székeiről s elkezdé az egész tömeg együtt a «Szózatot» énekelni:
«Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar!»
A jerikói trombitahang volt az! Ezek az énekhangok döntötték le azokat a
bástyákat, a mikről az alkotóik azt hitték, hogy örök időkre vannak
építve.
Csak akkor, a midőn az utolsó taps elhangzásával Pali fáradtan
visszatért az öltözőbe, jött oda hozzá Zoltán.
– Most már jöhet vasra veretni a kegyelmes úr! mondá Pali.
– Nem veret már senkit vasra a kegyelmes úr, mert az kegyetlenül
megbukott. A ministerium leköszönt, az egész rendszernek vége. A mai
szent nappal egy új világ kezdődik. A te hegedűd volt az ébresztő!
A művészt aztán átvette a rendező-bizottság, tartottak neki üdvözlő
beszédet. A hölgyek is csoportostul jöttek hozzá hálálkodni, de azok
közt hiába kereste Anna grófnőt. Hát Citera hová lett? Hogy Aranka nincs
köztük, azt már értette.
Még Manga sem settenkedik sehol, a hogy szokása tartja.
Hogy mit tett Manga, azt még nem mondta meg neki senki.
Valami titkos egyetértés volt a közönségben, hogy azt Palinak soha se
árulják el.
S talán nem is volna lehetetlen egy ilyen nagyszabású titoktartás, ha
ujságíró nem volna a világon.
Hasztalan volt Ollósi urat bezárni egy öltöző szobába, ki tudott az
menni az ablakon, s azzal nyargalt a nyomdába megirni a mai nap
eseményeit s azok közt a végzetes gyermekcsere történetét.
A hangverseny után következett a művész tiszteletére adott díszlakoma, a
mit félbeszakított a fiatalság által rendezett fáklyászene. Az első
áldomást Bárdy Zoltán mondta a «legelső magyar emberre», a mit
frenetikus éljenrivalás követett. A második toast szólt a leendő
főispánnak. Iszonyú pohárcsengés. Csak a harmadik felköszöntés jutott a
művésznek. Ha egy és más közbe nem jő, az övé lett volna az első toast.
Hölgyek nem voltak a lakomán.
Fatális dolog volt, hogy a ki Palit felköszönté, kétszer is
belezavarodott a mondókájába, sőt egyszer épen «méltóságá»-nak czímezte
a czigányt, a min Pali nagyot nevetett, de senki más nem nevetett, csak
a fejét csóválta egy némely ember.
Mikor aztán a vad toastok elkezdődtek, megcompareált a társaságban
Ollósi úr is.
Ilyen a hivatását felfogni tudó publicista.
Már hozta két kefelevonatban, azon nedvesen a holnapi szám első oldalát:
vezérczikk! kezdő vers! antrifilé! tárcza! telegramm! kommüniké! on di!
egyveleg! Ciceróval, compacttal, versállal, elsevírrel, borgissal,
nonpareillel szedve! ujjmutató kezekkel ellátva, koszoruk közé rámázva.
Mintaremeke a zsurnalistikai művészetnek.
– Tessék olvasni! Itt van!
Zoltán gyorsabb hirlapolvasó volt, mint Pali. Egyszerre rátalált a
«gyermekcsere» czímű czikkre. Összehajtotta az egész kefelevonatot s
azzal megfogva Ollósi úrnak a gallérját, odavonta őt az ablakfüggöny
mögé, s ezt a nyájasságot sugá a fülébe:
– Hallja kedves barátom Ollósi úr. Én az ujságirókat in genere, önt
pedig specialiter rettenetesképenvalómódon tisztelem és becsülöm, hanem
ha az a gyermekcseréről szóló czikk önnek a lapjában holnap megjelenik,
akkor én önnek minden teketória nélkül kitöröm a nyakát.
Ollósi úrnak ez elég volt.
Arra Zoltán visszasietett az asztalhoz, azzal a szándékkal, hogy kikapja
Pali kezéből a kefelevonatot, mielőtt ez azt a végzetes közleményt
megkapta volna. Az ilyen muzsikus azt gondolja, hogy az ujság is kóta, a
mit elejétől végig le kell muzsikálni. S ez a czikk a tárczában volt, a
vonalon alul.
De már Palit nem találta a helyén. Az eltünt valamerre.
