csatolta, a remegés, a holdkóros szemek. Háta mögött állt a férje, Simon
báró, a kinek vastag vonásokkal volt arczára festve a vádlott bűnérzete;
nem mert előrelépni, hogy a testvérét üdvözölje, csak a hosszú bajuszát
huzogatta a szájába. És Zoltán sem nézett rá. Hanem a helyett a
megyefőnökkel szorított kezet. Ennek a kis emberkének milyen öröme volt
s ez örömében még a felesége is osztozott. Az asszony nevetett. Ez pedig
csak önkénytelen jöhetett neki, mert őtet suttogva nem lehet utasítani.
Anna előtt egy titok lobbant föl egyszerre, egész megőrjitő
világosságában. Nem a megyefőnök volt az, a ki Zoltánt feladta az
elfogott levél miatt, a hogy ő vele eddig elhitették, hanem Aranka maga.
Az özvegy báróné ajkai megnyiltak, kezét fölemelte, hogy Arankára
mutasson vele; közel volt hozzá, hogy felsivalljon:
– Te voltál az árulkodó!
S akkor neki fog rohanni ennek az asszonynak és rongyokra tépi s a
hajánál fogva hurczolja ki a teremből!
Zoltán észrevette a hatást s szépen eléje került a katasztrófának.
Manga egy tálcza czukorsüteménynyel kinálta meg.
– Jaj, édes Manga, nem árestáns gyomrának való ez! Nincs egy kis
törökbuza pogácsátok?
– A szakács gulyáshust csinált a cselédeknek.
– Az lesz nekem jó, meg egy kis puliszka kászuturóval.
Azzal az anyja elé állt.
– Oh te drága kedvesem, te tudtad én nekem olyan fölségesen készíteni
azt a mennyei eledelt, a kászuturós málépuliszkát. Micsoda tökéletessé
tennéd vele az én boldogságomat a mai napon.
Ezzel le volt fegyverezve minden harag. A tragikai hősnő, a háziasszony
szerepének említésére elfelejté azt a másikat. A fiának a kivánsága
valami jó anyafőzte után elfelejteté vele a gyanut, a haragot, az
őrjöngő dühöt. Egyszerre földerült az arcza.
– Igen! Igen! Hiszen én vagyok itt a háziasszony! Lesz minden jó, édes
fiam! Sietek! Gyorsan meglesz. Már most majd én traktálom meg a
vendégeket!
Micsoda diadal volt ebben a szóban.
Majd most tudja meg az uri társaság, hogy mi a különbség háziasszony és
háziasszony között. Amott limonádék, kráflik: emitt magyaros vacsora.
Nem is frázisokból áll ám az anyai szeretet. A kedvencz ételeket
kitalálni és jól elkészíteni, ez a hajdani jó anyák gyöngédsége.
Még egyszer megölelte a fiát.
– Hiszen ma születésed napja van.
S azzal elsietett, odakinn lehetett sirni.
Zoltán pedig aztán szerklt tartott (magyarul «kör») akár egy potentát a
maga szalonjában. Sorba vette a vendégeket. Mindenkihez volt valami
lekötelező szava.
Csak Simont nem látta meg.
– Kedves Mikuláj úr! Még nem voltam olyan szerencsés, hogy ő nagyságának
bemutatott volna. Nagyon örvendek! Méltóztatik a szinházba járni? Csak
operákba? Tetszett lenni sok bálban a farsangon? Hogy már nem tánczol?
Az képtelenség! No a legközelebbi pikniken nekem ajándékozzon egy
franczia négyest.
Majd Balambér urat vette elő.
– Ejh Bala bácsi. Alig ismerek rá, úgy megfiatalodott. Ej, ej! Gyanus
dolog. A szakállát levenni. Nem félti őt, nagyságos asszonyom? Nagy
hamis az én Bala bátyám. Szeret félrekacsingatni.
Balambér urnak pedig semmi sem tetszett olyan nagyon, mint ha azzal
gyanusították, hogy «nagy hamis!»
Még az ujságirót is megszólította, sőt mind a két kezét megfogta, úgy
interpellált hozzá.
