– Lásd, milyen szép eredményt értünk el! A mai hangverseny bevételével a
kisdedóvodánk otthona meg van alapítva.
Simon szatirás dölyffel válaszolá:
– Már most alapítsatok majd egy «nagy gyermekeket» megőrző óvodát,
neveletlen árva patrioták számára. Arra van sürgetős szükség ebben az
országban.
Ollósi úr visszatért Zoltán gróffal Simon báróhoz.
Zoltán egész nyugalommal kérdezé:
– Mit parancsolsz velem, kegyelmes uram?
– Te vagy a rendező? Nem veled akarok beszélni, hanem a muzsikussal.
Ollósi urnak fölnyiltak a szemei: «Ahá! Ez is a Phaedrus vadásza! Nem
kereste az oroszlánt, hanem csak a nyomát».
– Mingyárt ide küldöm, mondá Zoltán s elment Palit keresni.
Simon előtt ott tiblábolt Ollósi.
– Édes Ollósi úr, mondá neki rettenetes szelidséggel. Most még egy
dologra kérem. Kegyeskedjék a kedvemért rögtön levegővé változni.
Ollósi úr sietett a felsőbb óhajtásnak eleget tenni; de azért bizonyosan
ott tartotta a fülét. Hej, mert az ilyen reporternek, ha maga eltünik
is, de a füle, meg a szeme ott marad.
Egy percz mulva előállt Pali.
– Parancsolatjára állok, kegyelmes uram.
Simon báró eléje tartotta a szinlapot.
– Ki állította ezt a játéksort össze?
– Én.
– Mikor adta ön be a czenzornak?
– Három nap előtt.
– Mellékelve volt a dalok szövege?
– Be voltak nyujtva mind a költemények, mind a hangjegyek.
– Akkor az a czenzor őrült volt, a ki ezeket megengedte! Én megtiltom
önnek e zeneművek előadását.
– Kegyelmes uram. Én ugyanezeket a császárvárosban, Bécsben is előadtam,
a legmagasabb uraságok jelenlétében.
– Bécsben tehette ön. Hiszen szivarozni is szabad mindenütt; de a
lőporos toronyban még sem.
– De hiszen itt ebben a városban is eljátszom én ugyanezeket a darabokat
nyilvános helyeken akárhányszor.
A kegyelmes urat egészen kihozta a sodrából az, hogy a czigánynak igaza
mer lenni! Ő vele szemben! Mértéktelen dühbe jött egyszerre.
– Velem ne feleselj, czigány! Ha czigány vagy, légy czigány! Eredj
korcsmába, kávéházba: huzd, a mit a vendég parancsol! Azután fogd a
tányért s szedd össze az adakozást a borozóasztaloknál! De ha ezekkel a
rendjelekkel akarsz föllépni egy theáter paré közönsége előtt belépti
dijak mellett: akkor tartsd meg a becsületet. Ezt a programmot nem
játszod el.
S azzal a szinlapot kettészakítva, odadobta a művész lába elé.
– Beszélni fogok a rendező urakkal, mondá Pali.
– De ne az asszonyok szoknyái mögé sánczold el magad! Küldé utána a
dölyfös sértegetést Simon.
– Férfiakkal fogok beszélni, szólt az visszafordulva.
Ezzel a művész elvegyült a társaság közé.
Simon báró egyre tüzelte magát, magában pattogva.
– Csak kitör a czigánytermészet a czudarból! Azért, mert egy tejen
nőttünk föl, még szembe mer velem állni és visszavagdal. Megállj! Majd
tartok én neked óvácziót! Majd azt a koszorut tedd el, a mit én kötök a
számodra.
A Manga onnan nézte egy szögletből.
– Jaj de csunya vagy, mikor igy haragszol! Csak a feleséged ne látna
ilyenkor. Csak ne vicsorogtatnád úgy a fogaidat. Bizony úgy felejt az
Isten!
Ollósi úrnak föl-fölbukkant a feje félig egy ferzeszkaszni mögül.
Magában sóhajtozott: «Hajh milyen érdekes czikk lenne ebből, ha a
czenzura ki nem törölné! De paskvilltárgynak se kutya!»
E közben egy postakihordó rontott be a foyerba, nagy táskával a nyakában
s egy pár vendég lábának letaposásával odafurakodott a kegyelmes ur elé,
katonásan szalutálva.
