volt téve.
– Lánczhordta kölykei! lármázott a gárdaőrmester; még ilyen párbajt sem
láttam, a hol a párbajbiró vérével tisztázzák a becsületet.
A vért még nem sajnálta volna; de a Proserpina öt ujját! Ki csinálja
azokat megint oda, a hol voltak?
Gabi apó nem volt olyan vastagfejű, hogy a maga eszétől ki ne találta
volna, hogy az összekaszabolt statuák, meg a hátára tévedt harczi emlék
balladája ugyanabból a fábrikából került ki, mely az eltünt csirkemájak
románczát szerzette… Körmönfont csalafinta!… Föl lett jegyezve a
rézfokos nyelére – s majd «lesz még diószegi vásár!…» «Háromszor veri
ezt kenden Ludas Matyi vissza.»
Még most zöld a gyümölcs; ha beleharapnak, visszaharap; de majd megérik,
s akkor önként pottyan a kertész ölébe.
Hogyan szokott a zöld ifju megérni?
Elmondjuk.
Előre bocsátandó, hogy abban az időben valami sajátságos pusztító ragály
dühöngött a gárdista fiatalság között, melyet nem birtak elmulasztani.
Ha az egyik kilábbadozott belőle, a másik kapta meg. Majd sporadice,
majd epidemice lépett fel; néha az egész kompánia feküdt bele. Orvosi
nyelven úgy hivják azt, hogy «erszénysorvadás» vagy helyesebben
«tárczavérszegénység».
Az okok és kórtünetek rendesen ugyanazok.
Mikor a fiatal gárdista onnan a falusi vármegyéből felkerül ide a
székvárosba, s nyitva látja maga előtt az egész paradicsomot, hát akkor
azt hiszi, hogy ebből neki mind kell kapni. Járja a szinház, az opera,
kávéház, vendéglő; úri bálok, mulatságok a práterben, a sängereiokban;
ismerkedés vidám hölgyekkel, szerelmes kalandok, ajándékozott bukétok,
brazletok; összetört tányérok, poharak; nem is ital, ha nem Cliquot, nem
is kávé, ha nem Munschtól való; a pinczérnek huszas borravaló, a
frizőrnek rendes conventio; – egyszer aztán észreveszi a fiatal ember,
hogy nini! az erszénybe egerek jártak, kilyukadt; akkor aztán elkezdi
fitymálni a szinházakat, kritizálja az operát, nem lehet az ember
fülének kiállni azt a kornyikálást! Kiábrándul a szép arczok iránti
hevülésből, nem megy a vendéglőbe, azt mondja: hogy fáj a gyomra; hanem
hazaviteti magának a privatdinerrel a szalámit; a mi igen jó a
gyomorfájás ellen; azt is «aufschreiben»-re hozatja, s végül símára
lenyiratja a haját. Ezek a kórtünetek. Következik azután a crisis. Egy
nap a beteg azt mondja magában: «ejh mit? hát azért jöttem én Bécsbe,
hogy itt kuczorogjak, mint a Tantalus? Hozzátok azt a pióczát!»
Más okos betegségben a vérbőségnél szokták a pióczát alkalmazni, a
gárdista nyavalyája ebben is exlex; az akkor kívánja meg azt a szívó
férget, a mikor végfogyatékán van az életerőnek.
Előkerítik a pióczát. Az eleinte nem akar beleharapni: azzal
mentegetődzik, hogy megvan tiltva a gárdista uraknak a vérét kiszívni.
Végre fel hagyja magát világosítani, hogy most egy ifju emberélet
megmentéséről van szó s nagylelkű lesz: kiszorongatja a mulhatatlan száz
bankó forintokat, egyelőre nem többet; majd megnő az; de lehuzza belőle
előre az egy havi kamatot; nem sokat: csak tíz forintot. Igy szerez
pillanatnyi könnyebbülést a piócza a betegnek. Hanem ez a javulás, mint
előre tudhatjuk, csak látszólagos; csupán palliativum, mely alatt a baj
ujra megnő; egy hónap mulva már két pióczára van szükség; míg végre a
baj annyira exacerbálódik, hogy utoljára csak egy nagyszerű érvágás
által lehet radicaliter meggyógyítani: az érvágást azonban nem a
patiensen, hanem a tekintetes vagy méltóságos papán hajtják végre,
odahaza.