– Kedves barátom, édes Ollósi úr. Ugyebár, nem fogja az esetemet kiirni
az ujságába? Fogadja ön meg anyjának a csontjaira.
– Kérem, az anyám még él.
– Annál inkább. Nem fog ön regényt irni az esetemről. «Tíz hónap a
josefstadti kaszamátákban.» Megigéri?
– Megigérem; de nem hiszem, hogy megtarthassam.
Aranka ezalatt visszaerőszakolta elvesztett nyugalmát. Halkan dörmögé
Simonhoz:
– Ez az egész egy rossz álom! Kinek a keze van ebben?
Aztán, hogy Zoltán ismét a közelébe jutott, ő kezdett vele beszélgetést.
– Gróf ur. Minő szerencsés fordulat az, hogy ön most itt van. Nem
vártuk, hogy olyan gyors sikere legyen az általunk legfelsőbb helyen
beadott kegyelmi kérvénynek.
– Nem kegyelem utján szabadultam ki, kedves ángyom. Nagyon egyszerű
ennek a magyarázatja. A felsőbb biróságnál rájöttek, hogy az egész
ellenem támasztott feladás hamis volt. Az én nekem tulajdonított levél
otromba hamisítás, egy sikkasztásaiért elbocsátott sáfáromnak a
koholmánya, a ki ezt be is vallotta.
Arankának eszébe jutott, a mit Pali mondott neki erről a levélről. A
czigánynak milyen finom érzése van!
– Tőlem aztán szépen bocsánatot kértek a tíz hónapi letartóztatásért, én
pedig szépen megköszöntem nekik, hogy tíz hónapig eltartottak az állam
költségén. Ezalatt legalább voltam valami. És mostan megint leszálltam a
magas paripáról: hazajöttem s vagyok megint «Senki Pál».
– Oh mi nagy aggodalommal voltunk eltelve az ön sorsa miatt, mondá
Aranka, visszanyerve nagy hirtelen színjátszói tudományát.
– Tapasztaltam, kedves sógorasszony. Az enyhítésekben, miket velem
éreztettek, a kikre neveltetésem bizva volt, felismertem a te jóltevő
kezedet. Különösen nagy hálára vagyok lekötelezve irántad, hogy
távollétem alatt, szegény gyászbaborult anyám helyett, a házi asszony
tisztét viselted.
Minő gyilkos ironia.
Aranka az ajkába harapott. Ebben a szóban a felmondás is meg volt adva.
Mától fogva megint Anna báróné a ház asszonya. Az ur Zoltán.
Hát a kegyelmes úr? meg a neje? Mi itten már most? Vendég? Zsellér? Vagy
megtűrt atyafiság?
Az egész társaság összesugdosott. Mindenki kényelmetlenül érezte magát.
Zoltán vette észre, hogy a társaság ugrásra áll készen. Sietett elejét
venni a feszélyezett állapotnak. Olyan hangosan, hogy mindenki
meghallhatta, mondá Arankának:
– Különösen nagyraveszem azt a gyöngéd figyelmedet, kedves sógorasszony,
hogy hazaérkezésemnek a megünneplésére ilyen diszes társaságot
gyűjtöttél össze!
S nagyobb nyomatékul a karja alá vonta Aranka kezét s úgy fordult a
társaság felé.
Ez a tüntetés tetszett a vendégtársaságnak, annál kevésbbé a deplaszált
kegyelmes urnak, a kit Zoltán még mindig nem akart észrevenni. Az csak
magában dult-fult.
Igazán tréfásnak találta mindenki ezt a helyzetet.
A jelenlevők mindegyike tudta a kulisszák mögött történteket. Hogyne?
Provincziális székvárosban úgy kiszivárog a titok, mint a kéneső a
szarvasbőrön át.
Aranka egykor Zoltán menyasszonya volt, azután a kormányzó pártfogoltja,
majd a féltestvér felesége, azt is tudta, a ki akarta, hogy Zoltán
felségárulási perének ki volt megindítója?
És most a fölmentése és kiszabadulása után karöltve sétál a saját
termében a rab az árulkodóval, hajdani kedvesével.
S minden szavával finom illó mérget szagoltat vele.
