mellén átkötött kendővel, rojtos katrinczával. A két fiut ő vezeti kézen
fogva. Azok olyan egyformák, mint két mókus, még a viseletük is ugyanaz.
Nem rongyosak, a hogy czigány gyerek szokott lenni, az öreg anyjuk
gondoskodott róluk.
Azoknak is hegedű van a kezükben. Igazi felnőtt hegedű, nem afféle
kölyökhegedű. Komoly muzsikusok ezek.
Pali most már egész czigányosan adja a biczegő lépést, semmi úrias
mozdulat nem jár vele. Demonstrál, hogy ő nem más, csak czigány.
Pletykálhat már az az ujságiró, a mit akar! Nem az a bolond, a ki
megirja, hanem a ki elhiszi.
Nem messze a kegyelmes úrék asztalától van egy másik asztal lóczával. Az
a nekik való hely, mert ott két út keresztezi egymást. A mellé
letelepednek.
– No gyerekek, itt ütünk ma tanyát, szól Pali az ifju nemzedékhez. Itt
jó hely lesz. Mindjárt jönnek az uraságok friss zsendiczét inni. Az
éjjel sok bort ittak, arra sok savót kell nekik fogyasztani.
Stimmoltatok?
A gyerekek megpengették a hegedűiket.
– No aztán rajkók, ne kiméljétek a gyantát a hegedűvonótól, a mi nótákat
megtanultatok már, elővegyétek. Aztán felnyissátok a szemeteket! Ha
ezüst gombos úr jön, annak huzzátok a Luiza-csárdást, ha magas kalapú
jön, annak czeppelpolkát. Hát bizony dolgozni kell, a ki becsületesen
meg akar élni. Én is így kezdtem, mint ti. Mikor öt esztendős voltam,
már itt muzsikáltam a promenádon. Aztán minden nap tanulni kell, mikor
otthon vagytok. A ki művész akar lenni, annak nincs pihenése soha. Annak
még álmodni sem szabad másról, csak a hegedűről. No hát az új nótát
betanultátok-e már, a mit a Pontyugrás hozott a Tisza mellől? Hadd
hallom. Próbáljátok el, még most senki sincs a promenádon.
Simon és Aranka neki «senki» volt.
Erre a Petykó meg a Palkó módosan odaállt az apjuk elé, a nagy hegedűt,
a minek a nyakát alig érte el az apró kis ujjaival, az álla alá
szorítva.
Pali maga kisérte őket a hegedűjén.
Citera pedig oda guggolt eléjük, hogy az arcza egyenlően nézzen a
gyermek arczával s halk csengő hangon dudolta eléjük az új tiszamenti
nótát:
«Czigány asszony sátora,
Kigyulladt a hátulja;
Beleégett a vajdája,
A vajdának a leánya.
Ihajja, hajja!»
Ennivaló két kölyök volt! Milyen gyönyörűen elhuzták az új nótát.
– No most magatokban játszszátok el, mondá Pali.
A két rajkó újra elhegedülte a dalt, a vers folytatását dudolta az
anyjuk:
«Én a vajdát nem bánom,
De a lányát sajnálom.
Piros bársony topánkája
Jól illett a lábára.
Ihajja, hajja!»
– De már most az anyátok nótifikálása nélkül huzzátok el egyszer.
A gyerekek azt is megtették.
Simon az átelleni asztaltól boszusan kiáltott rájuk:
– Elhagyjátok ám már azt a czinczogást!
A Palkó gyerek igazi suhancz volt, odanézett rá félvállról.
– De nagy úr az úr, nem adna egy krajczárt?[14]
Hanem a Petykó, az félénk katona volt, azt kérdé az atyjától:
– Apaka! Ki az a mérges uraság?
Pali oda sandított Simon felé féloldalt fordított fejjel, a közben
hegedűjét stimmolva; s aztán vállat vont:
– Nem ismerem. Valami pasasir.