– Kegyelmes uram. Express depesche.
Azzal kinyitva a nagy táskát, kihúzta belőle a lajstromos könyvet, meg
egy hivatalos pecséttel lezárt nagy kék borítéku paksamétát. Tintás üveg
és toll is volt birtokában. Azt mind egyszerre odakinálta Simon bárónak.
Az pedig most épen nagyon kifordított kedvében volt. A postásnak is meg
kellett érezni a haragját.
– Az ördögökbe is! Még a szinházba is nyakamra hozzátok a depescheket!
Vidd oda a levelem a megyefőnök úrnak, irja alá helyettem az átvételt.
Most nekem más hivatalom van.
A postás odament Lebegut urhoz. Annak a számára is volt egészen hasonló
alakú levele. Odaadta a kezébe a tintába mártott tollat.
Lebegut úr átvette mind a két levelet s beirta a könyvbe a nevét. Azzal
a póstás odább ment.
Senki sem sejtette, hogy itt e nehány percz alatt egy darab
világtörténet ment végbe.
Lebegut hűségesen prezentálta Simonnak az átvett sürgönyt.
– Dignetur excellentissime!
Simon mérgesen elkapta a levelet s föltöretlenül az oldalzsebébe gyűrte.
– Majd elolvasom otthon.
Lebegut úr visszament a feleségéhez s egy fali lámpa alá állva, fölvágta
szépen a tollkéssel a neki szóló levél pecsétjét s elkezdte azt olvasni.
Mentül tovább olvasta, annál hosszabb lett az ábrázatja, a szája
gömbölyüre nyilt s a két szeme kidülledt. Azután Fruzina asszony felé
fordult s elkezdte neki néma jelekkel magyarázni a levél tartalmát. Ők
már megértették egymást.
Az a kacskaringós gallér azt jelentette, hogy «miniszter», a feje fölött
ívben átemelt kéz azt, hogy «megbukott», a két kézzel csinált szélmalom
azt, hogy «minden fölfordult», a két tenyérnek lapátszerü felfelé
legyintése azt, hogy «minket innen eleblábaltatnak».
Fruzina asszony néma jelei az ijedséget tolmácsolták: mi lesz belőlünk?
Ismét visszamegyünk kintornázni, furulyázni?
Lebegut úr aztán megnyugtatá jelbeszéd útján. Azt nem teszszük, fizetik
a teljes penziónkat, ezentul összeteszszük a kezeinket s a lábunkat
lógázzuk.
Ezzel aztán Fruzina asszony teljesen meg volt nyugtatva.
Senki sem ügyelt rájuk, minden ember figyelme oda volt ragadva Simon
báróhoz. Mit fog az most mívelni?
Csak Ollósi úr figyelte meg a Lebegut-pár mimikai eszmecseréjét s kezdte
azt magának érthető nyelvre lefordítani.
Bárdy Zoltán közeledett Simon felé és még egy pár előkelő úr.
Lenke Simon három lépést hátrált előlük.
– Kérem! Önökkel semmi dolgom. Önökkel szóba sem állok. Nem vagyok semmi
értekezésre birható.
Aranka odalépett a férjéhez. Azt is elutasítá.
– Báróné! Önnek a szinházban csak a páholyban van helye. Ön a szinpadon
nem komédiázik többet.
Ekkor Anna báróné járult a fia elé.
– Édes fiam! Tekintsd a hölgyeket. Az ország legtiszteletreméltóbb
alakjait látod magad előtt. Minden szem kérlelve fordul feléd.
– Grófnő! Én nem játszom el Coriolánt! Én ezekért a rám néző szép
szemekért nem koczkáztatom az állásomat. – Hagyjon engem a grófnő
békével! – Én önnek a világon semmivel sem tartozom, mint ezzel a szilaj
vérrel, mely ereimben tombol. A mi vagyok, azzá magam teremtém magamat.
Az önök jótékony hóbortjai miatt nem hagyom magam porrá töretni.
Zoltán eléje toppant, felindult hangon szólva hozzá:
– Uram, ne sértse ön meg a hölgyeket!
– Én csak az anyámnak beszéltem.
– És az én anyámnak!
E nehéz jelenet félbeszakadt Pali közbeléptével.
Minden arcz föl volt hevülve az indulattól, csak az övé volt olyan, a
minő mindig szokott lenni, mozdulatlan, nyugodt.