Iparkodtak ugyan ennek a pestisnek prophylacticus úton és módon elejét
venni. A belépő tagokat mindjárt az első felavatásnál beójtották azzal a
rendszabálylyal, hogy a mely gárdista adósságot csinál, a chargeját
rögtön elveszíti; miután neki kötelezvényt aláirni szigoruan meg van
tiltva. A mint valakit bepörölnek az adósságáért, aló marsch, mehet haza
bakternek. Némelyiken épen nem fogamzott meg ez ójtási lympha, azért
mégis csak csinált adósságot. Viselhette a következményeit, ha nem
sikerült az apát magánlevélben engedékenységre birni.
Hanem egy eset kivételt képezett. Ha az illető becsületbeli adósságot
csinált. Az már egészen más!
Az olyan tartozás, a mit valakinek a gavallérszavára, a szép bajuszára
adnak: az megbecsülésre méltó. Itt már az egyenruha tiszteletben tartása
forog kérdésben. A becsületszóra kapott kölcsön azt bizonyítja, hogy az
embernek van becsülete, s a fiu becsülete az apáé is. Ezt tartozik az
apa beváltani! – Csakhogy ezt a világnézetet az apával bevétetni
tekintély kell. Ilyen tekintély volt Gabi apó. Ha egyszer ő rászánta
magát, hogy neki ereszsze a vastagon fogó pennáját a levélirásnak, az
nem maradhatott a kivánt siker nélkül. Az ő előterjesztését honorálni
kellett.
Ilyenkor lett aztán a zöld gyümölcs megérve. Oh milyen szép vékony
hangon, milyen alázatosan tudott a fiatal ember beszélni Gabi apó szine
előtt, mikor az intermediatióra volt szüksége. Elnevezték akkor még
Jupiternek is. Türték a tetőtől-talpig lekeféltetést töredelmes szívvel:
nem vicczeltek vissza.
Csakhogy az ám az eléggé soha ki nem tanulható tudomány, hogyan kapjon
az ember egy olyan másik embert, a ki becsületszóra irás nélkül ád
kölcsönt? mikor papirosra is olyan nehéz.
Azért volt Gabi apónak ez a második kérdése Lenczi fráterhez:
– Tudsz-e fiam adósságot csinálni?! – Nem olyan komisz, plebejus
adósságot, a mi biró elé megy; hanem úri, elegáns, aristocraticus
adósságot, a mire azt mondják, hogy «vagy fizess, – vagy meghalsz! –
vagy megházasodol!» Lenczi fráter tudott.
Sokféle angyalok vannak a világon, s még többen a világon kívül; de
mindannyi között legkellemetlenebbek azok, kiket Oken
természethistóriája tengeri angyaloknak nevez. Ez tudniillik a czápáknak
legfalékonyabb családfaja, ellátva akkora szájjal, hogy egy ökör
belesétálhat s abban alul-felül három sor éles fogakkal, a mik úgy
egymásba csappannak, mint a legszebb gőzgép metszőfogai. Az angyal
elnevezés nagyszerű uszószárnyaikról ragadt rájuk, a mik az óriási
fejből látszanak kinőve lenni. A két nagy szétmeredő karikaszem szintén
hozzájárulhat a magasztos külső emeléséhez.
Ezen tengeri angyaloknak legfélelmesebb példánya volt ismeretes a bécsi
ifju katonatisztek és gárdisták körében: csakugyan Meerengel-nek hivták.
Megszolgálta szép nevét. A leggonosszabb uzsorás volt, a ki csak valaha
tékozló fiuk után leskelődött.
Pedig akkoriban nem volt az uzsoráskodás olyan könnyű tudomány, mint
most, a mikor ha egy gavallér pénzt akar kapni a szakállára, elébb két
jó barátot kell keresnie, a kinek egyike az egyik félbajuszát, a másik a
másikát engedi az ő szakállához hozzá köttetni s úgy mennek, hármas
ikrekként egy emberszámban, pénzt keresni. S ezt nevezik
váltónyargalásnak.
Még akkor csak kötelezvényt adtak a hitelezőnek, azt is aláirta ugyan
három ember, de kettő csak tanu volt, a ki azt bizonyította, hogy az
adósnak valósággal le lett számlálva a markába a pénz; de nem állt
kötélnek helyette, ha az adós elpárolgott.
Nagy hézag esett volna a világtörténetben, ha két ilyen egymásnak
született lélek, mint Lenczi fráter és Meerengel össze nem találkoztak
volna; a kérdés csak az lehetett, hogy melyik teszi szerencsétlenné a
másikat?
Mert az uzsorásnak is megvan a maga catechismusa.