– Te tudtad ugy-e bár, hogy ma megérkezem? Hogy ne? Legelső kútforrásból
értesülhettél róla. Holnap első dolgom lesz a Durchlauchtnál
tiszteletemet tenni s megköszönni a kegyes közbenjárását. Itthon van-e?
Aranka szeretett volna egy késdöféssel felelni erre a kérdésre.
– Nem tudom. A férjem fogja tudni. Kérdezze tőle.
Zoltán pedig a helyett, hogy az egyenes utasításra hederített volna, azt
ragadta meg, hogy «hát mi nem tegezzük egymást?»
– Azóta még nem találkoztunk, hebegé Aranka.
– «Azóta!» De hát milyen dátumtól számítjuk ezt a hedzsirát! Most
vagyunk a fruktidór hónapjában. Utoljára találkoztunk a brümérben. Ugy-e
hát? Leydeni János koronázása alkalmával! Milyen hiven tapsoltam én
akkor «Fides»-nek! Emlékezetes egy este volt!
Aranka közel volt hozzá, hogy elájuljon.
Zoltán a társasághoz szólt.
– Kérem, tisztelt hölgyeim és uraim. Folytassák a mulatságot, a hol én
megérkezésemmel félbeszakítottam. Tessék zenélni, tánczolni, zálogosdit
játszani. Én magam is mulatni akarok ma. Duplán születésnapom van. Annak
megiszszuk ma az áldomását. Az én szeretteim között, a kik olyan várva
vártak. Ah! itt a whisztasztal felterítve. Ez az én kedvencz játékom.
Mindjárt összeállítunk egy játszó társaságot. Szabad egyiknek kérnem a
kegyelmes asszonyt? (Már nem tegezte). Úgy tudom, hogy nagyon jól
játszsza a whisztet.
Ez megint egy méregcsepp. Csak a házi asszony nem ülhet le kártyázni.
Aranka már játszhatik whisztet.
Némán inte fejével, hogy beleegyezik.
– Harmadiknak a megyefőnök urat kérném, mondá Zoltán.
Lebegut úr odatoppant egyszerre.
– Ezer örömmel, ezer örömmel! De csak fél krajczárban.
– Hát negyediknek? Zoltán szétnézett a társaságban, ki volna itt
kártyafogható ember?
– Tán a kegyelmes úr? monda Lebegut. A gróf úr öcscseura?
– Ah, az öcsém nem ért hozzá. Úgy játszik, mint a bot. Jőjj ide Pálom!
egészítsd ki a pártit.
No még csak az kellene, hogy Palit oda ültesse a whisztasztalhoz,
vizávinak Arankával. Az elébb ki akarta dobni a másik háziúr.
A művésznek több esze volt, nem állt rá:
– Én nagyon gyöngén játszom a whisztet.
– Az a legnagyobb érdem a whiszt-játéknál, ha az ember elismeri magáról,
hogy rossz játékos. Csak te foglalj helyet.
Ez már Simonnak mégis sok volt.
Kínos zavarodás és elfojtott düh kifejezésével arczán kerülgette
Zoltánt, mozdulatai elárulták ideges trémáját. Most már egészen oda
furakodott mellé, hogy okvetlenül találkoznia kellett Zoltán
tekintetével.
Barkó Pali csunya kelepczében érezte magát; lehetett látni, nem az
arczán, hanem a felhuzogatott vállain. A czigánynak a két válla szokta
elmondani, hogy szeret valamit nagyon, egy kicsit, félig, vagy «kell az
ördögnek.»
A Manga theát hordott körül csészékben. Odasomfordált Pali mögé s a
fülébe sugott czigányul:
– Iszkiri more! Eredj haza a feleségedhez! Nem jó itt neked!
Lebegut urnak valami mentő ötlete támadt, a mivel ketté vágni remélte
ezt a furcsa bonyolult helyzetet. Elemelt egy theás csészét a Manga
tálczájáról s az egész társaságnak szóló hangon ilyen felköszöntésre
buzditá fel magát:
– A gróf úr szerencsés hazaérkeztére!
Ez a toaszt általános viszonzásra talált.