Hová lett? Senki sem tudta.
Egy pinczér mondott felőle annyit, hogy a mint olvasott, egyszer csak
felugrott a székéről, azt mondva: «meg vagyok ölve!» Azzal kitántorgott
a teremből. Azt hitték, hogy megártott neki a pezsgő s hagyták menni.
Senki sem tudott többet mondani Zoltánnak Barkó Pali felől. Mindenki
arról beszélt, hogy mikor lesz összehíva az országgyűlés.
Még ma éjjel a poéták, muzsikusok első rendű csillagai voltak a magyar
égnek; holnap reggel senki sem fogja őket meglátni többé.
XII. FEJEZET. A MŰVÉSZ GUNYHÓJA.
Abban a sürgés-forgásban, a midőn a rendező felhívására a kiváltságos
közönség elhagyta a szinpadi társalgót, hogy a nézőtéren elfoglalja a
helyét, senkinek sem tűnt fel, hogy a vén czigány asszony megkapta a
fiatalnak a kezét s azt sugva neki, «most jössz velem!» vitte magával
Citerát.
Citera egy tetten kapott bűnös lehangoltságával engedte magát az anyósa
által vezettetni.
Mikor az utczára letértek, azt kérdezé tőle:
– Hová viszesz?
– Haza! felelt röviden Manga. S a karját szorosan odaölté a menye
karjába.
A belváros hosszú utczáin kellett végig haladniok, azután egy külváros
szemetes sikátorain, a hol már kóbor kuvaszok ugatták meg az elkésett
járókelőket. Innen is kivergődve, a nagy sétány fasorai alá jutottak.
Azt is szótlanul végig haladták. A sétány végében állt a kis ház, mely a
muzsikus otthona volt. Alacsony, zsindelyes épület, egy kis kirugó
ereszszel, hátul gyümölcsös kert. Körül palánk, melyen áthajlott a piros
bogyókkal tarkáló liczium.
Az ajtón nem kellett kopogni, furfangos tolózára volt, a mit kivülről ki
lehetett nyitni. A házajtónak a kulcsa meg fel volt téve az eszterhéj
alá. Odabenn a szobában már sötétség volt.
Volt ugyan egy pesztonka, kinek az lett volna hivatala, hogy a
gyermekekre vigyázzon, de az már ilyenkor olyan mélyen aludt, hogy
felőle nemcsak az egész házat, hanem őt magát is el lehetett volna
lopni.
No de hát ki jár a czigány házába lopni.
A gyermekek is mind jól aludtak, kettesével egy ágyban, az ötödik a
bölcsőben. Ez már egy éves, el is volt választva.
– Most vesdd le azokat a czifra ruhákat, mondá a menyének Manga. Rakd el
szépen az almáriomba. Sok víz lefoly addig a Szamoson, a míg azokat még
egyszer felveszed.
Citera szót fogadott s előjött ismét a hétköznaplójában.
– No most rakj tüzet, mondá Manga. Tanuld meg, hogyan kell. Forgácsot
raksz keresztbe, aztán a kéngyertyát meggyújtod a parázsnál s elébb
feléleszted a mécsest. Tudod, hogy kell a mécsest megcsinálni? Mikor az
uradnak tokányt készítesz, a faggyút mind leszeded a húsról, s egy
bögrébe félrerakod. Ebből raksz a mécsesre. Azután apró venyigét raksz a
vaskutyára,[12] arra hasogatott fűzfát, akkor alágyújtasz. Ha nem akar
jól égni, hajtsd a kötényeddel. Aztán megcsinálod a rántottlevest. A
kicsike nemsokára felébred, annak levest kell adni. A míg lánggal ég a
tűz, addig nem tartod rá a serpenyőt, mert megtalál benne gyulladni a
zsír. Azután is vigyázz rá, hogy bele ne csapjon a láng, mert kozmát kap
tőle a leves. Mikor a zsír már süstörögni kezd, akkor egy egész
főzőkanálnyi lisztet öntesz közé, azt sebesen elhabarod, hogy hozzá ne
égjen a serpenyőhöz. Mikor a szagáról megérzed, hogy már jól
megpörkölődött, akkor a forró vizes fazékból hozzá öntesz annyit, a
mennyi szükséges. Ügyelsz rá, hogy ki ne fusson. Azután egy csipet
köménymagot dobsz bele, meg egy gondolatra való vereshagymát. Akkor
csendesen habarod a serpenyőt. Utoljára apránkint eregeted bele a törött
sót; a főzőkanállal egyre kóstolgatod, hogy nagyon el ne legyen sózva.