Egyszerre elvonta a figyelmet a «pasasir»-ról két most érkező vendég
közeledése. Egy jótermetű úri ember, carniolgombos bundában, közeledett
erre felé köpczös élete párjával, a ki a zsendiczés bögréket, meg egy
marék sós pereczet hozott magával s kereste az asztalt, a hová
letelepedjék.
A két rajkó szaladt eléjük s futtában elkezdé a Luiza-csárdást.
Az úri ember megállt, úgy gyönyörködött bennük, az asszonyság pedig
megajándékozta a Palkót egy sóspereczczel.
A közben Aranka folytatta, halkított hangon, a maga
gardina-predikatióit:
– És milyen vadember módra hagyta ön magát a catastropha által
meglepetni! Hisz abban az előkelő állásban, a melyet ön elfoglalt, önnek
már előre kellett volna tudnia azt az országos rendszerváltoztatást, a
mi készülőben van. Bizonyosan azért hivatták önt fel Budára, hogy ezt a
nagy fordulatot közöljék önnel. S ön a helyett, hogy ott állt volna
őrsön a helytartóság tanácstermében, ott hágy mindent: fut haza a
székhelyére hangversenyt elrontani! Őrültségi roham volt ez? Nem tudom
minek nevezni. Tán féltékenység? veres posztót látott vadállati düh.
Engem féltett ön? Attól a sánta czigánytól ott?
– Eh, bolond beszéd.
– Csak bolond tettnek az elbeszélése. A helyett, hogy ön az országos
válság alatt ott tartaná magát a központban, szélmalom-harczot kezd a
nemzeti nóták ellen, keresztül bukik egy hegedűhuron s utána küldeti
magának az elbocsátó levelét!
Erre a vádra nem volt mit felelni.
Megint új sétálók jöttek. Ez egy czilinder kalapos úr volt, táritoppos
viseletű hölgygyel. Ezek már czivilizált nemzetbeliek voltak; mert a
férj hozta a feleség után az aludttejes ibrikeket.
A két czigány gyerek rázendítette nekik a «Vagabundenpolkát».
A czifrán öltözött asszonyság megajándékozta a Palkót egy
mézeskalácscsal Aztán odább mentek.
A két gyerek futott az apjához nagy diadallal, az első keresményét
bemutatni.
– Apaka! Apaka! Én egy sós pereczet kaptam.
– Apaka! Nekem egy mézesbábot adtak.
Azzal mind a kettő felmászott az apja térdére.
– A felét neked adom, apaka! jó sós perecz.
– Én meg a mézeskalács felét. Egyél, apaka!
S tömte volna mindegyik a kis kezével az apja szájába a neki szánt
falatot.
Pali alig győzte magát védelmezni ellenük.
– Hagyjatok nekem békét! Nem kell nekem se sós perecz, se mézeskalács!
Külön sem szeretem, hát még együtt? Vigyétek az anyátoknak.
A két rajkó aztán átkuporodott a Citera ölébe, s azzal igyekeztek a
falatjaikat megosztani, a ki aztán méltányosabb volt. Úgy tett, mintha
sohasem evett volna jobbat. Hát csak jó is az a magakereste kenyér.
Simon irigy keserüséggel nézett a muzsikus családra:
– Milyen boldog az a csavargó pereputy!
Az idő már hét óra felé járt s ujabb vendégek még nem érkeztek.
Még az a két pár is elpárolgott.
– Ma nem kell senkinek zsendicze! dörmögé Citera. Épen a Palkó, meg a
Petykó prémiéjén!
– Értem én már! Ezt kapunk ma ni! mondá Pali, a hüvelykujja körmét a
fogán elpattintva. Hiszen ma minden ember a kávéházba siet ujságot
olvasni. A savóra nem kerül ma publikum. Jobb lesz, ha összeszedjük a
szerszámokat.
– Várjunk még egy pirinyót!
Aranka is türelmetlen volt.