– Nem, uraim! kiálta Zoltán. Toasztot borral szoktunk köszönteni.
Azzal, mintha csak épen most venné észre Simon bárót, vagy mintha
folyvást megszokta volna, hogy együtt van vele, szép nyájasan,
atyafiságos bizodalom hangján szólt oda neki:
– Ugyan édes öcsém Simon, légy olyan jó, eredj az irószobámba, vedd elő
az asztalfiókomból a belső pinczémnek a kulcsát. Tudod hol áll? S hozass
fel a Jánossal a mi kedves vendégeinknek abból a 34-iki rózsamáliból
vagy husz palaczkkal.
Hiszen nem volt abban semmi gorombaság. Bátyja szólt az öcscséhez, az
idősebb testvér, a ki birtokosa a háznak, a jószágnak, az ifjabbhoz, a
kit nem illet meg semmi, de a kivel szivesen megosztja mindenét. Ha
Simonban csak egy csepp lett volna az ős magyar kedélyből, legfeljebb
azt a tájszólamot vágta volna vissza Zoltánnak, hogy «magad, uram, ha
szolgád nincs!» De idegen volt annak teste-lelke. A sértett ambiczió
fortyant fel benne. Hátra vetette a fejét dölyfösen s recsegő hangon
szólt oda:
– Uram? Én a kerületi főnök vagyok!
Lehet, hogy ezt még Zoltán nem tudta. Talán észre sem vette azt a
gomblyukba akasztott rendjelt? Idején volt őt figyelmeztetni rá, hogy a
villámok légkörében jár. A kit ő most borért küld, az egy excellenciás
úr!
Erre Zoltán a legártatlanabb nyájassággal mondá:
– Nem tesz semmit, azért te is ihatol abból a rózsamáliból.
Mintha ő volna az, a ki testvéri szivének kifogyhatatlan jóságából
megkegyelmez eltévelyedett öcscsének.
S a vendégsereg nemhogy elszörnyedt volna e megsértése fölött a
hivatalos rangtekintélynek, sőt itt-amott egy kis kárörvendő kunczogás
volt hallható. Ha a hivatalfőnök tyukszemére gázolnak, az mindig
csiklandó hatást idéz elő az alárendelteknél.
Simon e szóra mérgesen fordult meg s a könyökével kiüté a háta mögött
settenkedő Manga kezéből a theás tálczát. A findzsák mind a földre
potyogtak, némelyiknek le is törött a füle.
– Ostoba lud! Kiálta Simon Mangára, mintha az volna ennek a balesetnek
az oka.
Manga sietett felszedni a lehullott csészéket a tálczára s igazi czigány
filózofiával okoskodott magában:
– Ne haragudjál már! Hisz a gróf porczellánja törött már össze; nem a
tied!
Aranka odasietett a férjéhez. Itt ma már nem jön össze a whisztparti!
Zoltán is fordított egyet a dolgon. Palihoz intézte a szavát.
– No hát édes Palikám, ha már kártyást nem tudsz játszani, játszszad
azt, a mit jól tudsz. Huzd el nekem az én kedvencz nótámat: «Megvirrad
még valaha.»
– Ha a háziúr parancsolja. Szólt engedelmesen a művész s azonnal
hátravonult, az előszobában consignálva ácsorgó czigányokat értesíteni a
történendők felől s nemsokára fölzendült a gyönyörű szép őskori magyar
dal zenéje, a melynek szövegét mindenki utána dalolja magában, a ki
hallja: «Megvirrad még valaha! Nem lesz mindig éjszaka, A magyarnak.»
De már ezt az insultust nem állta ki a kegyelmes úr.
– Menjünk innen. Mondá a nejének. Ez az ő háza.
És a kegyelmes úr a kegyelmes asszonynyal együtt éjnek éjszakáján
átköltözött az eddig lakott palotából a vendéglőbe, a nélkül, hogy
valaki marasztalta volna.
A vendégei pedig mind ott maradtak. S a mint a városban elterjedt a
hire, hogy Bárdy Zoltán gróf hazaérkezett s ő tartja most a
születésnapját, egyszerre vége volt az epidemiának, a kik meghivást
kaptak s azután leköszöntek a mai estélyről, hirtelen toilettet
csináltak, nem fájt már se kezük, se lábuk, siettek a társaságot
kiegészíteni.