Mielőtt a gyermeknek odaadnád, annyira ki hagyod hülni, hogy a száját
meg ne égesse.
Citera minden utasítást híven követett.
– Hát biz édes menyemasszony, ezt most már meg kell szoknod. Eddig a
napad csinált mindent. Én főztem, takarítottam, gyerekekre ügyeltem, te
azalatt parádéztál, nagyságos asszonyok társaságában kisdedóvókat
rendeztél, s a magad porontyaira nem volt semmi gondod. Ennek most már
vége. Itt van a te kisdedóvód!
Citerának egy szava sem volt ez ellen. Megrakta a tüzet, megfőzte a
rántottlevest; a felébredt gyereket megetette, újra lefekteté s szépen
elringatta.
– Ezt már neked, édes leányom, meg kell szoknod, mert engemet nem látsz
többet a házadnál.
Citera e szóra keserves sírásra fakadt.
– Hát mit vétettem én, hogy így haragszol rám?
– Te is vétettél nagyot, mert ott jártál, a hol nem kellett volna. Nem a
lelkedre kötöttem, hogy ahhoz a házhoz, magadban, nálam nélkül, még
imádkozni se menj?
– Hiszen az asszony küldött, olyan szépen kért rá.
– Hogy a kórság húzza félre azt a szépen kérő száját! meg akart rontani
vele.
– Hiszen nem tudta, hogy a férje hazaérkezett.
– Tudta jól. Épen azért küldött oda téged, azt hitte, akkor otthon marad
az ura s neki könnyű dolga lesz azzal a másikkal. Cserélni akart. Mint
egy czigány! Igazi czigánycsere! Asszonyt asszonyért, férjet férjért.
Csak a mindenható Isten őrzött, hogy most itthon lehetsz a házadnál. Te
itthon lehetsz, de én elmegyek. Én vagyok a bűnös! Én vétettem nagyot.
– Mivel?
– Mivel? A nyelvemmel. Ezzel az ostoba darab hússal, a mit minden
aszonynál ki kellene gyerek korában furni, azután karikát húzni rajta
keresztül. Én rontottam meg a Barkó Palit! De úgy megrontottam, hogy
semmi iralással helyre nem gyógyítom soha. Kikiabáltam egy titkot, a mit
senki sem tudott, azon a látó csillagon kívül az égen, a mi az ajtón
bepilácsolt. Kikiabáltam, úgy, hogy száz ember hallotta. Csak ő nem
hallotta. De majd meghallja, ha az egész világ beszéli. És akkor haza
jön, és megöl bennünket.
– Megöl bennünket? Hát mit vétettünk mi neki, a kiket úgy szeret?
– Azt, hogy loptátok azt az ő szerelmét. Tolvaj vagy te is, tolvaj még
az a bölcsőben alvó porontyod is. Elloptátok tőle a szivét. Elloptátok
az egész életét. Elloptátok a czifra aranyos ruháját, a kardját, az
arany sarkantyuját, a grádicsos palotáját, helyébe loptátok az inséget,
a nyomorúságot, meg ezt a gunyhót. S én voltam az orgazdátok.
Citera erre elkezdett féktelenül nevetni.
– Csak te nevess, bolond! Azt hiszed, én most gunárost játszom veletek
«nem eszik kend libahust!»[13] de majd mingyárt itthon terem. S akkor
azon kezdi, hogy legelőbb is tégedet megfojt, azután sorba megfojtja a
gyermekeket. Engem utoljára hagy, hogy a többiek halálát végig nézzem,
akkor öl meg.
Czitera ismét elrémült.
– Én Istenem! Hát miért! miért?
– Azért, mert úgy érdemeltük. De én nem várom ám be itten. Nincs elég
vastag pofám, hogy a szeme elé merjek kerülni. Elbujdosom. Soha a
hiremet se halljátok többet. Vagy ha meghalljátok, csak azt halljátok,
hogy valahol a Szamos kivetett a partra. Ha addig éltek. Oh mennybeli
Jehova, de bolondot tettem, de bolondot tettem.