– Mire várunk még? Miért nem hagytuk el rögtön ezt a várost? Még az
éjjel? Akarunk még egy ünnepélyes elbucsuzást tartani a hivatalnoki
kartól? Csinálunk bucsuviziteket a jó barátainknál? Megvárjuk, míg
rohadt almával hajigálnak meg bennünket?
Simon halkan dörmögve mondá:
– Azt ön nagyon jól tudja, hogy mi tart itt? A mai ránkontr.
Aranka fitymálva csettentett a nyelvével.
– Ránkontr! Komédiajáték! A közönség elámítására jó. Négy ember összejön
az erdőben. Hoznak magukkal doktort is, párosával. A secundansok
megkisérlik a kibékítést. A felek nem fogadják el. Akkor előveszik a
pisztolyokat. A két legrosszabb mordályt, a mit a fegyverkovács senkinek
el nem tudott adni. Azokról is letörik a czélzó legyet. Aztán megtöltik
jó erősen, hogy felugorjék az égbe, mikor elsül. Azzal felállítják a két
ellenfelet harmincz lépésnyi távolban, állig begombolják a kabátjaikat,
s az inggallérjaikat begyűrik. Aztán egy, kettő, három. Lőnek! Két nagy
lyukat, a levegőbe. Azzal hazamennek mind a ketten eldicsekedni a
feleségeiknek, hogy ők ma a drága becsületükért az életüket koczkára
tették. Engem nem lehet az ilyen színdarabbal megríkatni.
Ez a hecczelő gúny bizony nem illett egy hitvestárshoz.
Simon háttal fordulva a feleségéhez, válaszolt neki a sértő
ingerkedésre:
– Ezuttal nem úgy van az eset. A párbaj föltételei: háromszori
golyóváltás, vontcsövű pisztolyokkal, tíz lépés a barriér.
Aranka még ettől sem ijedt meg.
– No ha ilyen sulyosak a feltételek, akkor bizonyosan megkapta már a
rendőrség a feljelentést, hogy jókor közbeléphessen a párbaj
megakadályozására.
Ez már kegyetlenség volt. Ennyire még egy hitvesnek sincs joga éreztetni
a szívtelenséget. Különösen, a midőn a gyanusítás igaztalan.
Simonnak a vére az agyának tódult, egyszerre vérszinű lett előtte a
világ. Dühösen ugrott fel a helyéről, őrjöngő tekintetet vetve maga
körül s azzal odarohant Palihoz, megragadva annak a két vállát. S
odaordított a szeme közé, egy tébolyodott lihegő haragjával:
– Ember! Add vissza nekem az én czigány putrimat! Add vissza nekem az én
czigány asszony feleségemet! Add ide nekem az én czigány purdéimat! Add
vissza nekem az én hegedümet, a miket elloptál tőlem, te bitorló!
Citera elbámulva nézett a dühöngőre. A félénk Petykó rémülten bujt az
anyja katrinczája mögé, míg a bátor Palkó egy nagy kavicsot kapott a
markába, készen a Góliátot, a ki az apját megtámadja, fejbe parittyázni.
Pali tűrte nyugodtan a czibálást.
Az őrjöngő főur pedig folytatá a keserű kifakadást.
– Aztán eredj oda át! Ott van a helyed! Vedd át a rangomat, a czímemet,
az ordóimat. Legyen a tied a czifra palotám, az equipage-om! És legyen a
tied a világszép asszonyom! Nézd, hogy mosolyog rád! Cseréljünk vissza!
Cseréljünk vissza!
Most már Citera is értett mindent.
Simon egészen ki volt fáradva a dühöngéstől.