Éjfél tájon Anna bárónő feltálaltatta a pompás vacsorát. A lakoma után
pedig tánczra kerekedett a fiatalság, s tartott a vigasság kivilágos
kivirradtig. Lebegut urnak olyan kedve kerekedett, hogy egyre danolta,
akármit huztak is, a maga nótáját: «Csak úgy iszik bujában, Kifordított
bundában.»
És Lenke Simon ott hallgatta a vendéglői szállása ablakából a szünetet
nem tartó zenedöngést, mely a Bárdy palotából áthallatszott hozzá.
Pedig a policzáj órát is rég meghaladták már, még is muzsikáltak! S
minden tánczzene után ujra fölhangzott, hogy: «Megvirrad még valaha. Nem
lesz mindig éjszaka, A magyarnak.»
Szerette volna a nyakát törni, a magyarnak is, a czigánynak is, a
grófnak is, a kiért huzzák, a kivel huzatják és a ki huzatja.
De nem tehetett ellenük semmit. Hisz az ő saját meghivott vendégei
voltak ott együtt, Egész éjjel gördültek a hintók. Most már mennek! Maga
a rendőrkapitány is ott tánczolta a csárdást.
VIII. FEJEZET. A MÉREG-VETÉS.
Lenke Simon, mikor első furiájában rögtön elhagyta a Bárdy-palotát
(eddigi hivatalos lakását), a feleségén kívül egyébre sem gondolt. Se
komornyiknak, se kapusnak nem szólt semmit, hogy késő éjszaka hová megy;
csak rohant, mint a felvert vadkan. Jó szerencse, hogy a szemfüles
ujságiró észrevette a meteorhullást s utána szaladt. Utólérte az utczán.
Annak aztán elmondá, hogy a vendéglőben fog hálni s egyuttal utasítást
adott neki, hogy ha majd vége lesz a dinom-dánomnak, jőjjön fel hozzá s
referáljon róla, hogy mit látott és hallott.
Ollósi úr titkos besugója volt Simon bárónak.
Egész a hotelig elkisérte a menekülőket; ott ő lármázta föl a szolgáló
személyzetet, két szobát nyittatott a számukra, a szobalányt avizálta,
hogy a kegyelmes asszony számára készítsen hársfaherbatét és hideg
borogatást, mert erős migraineje van, a pinczérrel pedig szamovárt és
egy palaczk rumot vitetett föl a kegyelmes úrnak, a ki az éjjel fönn fog
maradni, sok irnivalója lesz. – Minden akként lett végrehajtva.
Azzal Ollósi úr nyargalt a nyomdába, megirta a reggeli lap számára a
nevezetes ujdonságot, cicero durchschossen czikknek. Aztán hirtelen
versbe szedte az egész tréfás esetet: fölséges paskvil kerül ki belőle.
A metronpás czimborája volt, az szedte ki: reggelre ki lesz nyomva és
szétosztva.
Hát ugyan ki irná a gúnyverseket a kegyelmes urra más, mint a saját
lajbzsurnalisztája. A jó spion előre is, hátra is csuszik, mint a kurta
kigyó, a kiről azt hiszik e miatt, hogy két feje van.
Aranka lefeküdt az egyik szobában; rosszul volt! Simon pedig leült az
asztal mellé egyedül; megparancsolva a pinczérnek, hogy résen legyen, a
mikor csengetni fog neki.
Hozzá fogott, hogy tudósítást irjon – a kormányzónak, a helytartónak és
a miniszternek.
Egy betü sem jött ki a tollából. El volt a feje butulva. Azt sem tudta,
hol kezdje el?
Előtte lobogott a meggyújtott rum a theás csészében. Annak a zöldes kék
lobogványa kisértetes világítást adott az arczának. Olyan volt, mint egy
galvanizált halott.
Forrott a lelkében a méreg! Agyában egyik torzpofáju szörny a másikat
kergette.