Odalépett egészen közel Simonhoz. Szemébe nézett, a mit az nem tudott
eltürni.
S még hozzá az az előkelő modor, a mivel a czigány beszélt a hatalmas
főúrhoz!
– Kegyelmes úr! A hogy méltóztatott megparancsolni, úgy teszek.
Holnaptól fogva nem vagyok más a lakóvárosomban, mint egy czigányprimás.
Játszom a korcsmában, a kávéházban, sétányon; huzom azt, a mit a
vendégek parancsolnak s járok tányérozni az asztalok körül. De ma! Este
hét órától tizig – én nekem csak az én uram, a tisztelt közönség
parancsol. Annak fogok ma játszani. És azt fogom játszani, a mit
nyomtatásban kiadtam. Tessék azután velem a kegyelmes urnak azt tenni, a
mi hatalmában áll.
Azzal megfordult a sarkán s átment a foyerból a szinpadra.[11]
Simon arcza a dühtől úgy fénylett, mintha öntött rézből volna a homloka
és izzadt bele. A hangja elfulladt.
– Még ilyen vakmerőséget nem látott a világ! Hogy neked csak a te urad,
a közönség parancsol? Te czigány! – Majd megmutatom én hát neked, hogy
ezt a te fenséges uradat, a tisztelt közönséget is kiveretem ebből a
házból!
Az egész társaság elszörnyedt erre a szóra.
Zoltán gróf eléje állt a hatalmaskodónak.
– Azt kisértse ön meg uram! S aztán legyen felelős azért, a mi akkor
történni fog.
Simon már benne volt az erőszakoskodásban, nem lehetett meghátrálnia.
– Én felszólítom önöket, hogy vegyék vissza a pénztárnál a belépti
dijaikat s oszoljanak haza! Ha nem engednek önök a fölszólításomnak, én
a hatalom eszközeihez fogok nyulni. S azt a szemtelen lázadót az
asszonyok szoknyái mögül elhurczoltatom!
– Ön nyomorult! kiáltá rá Zoltán. Meg meri támadni a hölgyeket.
A sértő szó megrázta a dühöngőt.
– Ön engem nyomorultnak mer nevezni? – Köszönje, hogy testvérek vagyunk.
– Voltunk már egyszer testvérek, karddal a kézben szemközt. – Hivassa ön
a poroszlóit. Verekedni fogunk! Meglátjuk, lesz-e önnek bátorsága az én
testemen keresztül gázolni? Mert engemet talál legelől.
Több férfi, köztük ősz szakállu daliák, oda sietett Zoltán mellé. Nem
szólt senki, de tenni kész volt.
És ekkor egy olyan oldalról, a honnan senki sem várta, támadt Zoltán
szavaira erőteljes visszhang.
Mikuláj úr ökölre szorított keze és fölemelt kalapja emelkedett ki a
többiek feje fölül. Ő kiáltott föl a maga idegen accentusával.
– Igazság megvan gróf úrnak! Mink ántrét megfizettünk. Akarjuk hallani
muzsikát. – Kikergetni publikumot theatrumból? Nem oda Buda! – Nem
vagyunk Muszkaországban, excellencziás uram!
A felesége csitította.
– Nem bánom, csapjanak el! – Inkább kapálom krumplit!
Elbámult mindenki. Még a Morvából ide származott idegen hivatalnok is
föltámadt a saját vérünkből való zsarnok ellen. Ez mindenkinek
fölnyitotta a száját. Kiabáltak már mindent össze-vissza.
Csak Balambér úr nem kiabált semmit. Nagyon halkan sugta a nejének:
– Gyerünk mi innen Zsenám, mert itt baj lesz! – Elosontában bele botlott
Ollósiba s igen szépen kérte: «Engem ne irjon a referádába, nem voltam
itten».
Simon báró fölcsapta a kalapját a fejére. Arankának megfogta a karját.
– Menjünk! Nem beszélünk többet, hanem cselekszünk.
Anna báróné odarohant hozzá s letérdelt eléje.
– Simon! Ne felejtsd el, hogy az én fiam vagy! Az Istenre kérlek!
– Én nem ismerek semmi rokoni köteléket, csak hivatalbeli kötelességet.
Ez gyilokdöfés volt az anya szivének. A báróné kebléhez szorítá a két
kezét.