Barkó Pali pedig egész hidegvérrel válaszolt neki:
– Nem én, édes ur! S ha te ezt a fényes holdvilágot ezüstté változtatnád
s úgy kinálnád nekem, még sem adnám oda érte az én czigány asszony
feleségemet. S ha valamennyi sugár a napból kiömlik, mind aranyat
csinálnál belőle, még sem adnám oda az én rajkóimat. S ha valamennyi
csillag van az égen, mind gyémánttá változtatnád s ide hoznád nekem, még
sem adnám érte az én hegedümet! Czigánynak nőttem fel, czigány maradok.
Nem cserélek véled.
E pillanatban tünt fel a keresztuton Bárdy Zoltán alakja. Erre felé
tartott.
A mint őt meglátta Simon, abba hagyta a czigánynyal való ortályoskodást
s leforrázott dühvel ment vissza a helyére.
– Megőrült ön? dörmögé fülébe Aranka.
Zoltán pedig egyenesen Paliék felé tartott. Ugyanabban az öltözetben
volt még, a mit az ünnepélyen viselt. Haza sem ment onnan. Egyenesen
idejött a vigalomból. A többiek még mulatnak.
– Jó reggelt, Palikám! kiáltá már messziről a gróf a muzsikusnak.
Pali a gyerekeket tanítá móresre:
– Csókoljatok kezet szépen, rajkók, a kereszttátinak!
Azok olyan szépen szót fogadtak, hogy a mint megkaphatták a kereszttáti
kezeit, belecsimpajkoztak s egy percz alatt fölkapaszkodtak a nyakába.
– Hát ez a kézcsókolás? Ti vadmacskák!
Zoltán mind a két fiut a karjára vette s úgy jött velük Paliékhoz.
– Hát a kis keresztfiaimat is kihoztad? Tán már hegedülnek is? Hát
melyik a Petykó, melyik a Palkó?
Azzal letette őket, egymásnak háttal fordítva. Egészen egyforma
kicsinyek voltak.
– Sohasem tudom én, mondá Pali. Olyan egyforma fekete rigó mind a kettő.
Én csak azt tudom, hogy ez a primás, ez a kontrás.
Azzal a jobb tenyerét az egyik, a balt a másik gyerek fejére tette.
– Az sem igaz ám, apaka! Kiáltá fel a bátrabb. Mert én vagyok a primás.
– Ahun van ni. Már megint eltévesztettem.
A Citera bölcsebb akart lenni.
– No majd én megmagyarázom egész akkurátusan. A melyik az anyját szereti
jobban, az a Petykó.
Erre a szóra egyszerre mind a kettő az anyja ölébe rohant, ölelték,
csókolták.
– A melyik meg az apját szereti jobban, az a Palkó.
Erre megint egy percz alatt mind a kettő az apja nyakán csügött.
– No most már elég világos a dolog, mondá Zoltán.
Pali hamiskodó ravasz mosolylyal dörmögé:
– Legalább, ha egyszer majd katonának akarják őket vinni, nem találják
ki, hogy melyik a «köteles».
– Majd kiváltsuk őket.
(Abban a korszakban az a bölcs kormányelv uralkodott, hogy a ki letesz
egy summa pénzt, a kukoriczába dobhatja a puskát; védelmezze a hazát, a
kinek nincs pénze.)
A két gyerek előre le akarta szolgálni a kegyes biztatást, pengette a
hegedűjét.
– Hát muzsikusoknak neveled őket, Palikám?
– No már ennek a két elsőnek csak az apja mesterségét kell eltanulnia:
hogy ha egyszer temetni visznek, legyen a ki végig muzsikál a
czinteremig. Hanem a harmadik már pap lesz. A negyedikből fiskális lesz.
Most is nagy selma már! Az ötödiket ispánnak szántam. A hatodikból
rektor lesz.
Citera szégyenpironkodva sugott az urának:
– Ugyan te Palya!
Még hatodik nem volt ám!
– A hetediket kereskedőnek szántam.
Citera arczczal és kézzel mutatá, hogy az urának elment az esze.
– A nyolczadikból lesz katonatiszt, de furvézer.
Citera elszörnyedve csapta össze a két kezét.