Az öreg czigánynő kiszaladt a házból, hasztalan kiabált utána Citera,
úgy futott, mintha üznék, a folyampart felé. Ott eltünt a sűrű fehér
levelű nyárfabokrok között.
Citera aztán leült a háza küszöbére, onnan bámult ki a világba. Az égen
járó holdvilágra, meg arra az érthetetlen nagy világosságra, a mi a
város fölött derengett, hogy az égen a bárány felhők mind pirosak lettek
tőle. (Az volt a kivilágítás.) Valami szakadatlan moraj zúgott fel a
városból, emelve zenehangoktól. Arról sem tudta kitalálni, mi az?
XIII. FEJEZET. A KETTŐS ÁRNYÉK.
Barkó Pali úgy elfutott a tiszteletére adott lakomáról, hogy még a
hegedűjét is ott felejtette.
Futott, mintha kergetné valaki, mintha attól félne, hogy elfogják,
visszaviszik. Valami névtelen rémület üzte.
Csak akkor kezdett magához térni, mikor a város utolsó házait is
elhagyta, kijutott a folyampartra.
Itt azután, mikor lábai alatt ropogott a kavics, az az ismerős kavics,
melyben annyiszor szedett békateknőt gyerek korában, elkezdett magával
tanácsot tartani.
Mit kiabált ki felőle az a czigány asszony?
Hogy ő nem annak a fia, hanem a bárónéé. Nem czigány, hanem nemes úr.
Ha nem czigány, akkor nem is muzsikus. Semmi jussa hozzá, hogy a
világban alá s fel tekeregjen, hegedűvel. Akkor a czigány asszony sem az
ő felesége? Hát a purdék? A czigány purdék?
Álom volt az élete, s most egyszerre fölébresztették belőle.
De hát nincs arra hatalma az embernek, hogy azt mondja: nekem nem kell a
ti valóságos világotok! én tovább akarom álmodni a magam álmát. Nekem az
tetszik.
Mi lesz most belőle?
Az egész világ nevetve fog újjal mutatni rá. Mint czigányt megbecsülték,
mint nemes embert, szánni fogják. Nem lesz számára hely a kerek világon
sehol.
Ráült egy vén fűzfaderékra, mely a vízbe dült a partról. Onnan nézte a
locsogó hullámot. Milyen egyszerű megoldása volna a találós mesének,
fejtetőre a vízbe rohanni s nem jönni többé elő.
A csalit másik oldalán, a partkanyarulatnál épen így bámult a mély vízbe
az a másik, a ki a bajt okozta: Manga.
Palinak eszébe jutottak a gyermekei.
Ej haj! Minden bolondság a világon! Dicsőség! Hatalom! Gazdagság!
Asszonyi kegy! Füst és pára! Csak azok a szép gyerekek: az az igazság!
Megint csak kilépett arra a kavicslepte vízjárásra s mérte végig hosszú
léptekkel a partot.
A keleti égen már kezdett pirkadni a hajnal, a nyugoti oldalon még
vitatta a befolyását a fogytán levő hold.
E kettős világításban a parton járkálónak is kettős volt az árnyéka;
erre a hajnalfény, amarra a hold vetette árnyék.
Ilyen kettős árnyék követi őt minden lépten-nyomon.
A part mentében levő csalit egész őszi képet vett már fel. A bükkfák
hullatták sárga leveleiket. Az aljban virított a dércsipte cserjének a
lombozata. Vörös gyűrű, szömörcze, borbolya a veres és lilaszin minden
árnyalatában pompázott. Közte a kisértetiesen fehér törpenyár lombozata.
Madárfütty nem hangzott már, csak a prücskök czirpeltek szerteszéjjel.
Ehhez az idylli prücsökzenéhez olyan kiáltó ellentétet képezett a
városból felhangzó Rákóczy-induló elmosódott accordja. A tegnapi éj
benyulik a mai hajnalba.
Pali ebből sem értett semmit. Hisz ő nem volt politikus.
Neki vágott a sűrűnek, a hol nem fog semmi zajt hallani.
Egyszer aztán csak arra riadt fel, hogy a sűrű rekettyés közül egy
szembejövő alak toppan eléje.
Manga volt.
A czigányasszony megállt, mikor Palit meglátta. Ez pedig indulatos
hevességgel csörtetett feléje. A két ökle fel volt emelve…
– Mit tettél asszony? rivallt rá rekedt hangon.