– Óh Isten! Küldj rám rögtöni halált! – Hogy ne érjem meg ennek az
órának a végét. – Hisz annyian meg tudnak halni egy percz alatt a
fájdalomtól s ennél a fájdalomnál nem volt nagyobb soha. Ölj meg Isten!
Mert különben én magam ölöm meg magamat! – Óh, mert azért bünhődni kell,
hogy ezt az embert én hoztam a világra!
A tántorgó úrhölgynek Manga sietett támogatására. A czigányasszony nem
félt. Neki nem volt semmi veszteni valója. A bőre is elég durva, nem fél
a korbácstól.
– Türtőztesd a fájdalmadat nagyasszonyom. (Elég hangosan beszélt, hogy a
körül állók meghallhatták.) Nem téged öl meg az Isten azért, hogy ezt a
szörnyet a világra hoztad, hanem engem. – Én szültem ezt az Isten
ostorát! – Én tettem azt az átkozott csalást, hogy azon az Istenharagja
éjszakán elcseréltem a két újszülöttet. – Az ott a te fiad, az a jámbor,
az a dicső, a művész. – Ez pedig, ez a gyehennaember: az én fiam! – Azt
hittem, jót teszek vele, mikor beloptam őt az úri palotába. – Azt
hittem, ha a farkaskölyket oroszlán fészkébe teszik, oroszlán lesz
belőle. – S lett belőle farkas, a ki mindnyájunkat összemar.
Aranka fölsikoltott.
– Minő meggyalázás!
Simon hideg vért szinlelt.
– Megyefőnök úr! Fogassa el ezt a szemtelen czigányasszonyt s
korbácsoltassa ki a városból!
E szóra dühösen ugrott eléje a czigánynő. A szemeit elfutotta a vér, az
ajkai tajtékzottak:
– Engem korbácsoltatsz te meg? Anyádat? Átkozott! A czigányasszony
anyaátkát akarod kipróbálni magadon? Te fölfuvalkodott pöfeteg! – Egyet
fujok rád s össze fogsz zsugorodni, mint a gilvagomba!
Simon fölemelte az öklét, hogy leüsse ezt az asszonyt.
Zoltán megkapta a kezét.
– Egy nőt akar ön megütni? Egy őrültet! Nemes ember ön?
Simon eszére tért e szótól. Jó segítség volt Zoltántól rá nézve a
czigánynőt őrültnek mondani.
– Megyefőnök úr! Vitesse ön ez őrült nőt a kórházba, a megfigyelő
osztályba. Helyezzék el a tébolydába, államköltségen.
Lebegut úr azonban nagy lelkinyugalommal állt ott, két kezét a gyomra
fölött összetéve s egyik hüvelykujját a másik körül malmoztatva s
kategorikus hangon mondá:
– Azt én bizonyára nem cselekszem, bizonyára nem cselekszem.
Simon elképedt e hallatlan refraktáriusságra.
– Hogyan? Ön nem engedelmeskedik az én parancsolatomnak?
– Pro primo, pro primo, én már általánosságban nem engedelmeskedem
senkinek, senkinek; mert én ez órában megkaptam a kegyes
fölmentetésemet, fölmentetésemet a hivatalomtól rögtön és azonnal,
rögtön és azonnal. – Pro secundo, pro secundo, pedig ön sem parancsol
itt már senkinek, senkinek. Mert ha érdemesnek tartotta volna felbontani
azt a hivatalos paksamétát, paksamétát, ön is megtudta volna, hogy az
ideje letelt, ideje letelt. – Önt is elszólítják innen, cum honore, cum
honore. Miniszterium leköszönt, leköszönt. Új emberek jönnek utánunk,
jönnek utánunk. S már most, ha tetszik a báró urnak, báró urnak,
utazhatunk par kompanyi, par kompanyi – Csaszlauig, Csaszlauig.
Mindezt szokott humoros flegmával mondá el a derék emberke.
Simon hasonlított a hipnotizált médiumhoz, ki a delejező parancsára azt
teszi, a mit az mond neki; kivette az oldalzsebéből az odadugott
levelet, fölszakítá, kibontotta, elolvasá.
A levélben ez állt:
«A legkegyelmesebb októberi diploma következtében a magyarországi
municzipiumok helyreállíttatván, uraságod a fölöslegessé vált kerületi
főnökség alól fölmentetik, nyugdij iránti igényei fenhagyatván.» Aláirva
– a magyar kanczellár.