– A kilenczedikből lesz hajóskapitány.
Most már jól oldalba taszítá az asszony a férjét.
– A tizedikből lesz vasuti.
Citera megragadta Pali gallérját, s rá kiáltott:
– Nem hagyod abba már?
De az csak folytatta rendén:
– A tizenegyedik lesz inzsellér.
Citera a tenyerével ütötte Palinak a hátát, mérgelődve.
– Oh te bolond! Te nagy bolond!
Az tűrte az édes ütlegeket.
– A tizenkettedik lesz kirurgus.
Most már Citera az egyik kezével Palinak a hajába markolt, a másik
tenyerével meg letapasztotta a száját.
– Elment neked a sütni valód?
Pali sunyi módon tűrte a czibálást, s a száját betapasztó tenyerén
keresztül magyarázá:
– Hiszen még csak a tizenkettediknél vagyok. Hol van még a huszonötödik?
Akkor lesz az ezüstlakodalmunk.
Erre aztán az asszonyka egész komoly arczczal tett az urának
szemrehányást.
– Hát nem te dorgáltál meg engem «egyszer», hogy nem illik uri személyek
előtt gyerekekről beszélni, kivált a kik még nem is születtek?
Pali felhuzta a vállát, szétmereszté a tenyereit.
– Hja! Akkor «tisztelt» művész hazánkfia voltam; most pedig vagyok:
«hallod-e te czigány!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… Annak az «egyszer»-nek a története pedig az volt, hogy nem sok időre
Bárdy Zoltán börtönből kiszabadulása után, a kormányzó fényes estélyt
adott a palotájában s arra Barkó Pali is meg volt hiva feleségestől.
Ez alkalommal is sok megjegyzést lehetett hallani a művész mellét
diszítő érdemjelekre, de még többet a szép czigány asszony gyémántjaira
és igazgyöngyeire. Azok már lehetnek igazi dekoratiók a férjre nézve.
Itt hozzá jutott Simon báró, hogy a szép indus nőnek a maga modora
szerint udvarolhasson.
– Kegyedből egész bűbájos Péri lett odakinn, szép Citera!
– Kérem, külföldön a nevemet úgy ejtették ki, hogy «Cythere».
– Úgy még szebb. Egy istennő neve, a ki szerelem dolgában a többi
asszonyoknak mintaképül szolgált. Ez a szép igazgyöngy nyakék
beszélhetne az Olympról leszállt Marsról.
– Kérem: ezt nekem az uram vette Párisban. Épen úgy a gyémánt
fülbevalókat.
– A jó világ pedig azt suttogja, hogy ez Morny herczeg ajándéka.
Citera elérté a czélzást, de nem vette sértésnek, nagyot nevetett rajta.
– Hahaha! Hisz akkor én épen Rómában voltam.
Az urhölgyek, a kik ezt hallották, szemérmesen takarták el az arczukat a
legyezőikkel. A férfiak nevettek.
Citera pedig még csak zavarba sem jött.
– Hát igaz! Elmentünk az útra kettecskén, s hazajöttünk negyed
magunkkal. Hát mi van ezen nevetni való?
Barkó Pali restelkedve inté meg a feleségét.
– Ugyan ne beszélj erről a tárgyról ilyen uri társaságban! Nem látod,
hogy a hölgyek eltakarják az arczaikat?
– Hát az, hogy én az uramnak hűséges asszonya voltam, hogy ő
ajándékozott nekem két gyémánt függőt, én meg neki két gyémánt fiut,
erről nem lehet beszélni? Ez szégyen?
– Ez szégyen.
– Hanem az, hogy egy herczegnek az udvarlását elfogadják s annak az
ajándékait mutogatják, arról lehet beszélni? Az dicsőség?
– Az dicsőség.
Azzal folytatta Simon az udvarlását.
– De hát megfordítva, hogy áll a számadás? Minden hirlap tele volt Barkó
Pál diadalaival. A szép hölgyek rajongtak érte, virágcsokrok közé
temették. Nem bántotta a féltékenység a szép Cythérét?