Mekkora csalódás! Bizonyosra vette már, hogy az elitélt Bárdy Zoltán
birtokait neki fogják adományozni, s most azt egyszerre szabadon
bocsátják, mint ártatlant. Ki kontárkodik odafenn?
A hazatérő előbb előkelő gőggel fitymálja, majd kihivó módon megsérti
őt, a hatalmas főnököt s az inzultusra a jelenlevő vendégek nem hogy a
megbántott főnökért megtorlást vennének, ha egyébbel nem, hát azzal,
hogy vele együtt ott hagynák a kivilágított termeket, nem! mind ott
maradnak, a hazatértnek gratulálnak, megiszszák a rózsamáliját s
tánczolnak a nótáira.
Minő boszút álljon rajtuk?
Föl-fölugrott s nagy léptekkel járta végig a szobát.
Még az is bántotta, hogy a mai ünnepély kedvéért új csizmát huzott föl s
az kegyetlenül szorította a tyukszemeit. Becsengette a pinczért.
Hozatott magának papucsot, a csizmát lehuzatta a lábáról s kiadatta a
háziszolgának, hogy reggelre fényesítse ki.
Papucsban aztán könnyebb volt a föl s alá járkálás.
Kiken álljon boszut? És mi módon?
Nagy hajlama volt a kegyetlenkedésre.
Az ő agyában született meg az a praktikus eszme, hogy a zsandároknak
tagliát kell adni az elfogottakért, az azokra kimért büntetés kvalitása
szerint. Egy éven alul itélt bünös két forint, azon fölül három forint
és aztán minden további év három forint. Ha olyat kerit kézre a zsandár,
a kit halálra itélnek: azért hatvan forint!
Volt is fényes eredménye e dicső ötletnek. Az első három hónap alatt,
hogy ezt életbe léptették, háromszáznegyvenegy ezer
kilenczszázkilenczven elfogatást eszközölt a csendőri intézmény a
birodalom területén. Volt ugyan polyva is közte, a mi kihullt a rostán,
de mag is csak maradt.
Hej, ha azt az egész társaságot, a mely most a Bárdy-palotában
tivornyázik, «per kompanyi» mind hatvan forintosokká lehetne tenni.
Ha Lebegutra gondolt, akkor arra haragudott jobban. Ha pedig a muzsikus
jutott eszébe, arra agyarkodott. Általában üldözte a czigányokat. A
csendőröknek ki volt adva a rendelet, hogy a hol czigányt találnak
útközben, szekéren, sátor alatt, verjék vasra, csukják be, koplaltassák
meg s mikor szabadon eresztik, verjenek rá egy sort emlékezetnek okáért.
A muzsikus czigányt pedig dugják be a dolgozóházba; tanuljon varrni,
legyen a czigányból szabó!
S még deklamálni mer az ilyen czigány egy előkelő társaságban. S
elcsavarja az asszonyok fejét, hogy egymásután sorba csókolják!
Mért nincs nekünk is Szibériánk!
Lehetett már éjfél után három óra, mikor Ollósi ur előkerült a
dáridóból. – Hajmeresztő dolgokat beszélt.
A vacsorának még most sincs vége. Még mindig az asztalnál ülnek. Most
adták fel a tizedik fogás ételt: a levelen sültet.
Levelen sültet! Ilyent csak nagy urak asztalán látott, a ki látott,
egyszer életében.
S micsoda ivást követnek el! Lebegut úr magyar nótákat dalol, a két
mutatóújját feltartva magasra, mint egy kinai pagódli.
Lebegut dalol.
Még pedig a czigány elé dalol. Ugy, hogy az a fülébe huzza a nótáját.
De hisz ez még álomnak is képtelenség!
– Hát a zsandárfőnök?
– Ott van! Nem hiányzik. Megjelent a nagy muzsikálásra. Aztán őt is
leültették az asztalhoz. Épen most köszöntötte fel Anna bárónét, mint a
Gracchusok anyját.
Simon kaczagott dühében s a papucsokat lekapkodva a lábáról, a
plafondhoz hajigálta.
– Bertalanéjt a gazoknak! Szicziliai vecsernyét! No majd a seprűjét én
töltögetem ki nekik.