Megrendülve kapott a fejéhez.
«Eldobtak! Mint egy divatból kiment kabátot! A kik bálványt csináltak
belőlem, cseréppé törtek. – Voltam és nem vagyok. – Ma még reszketett
tőlem minden ember s holnap én reszketek mindenkitől. – A talpamat
csókolták s holnap hozzám fogják törülni a sáros talpukat. – Ha el
vagyok temetve már, miért nem tudok meghalni?»
Talán csak gondolatában, talán Arankához mondta. Talán hangosan, talán
csak lelkében felelt rá neki Aranka: «Miért futottál ide? Miért nem
maradtál Budán?»
Valami moraj zúgott körülötte, a fölszabadult elnyomottak első szabad
föllélegzése, a káröröm és az elégtétel suttogó szava. Érzé, hogy tenger
ez, melybe ő elsülyed. – Egyet vetett magán s ismét a felszinén volt. –
Fölemelte a fejét daczosan.
– Jó! – Tehát ha nem vagyok sem kerületi főnök, sem a gróf testvére,
akkor kérhetek tőle elégtételt azért a sértésért, a mit szemembe vágott.
Meg akart halni.
– Szolgálatjára állok uram. Nevezze meg a segédjét.
Simon széttekintett. Van-e még itt valaki, a kit félig-meddig hivének
tarthat?
– Én gróf Ingoványi urat kérem föl.
– Én pedig Kalászi ügyvéd urat.
A két megnevezett félrevonult egy szögletbe, egymással halkan értekezve.
Aranka fölsóhajtott, némi árnyékával az elégültségnek.
«Végre egy férfias cselekedet! Csak meg ne bánja holnap reggelig.»
Anna báróné siró arczát eltakarta.
– Óh, milyen szomoru nap ez!
Ingoványi és Kalászi urak előjöttek a zugból s a feleikhez lépve,
valamit sugtak azoknak a fülébe.
Simon és Zoltán szótlanul intének helyeslést.
Az ügy a szokott útjára volt terelve.
A czigányasszony nem türtőztethette a diadalérzetét. Oda szólt a bukott
nagyságnak:
– Összezsugorodtál már, mint a gilvagomba! Utólért czigányasszony
anyádnak az átka gyorsan, úgy-e? – S te még fegyverbe mered szólítani
ezt az igazlelkü embert? Áldott legyen az a fegyver, mely azt a te
fekete véredet kiontja!
Simon összeborzadt. Babonás volt. Ez a varázslónő egy ráfujással hüllővé
változtatja, a kire megharagszik. Az lett ő már. Mesebeli
tündérherczegből utált varangy, tündérherczeggé is a czigányasszony
tette, hüllővé is az tette.
A kihivás és a vele járó körülmények nyilvánosan történtek meg. Kinos
feszültség uralta az egész társaságot. S e nyomasztó hangulat közepett
egyszerre csak belebben nagy lihegve, kipirult orczával a társaság közé
Citera, kezében a hangjegygyel.
Még csak sejtelme sem volt arról, a mi itt történt az alatt, a mig ő
odajárt. Azzal a madárszerűen csengő hangjával szólt Arankához, a kit
legelébb meglátott:
– Itt van az Arditi csók-keringője. Könnyen rátaláltam. Ott volt kitárva
a zongora támlányán.
Általános volt a hatás.
Aranka megrettenve utasítá el magától a hangjegyet. El volt árulva, hogy
ő itt e társaságnak énekelni készült. S még a Csók-keringőt! Kinek a
kedvéért?
Simon szikrázó szemekkel nézett a neje szemébe.
Manga vad dühvel emelte a két kezét a feje fölé.
Anna báróné összekulcsolt kezekkel borult Zoltán vállára.
Az egész társaság fel volt förmedve.
S ez elszörnyedt arczok közepett ott állt nevető, hűséges, gömbölyü,
piros arczczal a kis barna menyecske; a keble lihegett a nagy sietéstől.
Mikor aztán körültekintett s meglátta az arczokon a különféle nehéz
indulatok kifejezéseit: elmult az arczáról a mosolygás, szemei
rémlátásra nyiltak föl s midőn megpillantá Simont Aranka mellett, akkor
egyszerre, mint a villámlobbanásnál, látta meg a veszélyt, a melybe
küldve volt s iszonyattal dobta oda a hangjegyet Aranka lábához s aztán
Manga keblére vetette magát, arczát elrejtve annak a kendőjébe.