– Oh egy művésznek a felesége nem érezheti a féltékenységet. Mikor azt
látja, hogy az urát a világ legszebb hölgyei kitüntetik, még jobban
ugrál a szive. Mikor azt gondolja, hogy a kit az egész világ szeret, az
mégis csak engemet szeret igazán.
– De hátha egyszer rájönne a szép asszony, hogy a művésznek a fejét egy
másik szép asszony maga felé csavarta.
– Oh bizony azért nem mennénk a biróhoz, se a paphoz. Hanem majd
helyretenném én a művész uramnak a fejét rövideden.
S mutatta a tenyerével, hogy milyen módon.
– Isteni naivság! sóhajta fel Simon; megfogva Citera kezét. De hisz az
ilyen kedves kacsóktól megpofoztatni nem fenyítés, sőt élvezet.
S azzal megcsókolá Citerának a kezét. Mindenki szemeláttára.
Ez volt a revánzs azért a másik csókért.
Erre a kis intermezzóra czélzott Citera, mikor Palinak szemére lobbantá
azt a kényes tárgyról való tréfálózást.
A mire Pali, ha diákul tudott volna, azt válaszolhatá, hogy «Quod non
licet Jovi: licet bovi.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Zoltán megszorítá Pali kezét s elkomolyult arczczal mondá neki:
– Úgy legyen, a hogy elgondoltad, édes vérem. Neked jutott az osztályból
a jobbik rész. Ha minden magyar úgy igyekeznék, mint te, ugyan erős
lenne ez a nemzet. Lám én utánam nem marad se kicsiny, se nagy, a ki
végig muzsikáljon az utczán, mikor temetni visznek.
– Messze van az még!
– Lehet, hogy a küszöbén állok!
A kelő napnak háttal fordulva, két férfi alak silhoutteje tünt fel az
útkanyarulatnál.
Ezek nem hoztak zsendiczés bögréket a kezükben. Az egyiknél volt egy
kézbeli utitáska.
Láttukra Simon felugrott a helyéről.
– Itt jönnek a szekundánsaink.
S azzal odaveté Arankának:
– Láthatod, hogy a párbaj nincs feljelentve.
– Térden állva kérek bocsánatot.
Kalászi és Ingoványi urak jöttek.
Zoltán gróf is észrevette közeledésüket.
– Isten veled, édes Pálom, mondá a művésznek s kétszer megcsókolá az
orczáját. Citerával kezet szorított.
Pali elérzékenyülten rebegé:
– Megcsókolt! Lehet, hogy utoljára.
Ő már hallotta Mangától, hogy miért jönnek ezek itt most össze.
A két úr azonban, a mint meglátta, hogy Lenke Simonnak a felesége is itt
van, úgy tett, mintha semmi köze sem volna hozzá, rövid kalapemelő
üdvözlés után elsétált a két fél között az uton s beszélgetett a korán
beállt őszi időkről.
Néhány percz mulva ismét viszatértek s látva azt, hogy Aranka még most
is ott ül a padon, gyors léptekkel siettek Zoltánhoz. Nem titkolóztak
többé, hogy hivatalos dolguk van itten.
Ők megtették lovagias kötelességüket, időhaladékot adtak a hölgy
eltávolítására; ha az el lett mulasztva, nem felelősek érte.
– Jó reggelt uraim! mondá Zoltán.
– Jó reggelt, viszonzák azok.
Kalászi az óráját nézte.
– Pontosan jövünk.
– Vonuljunk innen félre uraim, mondá Zoltán, Arankára nézve.
Ingoványi vállat vont.