– Megforgattam a szivében a kést, suttogá Manga.
– Az én szivembe verted azt a kést! Hát érdemeltem ezt te tőled «én»?
Nem voltam én teneked jó fiad, hogy most megtagadsz? Nem voltál te nekem
mindig jó anyám? Koplaltál, hogy engem jól tarthass, rongyoskodtál, hogy
engem felruházz! ha beteg voltam öledben tartád a fejem! ha rossz
voltam, te akkor is szerettél. Soha egy feddő szóval nem illettél.
Templomba hordtál, imádkozni tanítál. A becsület regulájához szoktattál.
Soha egy anya oly hű rabszolgája nem volt a gyermekének, mint te
énnekem. S most azt mondod, keressek más anyát, nem vagyok, nem voltam
soha a fiad. Hát akkor ki vagyok? Nem voltam én tegnapig boldog ember?
volt kis gunyhóm, de tele örömmel, szeretettel. S te most engem a
gunyhómból kizavarsz? Azt mondod, menjek palotával cserélni. Hát az én
czigány asszonyom? A kis kölykeim? Az mind nem enyim. Álmodtam: vége
van! És a hegedűm? Az sem az enyim! Törjem össze. (E szónál Pali
megragadta Manga vállait.) Valld meg, hogy hazudtál. Nem igaz, nem igaz,
nem igaz. Mert ha úgy van, a hogy mondod, én inkább megölöm a feleségem
és a porontyaim, téged pedig velem együtt ebbe a folyóba öllek, minthogy
másnak adjalak.
A vén czigánynő arcza örömtől ragyogott.
– Jaj de szép vagy, mikor így haragszol. Hát csak szeretsz te minket, a
kik téged úgy szeretünk? No ne forgasd hát úgy a két szemed. Czigányság
volt a dolog, semmi más. Hát czigány asszonytól mi is telne ki más, mint
czigányság. Csak azt a kevély embert akartam megszégyeníteni. Ráfujtam s
összezsugorodott. No ne nézz rám olyan nagyon, no! Mert megijesztesz.
Hisz nem akartam én, hogy neked fájjon! Bizony Isten, nem akartam.
Dehogy adnálak oda senki grófnéjának! Még ha a török császár kérne,
annak se adnálak. Az én fiam vagy! Tudod, hogy neked sohasem hazudtam.
No ne nézz úgy rám. Csókold meg az orczámat.
– Hát fiad vagyok? Czigány fiad? mondá Pali gyanakodó arczczal. Majd
megtudom: igazat mondasz-e? Most ide hozom a két fiamat, velem együtt
muzsikáljanak a járó-kelőknek rézkrajczárért, igaz czigány módra. Ha azt
megengeded, akkor elhiszem, hogy én hozzám igaz vagy.
Manga elfogta Pali kezét.
– Úgy, úgy. Hozd ide a két rajkót. Tanulják meg, mi a czigány dicsőség.
Te bolond! Hiszen ha ránézesz arra a két fekete rigóra, arról is meg
kell tudnod, hogy te vagy a fekete vérű, nem az a másik.
Pali keblére ölelte Mangát. Édes jó szülőm.
– De megállj! Megállj! Egy nagy bolondot mégis csak csináltam! Mikor azt
mondtam, hogy az a hatalmas úr az én fiam: akkor az ellene fordult az
igazlelkű grófnak. «No ha nem vagyok testvére, akkor megvívhatok vele».
Ide fognak jönni, azt is tudom. De ne félj. Megrontom ezt a szándékot.
Nem lesz abból a párbajból még sem semmi. Látod ezt a hét szem babot a
kezemben. A hány, annyiféle színű. Ha én ezt a hét szem babot feldobom,
mikor leesik, kereszt lesz belőle.
Manga feldobta a babszemeket a légbe.
– Látod, hogy kereszt lett. Ezeket most beletaposom a földbe. Megvan a
babona. Ez a viaskodás el van rontva. Nem fognak azok egymásra lőni,
keresztet csináltam közéjük. No most gyere, menjünk a te kis házikódba,
a te otthonodba. Ne félj, tied marad! Aztán ne haragudj az édes
szülődre. Tudod czigány asszonynak vériben van a czigánykodás. Hát
tehetek én róla, hogy czigány vagyok?