Simon durván kapta meg Aranka kezét. Sietve tüntek el mindketten a
társaságból.
E tragikus momentumban belépett a világ legprózaibb embere, a szinpadi
rendező.
– Hölgyeim és uraim! Méltóztassanak a páholyaikat elfoglalni. A művész
úr sürgeti az előadás megkezdését.
Barkó Pali akkor eltávozott, a mikor az ultimátumát elmondá. Semmit sem
tudott az azóta történtekről.
Az urak pedig gondoskodtak róla, hogy az előadás végeig senki hozzá ne
férhessen a művészhez, a ki elmesélhetné neki a nevezetes fordulatokat.
Hisz akkor nem tudna játszani többet. Hermetice elzárták a külvilágtól
két óráig. A feleségét sem eresztették hozzá. Ollósit pedig bezárták egy
öltözőbe.
– Hát már most az aranykoszoruval mi fog történni? kérdezé az alelnöknő.
A rendező arra is tudott felelni.
– A művész azt kivánja, hogy olvasztassák be s az árán vegyenek a
kisdedek számára téli ruhácskákat.
Kezdhetik a nyitányt.
Barkó Pali úgy játszott ezen az estén, a hogy még soha sem hallották
hegedülni.
Hogy az előadás alatt a szinház össze nem szakadt a taps és
diadalordítástól, az azt bizonyítja, hogy igen szilárdul van megépítve.
XI. FEJEZET. A RÁKFORDÍTÓ NAP.
Más időben talán nagyobb izgalmat keltett volna az a botrány, a mit a
czigányasszony goromba kifakadása Simon ellen okozott.
A legtöbb ember előtt azonban Manga nem fedezett föl titkot. Régóta
suttogták azt úton-útfélen, hogy Simont és Palit kicserélte a bölcsőben
a czigánydajka. Simon maga is hallotta azt s ezért volt az a véghetetlen
gyülölete a czigányok ellen. Ezért üldözte őket. Demonstrált vele. A
Mangát képes lett volna egy mosolygó ránézésért máglyára vettetni.
Fokozta az indulatoskodó hangulatát, hogy minden ember szeméből azt a
gondolatot olvasta ki: «azért te mégis csak czigány vagy!» Dühös volt
Palira azért, hogy az urak úgy szeretik s különösen, hogy Anna báróné és
Zoltán gróf minden alkalmat észrevesznek, a melyben gyöngédségüket
tanusíthatják iránta. Az elcserélt fiut, testvért beczézgetik benne! Nem
hihette, hogy az a hizelgés csak a művésznek szól.
Anna báróné maga is hallott erről a mondáról s nagy lelki nyugalmára
szolgált, hogy Palit, a czigányfiut, gyermekkora óta úgy szerette, mint
saját gyermekét; mikor a házától elvitték, akkor is gondoskodott róla.
Öröme telt benne, hogy ez a fiu hogy vívott ki magának hirt, nevet! Hát
még az a boldog családi kép! Az a kis ház, kerttel körülvéve, ott a
sétány végén, a hol a muzsikus családja lakik! Talán ezért vonta Anna
báróné Citerát a családi körébe. Titokban ajándékokat küldözött nekik.
Mikor Manga fenszóval elkiáltá: «Az a te fiad! Az a derék, becsületes!»
egy vádló dobbanással sem háborítá a szive. Mindig úgy érzett iránta.
Az idegeneket pedig, a kik a lappangó mondáról nem tudtak, megnyugtatá
Zoltánnak az a mondása, hogy a czigányasszony őrült.
Kellett is ahhoz jó nagy adag őrültség, hogy egy czigányasszony a
hatalmaskodó kényurnak, a kitől még akkor mindenki rettegett, a szemébe
mondja: «te az én fiam vagy!»
Csak egy ember nem tudott erről semmit: – Pali.
Az egész közönség annyira szerette a művészt, hogy mindenki félt
elárulni előtte, hogy ő nem a czigány ivadéka. Féltek, hogy akkor
leteszi a hegedűt s nem muzsikál többet.
Csak neki lesz ez kínos meglepetés, ha megtudja.