– Mi ezt a helyet rendeltük találkozóul. Ha a báró a feleségét is
magával hozta, annál rosszabb rá nézve. Egyébiránt nincs a dologban
semmi titok. A holnapi reggeli lap már hozni fogja az egészet. A
becsületbiróság verdiktjét kell közölnünk a felekkel, mely szó szerint
így hangzik: «Miután báró Lenke Simon, egy a mult évben nejét megsértő
nyilvános nyilatkozatért elmulasztá lovagias elégtételt venni a sértő
félen: annálfogva a becsületbiróság báró Lenke Simont párbajképtelennek
nyilvánítja, a kinek a kihivott gróf Bárdy Zoltán lovagias elégtételt
adni nem tartozik».
– Megkapjuk ezt irásban is? kérdé Zoltán.
– Igen, mondá Ingoványi, s átadta a két czédulát Zoltánnak és Simonnak.
S ezzel mi az ügyet részünkről befejezettnek nyilvánítjuk.
Zoltán kezébe vette a czédulát és elolvasta.
Simon a magáét odaveté Aranka elé.
Aranka fájdalom és düh kifejezésével arczán hebegé:
– Hát ezt kellett nekünk még bevárnunk? Kellett nekünk még ez a végső
meggyalázás?
Simon erőltette a szörnyüködést hipokritai szemforgatással.
– Ez méltatlanság! Ez politikai boszu.
Aranka kitörő indulattal szólt:
– Ilyenkor én, ha férfi volnék, egy kést ragadnék s úgy rohannám meg az
ellenfelemet.
Zoltán összegyürte a kezébe adott czédulát. Halk, csendes hangon mondá:
– Uraim. Én a becsületbiróság verdictjéhez nem ragaszkodom. Én a kihívó
urat bátor, lovagias férfinak ismerem. Én tehát a verdict mellőzésével
kész vagyok megadni a lovagias elégtételt a kihívó úrnak.
– A proponált feltételek alatt? kérdezé Ingoványi.
– Igen. Háromszori golyóváltás. Vont csövű pisztolyokkal, tíz lépés
bárriérrel. A czédulák jók lesznek fojtásnak a pisztolyokba.
– Ön teheti azt, gróf úr.
– Nem ezért az úrért itt, mondá Zoltán, hanem azért a hölgyért ott. –
Annak tartozom ez elégtétellel.
Aranka felsóhajtott.
– Még azt sem engedi, hogy teljes szivemből gyülöljem!
Simon, mint a vízbehaló kapkodott levegő után. Zoltán lovagias
nagylelkűsége őt csak ujabban bele vonta a veszélybe, a miből már azt
hitte, hogy kiszabadult.
Ingoványi úr erre meghajtá könnyedén a fejét Zoltán előtt.
– Ez esetben azonban én nem lehetek a báró úr párbajsegéde. Üdv önökkel
uraim.
Azzal megfordult a sarkán, senkihez sem szólt egy szót sem, s
eltávozott.
Simonnak ismét megkönnyebbült a szíve. Ismét megerősíté magát. Ismét
haragot színlelt.
– Most meg nincs párbajsegédem, mondá Arankának.
– Teremtsen ön egyet, ha a föld alul is! Ha más nincs, én leszek a
segédje.
– Nőt nem fogadnak el párbajsegédül.
Ajánlok egyet, szólt Zoltán az ott maradt segédéhez fordulva. Itt van
Barkó Pál úr. Független gentlemen, több nemesi rend lovagja. Ő lehet a
báró úr segédje.
– Nincs ellene kifogásom, válaszolt rá Kalászi úr.
– Fogadd el! sugá Aranka Simonnak.
– Én? A czigányt?
– Ő a nemes!
– Jól van. Elfogadom.
Pali meghajtá magát.
– Leszek a báró úr segédje.
Azzal Citerának meghagyá, hogy távozzék haza a gyermekekkel.
Citera, Palkó és Petykó eltüntek a bokrok sűrűjében.
Kalászi odalépett Arankához:
– Kegyelmes asszonyom. Itt most kegyednek a jelenléte szükségtelen.