Minden helyre volt hozva már. Czigány asszony helyre czigánykodta, a mit
elhibázott. S a czigánynak az a jó szokása, hogy mindent elhisz, a maga
fajtájának. «Bolondság, tréfa volt az egész!»
A nap kiemelkedett a láthatárról, a holdárnyéknak vége lett egyszerre.
Bánta is már, hogy mi zaj morajlik fel onnan a városból? Az ő háza táján
kukurítanak a kakasok. Ez az ő virradatja.
Citera még ott ült a ház küszöbén, az őszi lomb fényes sötétségébe
bámulva, a midőn egyszer csak felriadt a targaly recsegésére.
A csalitból Manga és Pali jöttek elő, egymást átölelve.
XIV. FEJEZET. A HÉT SZEM PASZULY.
A sétány elején volt egy tejgazdaság, kedvencz látogató helye a városi
közönségnek.
Korán reggel ide szoktak kijárni kúrából, a kiknek tejet vagy savót
tanácsolt az életrendjük. A savót, zsendiczét azon forrójában
fogyaszták, a hogy hajnalban elkészült.
Terjedelmes park volt a gazdaság mellett, kanyargó utakkal, azoknak a
mentén voltak felállítva asztalkák leczövekelt padokkal, a mik mellé a
vendégek letelepedhetének. Ki-ki maga hozta el a zsendiczés bögrét s a
karaj kenyeret magának, pinczér nem szolgált fel. Háboríthatlanul
szürcsölhette mindenki a forró italkáját. Egy sátor alatt árultak
sóspereczet, a másik alatt mézeskalácsot. Vannak, a kiknek orvosi
rendeletből mézeskalácsot kell aprítani az aludt tej közé.
Szép derült októberi reggel volt, az ökörnyál úszott a légben, s hosszú
fátyolfonalakban akadozott fel a fákon, a pázsit mintha be lett volna
szőve finom pókhálóval, melyen ragyogott a harmat, itt-ott fehér zuzmara
is: az első dér. A fákon veres mókusok futkároztak, hajigálózva a
bükkmakkal, a huros rigó ropogtatta a gyalogfenyő magjait, a házi macska
talpait kimélve járt a kavicsos úton s a fűszálakat kóstolgatta. A
mezőről hangzott a fiát hivogató tehén bőgése s a vezérbika kolompolása.
Emberhang nem zavarta a csendet.
A legelső látogató egy férfi és egy nő volt. A nő sötétszinű
útiköntösben, állon keresztül kötött selyemkalappal; a férfi vastag
szövetü kurta dzsekkben, félmagas czilinderrel a fején, a mit úgy
híttak, hogy «czvájfler» (tünődő).
Alig ismer rájuk az ember.
Ők volnának ezek? A kegyelmes úr és a kegyelmes asszony! Hajh, az az egy
nap tíz esztendőt vénített rajtuk!
Ide jöttek korán reggel. Talán azért, hogy kizsémbelhessék magukat.
«Otthon» már nincs. A palotában nem mertek éjszakára maradni. Féltek a
néptüntetéstől. A vendéglőben pedig minden szó áthallatszik a
szomszédba. Talán egyéb ok is volt, a miért egyikük ide jöjjön.
Leültek egy útféli asztalkához, két átelleni lóczára, de nem szemközt,
hanem úgy, hogy az egyik hátat fordított a másiknak, s mikor a másik
megfordult, akkor az egyik fordult háttal.
– Itt van az ön vasfejűségének következése, kezdé Aranka. Százszor, nem
egyszer figyelmeztettem önt rá, hogy igyekezzék az állását mind fölfelé,
mind aláfelé megerősíteni. Önnek meg kellett volna nyernie a népnek a
szivét.
– Hát van a népnek szive? Árulják azt a piaczon?
– Megnyerhette volna apró kedvezésekkel, a mik a kormánynak semmibe sem
kerülnek. A helyett ön mindent elkövetett, hogy szükségtelen kicsinyes
hatalmaskodásokkal minden osztályt elidegenítsen magától. Háborgatta a
közönséget a mulatságában, kihivólag lépett fel a nemzeti érzülete
ellenében. Beleszólt a ruházati viseletébe, hadjáratot viselt a kalapok,
a tollak, a szalagok ellen.
Simon egy fűszálat vett a fogai közé, azt rágta apróra.