Azonban ezt az egész mendemondát eltakarta egyszerre az országra szóló
nagy catastropha: megbukott a kormány, vele együtt az egész rendszer,
valamennyi eszközével; visszatér a régi szép szabadság! Ki beszélne itt
többé czigány asszony elcserélt purdéiról. Váratlanul, de nem hivatlanul
beköszöntött a nagy sorsfordulat.
Mint a hogy a vidatáncz láza ragad ránézésből, úgy terjedt el egyszerre
az izgalom a szinházi közönségben, egyik ember arczáról a másikéra
szállt a lelkesedés, a rég nem érzett öröm. Uj élet lesz! Szabadság
lesz! A nemzet ismét nemzetté lesz! Itt hagynak bennünket mind, a kiket
gyülöltünk; visszatérnek, a kiket szerettünk! Ezt megértette minden
ember.
Mikor a művész hegedűje nem szólt, olyan zaj volt a szinházban, hogy
pániknak lehetett volna nevezni; az átellenes páholyokból beszéltek át
egymáshoz az urak, nevettek, hahotáztak, mindenki magyarázta egymásnak a
történteket, egy-egy ujon érkező referálta a legközelebbi tíz percznek
az eseményeit, tíz percz már egy stádiumot képezett.
… Lenke Simonék palotájában nyakra-főre pakolnak, a nehéz bagázsiát még
az éjjel előre küldik Nagyváradra.
… A casino illuminálta az ablakait, utána az egész utcza, a piacz
fényárban uszik.
… Lenke Simon a katonai parancsnokhoz kocsizott zárt hintóban az
éjszakai kihágások meggátlása végett…
… A fiatalság macskazenét szándékozott adni Lenke Simonnak; hanem aztán
higgadt hazafiaknak sikerült a lelkesedést más irányba terelni.
Fáklyászenét fognak adni a casinónak…
… A katonai parancsnok azt válaszolta Lenke Simonnak, hogy ő neki
utasítása van a katonai erőt beavatkozásra nem alkalmazni; miatta
énekelhetnek, muzsikálhatnak az utczán, a mennyit és a hogyan akarnak…
… A fiatalság elhatározta, hogy a parancsnoknak is fáklyászenét fog
adni…
… Lenke Simonék kiköltöztek a palotából a vendéglőbe, ugyanazokba a
szobákba, a miket már egyszer meglaktak…
… Ujabb hír érkezett Bécsből! Ki vannak nevezve a főispánok. Gróf Bárdy
Zoltán lett a megyének főispánja…
Csakúgy rengett a szinház az éljenzéstől, mikor Zoltánt meglátták a
páholyban.
És a mellett nagylelkű is volt a közönség. Lebegut urat mindenki
kézszorításokkal traktálta. Most emlékeztek rá vissza, hogy mennyi jót
tett a maga hatáskörében; segített a kin lehetett, enyhítette a szigorú
rendszabályokat; sajnálták, hogy megválik a várostól! Mikuláj urat pedig
épen vállra emelve hordozták körül azért a derék felszólalásáért: «Nem
vagyunk Muszkaországban. Kegyelmes úr! Inkább megyek kapálni!» Nem oda
Buda! Itt marad! Megválasztjuk a restauration törvényszéki ülnöknek!
Csak Palinak nem volt semmi tudomása arról, a mi a külső világban
történik, őrizték, mint egy zárdanövendéket, hogy semmit meg ne tudjon a
nagy országváltozásból. Az tönkre tette volna a művészetét. Ő folyvást
azt hitte, hogy ezt a lázas paroxismust a közönségben az ő hegedűjátéka
idézi elő. Igaz, hogy remekül játszott, megérdemelte a felmorajló
tetszésvihart. Az is érdemül volt beszámítható neki, hogy az
aranykoszorút visszautasítá. Hogy fognak a kis gyermekek örülni a
karácsonyi ajándékoknak! Hajh, de most a nagy embereknek volt a
karácsonyja: a Messiás születésnapja, tele a karácsonyfájuk minden
játékszereivel a reménységnek.
A szokatlan lelkesedést odamagyarázta a művész, hogy a közönség
demonstrál a zsarnok ellen. Az megtiltotta neki a nemzeti dalok
eljátszását, s ő a tilalom daczára adja azokat most elő.
Egészen megerősíté ebben a hitében az a jelenet, a mi a hangverseny
utolsó részlete után következett.