Aranka megragadta Simon kezét s odasugott a fülébe indulatosan:
– Lődd agyon az átkozottat! Oda lőjj neki a szíve közepébe.
Egész gyűlölete fölébredt Zoltán ellen. Őt tartotta egész balsorsa
okozójának.
Azzal karjára kapta a nagy kendőjét s a majorság irányában eltávozott.
A hátra maradt férfiak vártak, mig a léptek elhangzottak.
– Elhoztad a pisztolyokat? kérdé Zoltán Kalászitól.
– Itt vannak az útitáskában.
– Töltsétek hát meg.
A pisztolyok megtöltésének a két fél láttára kell megtörténnie. Ki
legyen zárva a gyanu, hogy vagy épen nem tettek golyót a fegyverbe, vagy
a kaliberhez képest nagyon kicsinyt, vagy épen viaszgolyót ólomporral
bemázolva.
Aztán még egy kis formaság volt betöltendő. Azok a bizonyos kármentő
nyilatkozatok.
Zoltán leült ahhoz az asztalhoz, melynél a czigánycsalád volt az imént.
Elővette tárczáját s irt bele.
Végrendelkezés volt.
«Halálom esetén összes vagyonomat fele részben kedves anyámnak, özvegy
báró Lenke Lőrincznének, másik felében pedig kedves barátom, Barkó Pál
úr gyermekeinek hagyományozom.»
Azután egy másik lapjára a tárczájának is irt valamit s azt kiszakítá
belőle.
Ez alatt Kalászi meglépte a távolságot. Tíz lépés, jó nagy athletai
lépésekkel; mind a két határra egy fehér zsebkendőt fektetett. Ez a
korlát. – Azon túl még aztán mind a két fél öt lépésnyi távolságra áll
fel.
Orvost nem hoztak. Az ilyen párbajnál az fölösleges.
– Jól van minden.
Zoltán átadta a tárczáját Kalászinak.
– Itt ebben a tárczában van a végrendeletem. Ez az anyámnak átadandó. –
Ez pedig az a bizonyos nyilatkozat.
– Kalászi úr átvette a tárczát s a zsebébe tette. A kitépett lappal
pedig odament Simonhoz, ki a másik oldalon levő asztalnál ült, sápadt
arczát tenyerébe temetve.
– Báró úr! Bátor vagyok önt hasonló nyilatkozat kiállítására
felszólítani.
S azzal eléje tette a gróf által kiszakított lapott.
– Mi ez? kérdé Simon, kinek akkor már káprázott a szeme.
Kalászi úr sűrű hajlongások között adá meg a kivánt magyarázatot.
– Ez egy obligát nyilatkozat, minőt olyan párbajnál szoktak a vívó felek
a szekundánsoknak átadni, a melynek halálos kimenetele valószinű. – Igen
rövid. – Ennyiből áll: – «Én meguntam az életemet, önkezemmel vetettem
annak véget. Isten irgalmazzon szegény lelkemnek.»
– Mire való ez?
Kalászi úr csupa udvariasság volt. Erről is adott felvilágosítást.
– Ez a párbajsegédek fedezése végett szükséges. Tetszik tudni, az
osztrák törvények a párbajozók irányában nagyon szigoruak. – Ezt a
czédulát: tessék csak szórul-szóra lemásolni a gróf uréról. Mindegy, ha
plajbászszal van is irva, ugy is érvényes. Ezt a czédulát annak a
zsebébe teszszük, a ki halva marad. S aztán itt hagyjuk, míg valaki
rátalál. Így a segédek menten maradnak, nem üldözhetők. Legyen szives,
ha úgy tetszik. Így teszszük bolonddá a németet!
Simonnak minden idege fel volt lázadva ettől a gondolattól.
Itt hagyatni a száraz faleveleken fekve, zsebében az öngyilkossági
nyilatkozattal. A míg rátalál valaki. Talán napok mulva.
A félelem csába vigyorgása jelent meg az arczán.