Miért szidalmazzák az uzsorást? Azért, mert a maga marháját természetes
úton szaporítja. Hát a paraszt nem azt teszi? Mikor megülteti a kotlóst:
alárak tizenkét tikmont, darabja két krajczár; mikor kikelnek, pakene
hendli minőségig nőnek, eladja darabját harmincz krajczárért. Hát ez nem
uzsora? A tojásnak szabad kikelni, megtollasodni; hát a tallérnak nem?
Azt mondja erre a paraszt: «hátha a tojások megzápulnak?» no hát az
uzsorás is azt mondja: «hátha a tallérok megzápulnak?»
A sorsintéző hatalmak által ugyan szigorúan meg volt tiltva a testőr
fiatalságnak az uzsorásokkal való megismerkedés. Hát hiszen az ilyen
gyöngéd viszonyt nem is szokták a nagy harangra kötni. A hal-evésért is
csak akkor ütik az embert hátba, ha torkán akad a szálka: elébb nem.
Ha az uzsorás panaszra ment a fiatal testőr ellen, kifizetetlen adóssága
miatt, ezt rögtön quietáltatták. A tilalom tehát csak erősebb
hüvelykcsavaró volt reá nézve. A páczba került fiatal ember kénytelen
volt minden lehetőt elkövetni, hogy a tengeri angyalának a torkát
betömje, ha az egész élettalyigáját ki nem akarta döczczenteni a
kerékvágásból. Erre a természetes melegre alapítá a Meerengel a maga
egész egyptomi tojáskiköltési methodusát.
Ötszáz forintos kötelezvénye volt Lenczi fráternek a Meerengelnél.
Kezdetnek elég. Nem látott ő abból többet kétszáz forintnál.
Pontosan a lejárat napján ott kopogtatott Meerengel Lenczi fráter
ajtaján. Szivesen fogadták: – Tessék helyet foglalni!
Meerengelnek nagy kimeredt szétálló szemei voltak: hol az egyikkel
nézett az emberre, hol a másikkal, de irgalmat ugyan egyik szeme sem
ismert. Ha az egyikkel dolgozott, a másikat reservába tartotta.
– Mi tetszik, édes Meerengel? kérdé Lenczi fráter az angyaltól nyájasan.
– Talán meg tetszett feledkezni arról a kis kötelezvényről?
– Hogyan? Hát ma volna a fizetés napja? Én két nappal későbbre
számítottam.
– Bizony Isten ma van, tessék ide nézni, mondá a tengeri angyal, s
elővette a zsebéből a kötelezvényt, s széttárta a keblén, azonban mind a
két kezével fogta a két szélét. Ha jó szeme van a főhadnagy úrnak, úgy
is elolvashatja.
– Igaz! E bizony ma járt le. No hát fizetek.
Azzal odament az asztalfiókjához s kihuzott belőle egy töltött bizony
nem erszényt, hanem pisztolyt s odaszegezé annak az üres végét a
Meerengel homlokának: épen oda a két szerteszét néző szeme közé,
minélfogva a tengeri angyal negyvennégy pisztolycsövet látott maga felé
fujni.
Érezte is, hogy fujják a halál szelét.
Előre meghal ijedtében.
– Jaj, nagyságos főhadnagy úr, mit akar azzal a püstölylyel?
– Ha egyet kiáltasz, meghalsz! Azt mondom! Nem lesz kár érted.
– De hát töltött püstölylyel akar engem kifizetni a nagyságos főhadnagy
úr?
– Majd megtudod. Most egyelőre azt akarom, hogy edd meg azt a
kötelezvényt.
– Megegyem a kötelezvényt? A kire van irva az én ötszáz forintom?
– Az ötszáz forintodért ne legyen gondod, azt megkapod, hanem a
kötelezvényt előbb meg kell enned.
– Ezt a papirost megegyem? Soha életemben nem ettem papirost, tintával.
– No látod? Én most megtraktállak olyannal, a mit még soha nem ettél
életedben.
– A nagyságos főhadnagy úr tréfál.
– Nem tréfálok. Vagy megeszed, vagy lövök.
– De ha engem meglő a nagyságos úr, akkor a nagyságos urat lenyakazzák.
– Ne tarts attól. Itt a másik pisztoly, a mivel magamat lövöm főbe. Nem
sajnálom, ha egy ilyen szörnyetegtől megszabadíthatom a világot, mint te
vagy. Nyeled mindjárt egymásután azt a kötelezvényt, vagy meg akarsz
halni?
– Isten a földön! Ez kegyetlen ifjur! Inkább széttépem az irást, vagy
beledobom a tűzbe.