Aranka győzte a szemrehányást.
– A helyett, hogy féltek volna öntől, kinevették, hallhatta az ablakából
a gúnydalokat, a miket az utczán önről énekeltek.
– Nem azt mondá ön, hogy ön szerzi e gúnydalokat?
– Ezt az «egy» szavamat elhitte ön. Nem vette észre benne az iróniát.
Hisz azokat az ön legjobban fizetett intimusa irta s az ön saját
nyomdáján sokszorosította.
Simon kiköpte a megrágott fűszálat a szájából. Keserű volt!
– Az előkelőbb köröket nem hogy megnyerni igyekezett volna, de
elidegenítette magától. Én igyekeztem az előkelő hölgyek társaságát
keresni, ön pedig üldözte azoknak a törekvéseit. A ki az ön
hivatalszobájába belépett, onnan csak könyes szemekkel s haragpírral az
arczán jött vissza. S a ki az asszonyok ellen kezd háborút, a meg van
verve.
– A ki szövetkezik velük, még jobban.
– A polgárságot zsarolta ön. Általános volt a vélemény, hogy önhöz csak
vesztegetés útján lehet közelíteni.
Ez kegyetlen csipés volt.
– Van-e még valami a bűnlajstromomon? förmedt fel Simon. Még azt is
szememre veti? Hiszen ha a jövedelmeimet iparkodtam szaporítani, ennek a
főoka az ön őrült pazarlása volt.
– Szeretem, hogy főokának nevezte; mert mellékokai is lehettek. Nekem
megtiltotta ön, hogy még valaha a szinpadon megjelenjek, bárcsak egy
hangversenyben közreműködni is; de saját magát nem tiltotta ki onnan. S
ott is a legalantasabb spherákban találta jól magát, kardalnoknők és
apró ballerinák között. Azokkal tudott egész éjeket végig tivornyázni.
– Ne kivánja, hogy visszaadjam ezt a vágást.
– Ön fel sem tudta fogni állásának feladatait. Mikor a kormányának
referált a kerületéről, mindig azt irta meg, a mi kellemetes, de nem
igaz. Soha egy valóságnak megfelelő jelentést a maga helyén és idején
nem koczkáztatott.
– Hát ezt hol vette?
– Alattvaló hivatalnoktársai irányában durva, kiméletlen, kötekedő volt.
– Ezt ön mind Fruzina asszony néma jeleiből tudja?
– Elzárta ön magát mindenkitől, csak azt fogadta szivesen, a ki
denunciált, egész rendszert csinált a kémkedésből.
– S ki tanított engemet erre?
– Bizony nem én. Én azt hittem, hogy önnek nemes ambitiói lesznek; hogy
fokról-fokra emelkedni fog honfitársai becsülésében s engemet is magával
együtt fog abba a légkörbe emelni, a mely után epedtem, mint a
bányalégben fuldokló a szabad ég után s a helyett magával húzott le az
ingoványba. Én egy nagy nevet akartam kapni s kaptam helyette egy nagy
bélyeget! Most látja ön, hogy hová jutott. Azon a napon, a melyen ön
elhagyja ezt a várost, fel lesz lobogózva minden ház s a templomokban Te
Deum laudamust énekelnek. Ön pedig kerülni fogja saját nemzetét.
– Gyűlölöm ezt az egész fajzatot!
Léptek hangja zavarta meg a szivélyes társalgást, a tekervényes úton nem
lehetett messziről meglátni, hogy ki jön a borókabokrok miatt. A sétány
tulsó vége felől jöttek többen, hangos beszélgetés között.
Csak a mikor kibukkantak a sűrű bokrok mögül, akkor ismertek rájuk a
kegyelmes úrék. A czigány muzsikus, meg az ő pereputyja.
No ezekért nem érdemes helyet változtatni.
Pali jött, aztán meg Citera a két iker fiuval.
Pali levetette a tegnapi nagy szerephez viselt bársonyattilát, most már
a hétköznapi dolmánya volt rajta. «Viktória» dolmánynak hivták azt,
világos kék posztóból, veres kihajtóval, három sor apró ólompitykével,
hozzá még rajthuzli rézgombokkal. A hóna alatt hozta a hegedűt, de nem
ám azt a straduariót, az most is ott van még tokba zárva a szinháznál;
ez csak afféle Schunda-hegedű.