Aztán egyszerre átcsapott az ellenkező hangulatba. Hideg vért affektált
s csak ugy magában mormogá a német szójárást: «Geduld bringt Rosen –
Geduld bringt Rosen».
Azzal elbocsátá Ollósi urat. Azt mondta, hogy aludni akar.
Megivott a theához egy palaczk rumot. A mint levetette magát az ágyra:
rögtön elnyomta a tompa kábulat.
Reggel lüktető fejfájásra ébredt fel. Olyan volt a szája ize, mintha
gubicsot evett s timsót ivott volna.
Öltözni kezdett, behozatta a csizmáit. Az egyik sehogy sem akart
felmenni, valami volt beledugva – egy papiros.
Kihuzta, szétnyitotta. Ott volt a legujabb frissen sült paskvill a mult
esteli tréfás eseményekről.
«Gyorsaság, nem boszorkányság.» Azt szokták mondani.
Valakinek, a ki az estélyen jelen volt, arról szatirás verset irni
alexandrinusokban, azt kiszedetni, kinyomatni s reggelre ő
excellencziája legfényesebb csizmájába bedugatni! Ehhez még is csak kell
egy kis boscói tudomány.
Az első meglepetésre nagyot ugrott Simon báró dühében s ki akart
szaladni az ajtón, hogy rögtönitélő biróságot tartson az összes
vendéglői cselédség fölött, hanem aztán csak meggondolta mégis, hogy igy
félcsizmával, félharisnyával a lábán nem volna valami impozáns
megjelenés a folyosón s az alatt, a mig egészen felöltözött,
visszanyerte az önmaga fölötti egyeduralmat. – Dobbal nem fogják a
verebet. – Jobb lesz lármát nem ütni, hanem lesben maradni. – Az
árulónak itt kell a közelben lappangani.
Kopogtattak az ajtón. Belépett Ollósi.
Simon báró olyan közönyös arczot csinált, mint a ki semmit sem tud a
paskvilról.
De nem várt arra Ollósi, hogy a báró igy vagy amugy kezdje a beszédet.
Szaladástól lihegve sietett elmondani:
– Kegyelmes úr! A Durchlaucht az éjjel megérkezett.
Ez sikeres oldaltámadás volt. Ezzel a gunyirat háttérbe lett taszitva.
Simon bárónak várvavárt hir volt ez.
– Megérkezett?
– Az inasától tudom. Le sem feküdt. Rögtön küldte az inasát
excellenciádhoz egy levéllel, az a Bárdy-palotában kereste, ott nem
tudta senki felvilágosítani, hogy hová méltóztatott az éjjel a
főhadiszállását áthelyezni. Én pedig nem mondtam meg neki.
– Azt okosan tette Ollósi. Nem szükség kikiabálni, hogy itt töltöttem az
éjszakát.
– Hát… ez az orr! Mondá Ollósi, mutató ujja hegyével megpeczegetve a
szagműszerét.
– Hát ha olyan nagyon jó szagoló organuma van önnek, édes Ollósi, nem
tudná kitalálni az illatáról, hogy hol termett ezen az éjszakán ez a
szép mákvirág?
Azzal odanyujtá neki a gunyversezetet, fürkésző oldaltekintettel
pislogva felé, mig azt elolvassa.
Ollósi úr hüledezése strófáról-strófára növekedett. Mikor végét érte, a
loyális elszörnyedés hangján rebegé:
– Ez már infámia!
Simon báró a közönyöst játszotta.
– A tartalom engem legkevésbbé boszant. Elég elmésen van irva. De azt
szeretném tudni, hogy lehetett azt estétől-reggelig megirni, kinyomatni
és az én lábtyümbe becsempészni. Önnek jó orra van. No hát mit
szimatoljon?
– Kegyelmes uram… szólt vonakodva Ollósi, – én nekem van szimatom, de
nem merem nyilvánítani.
– Csak bátran.
– Meghallják.
– Kicsoda?
Ollósi nem felelt, csak a hüvelykujjával mutatott a háta mögötti ajtóra.
– Ah! – Ön azt hiszi, hogy a feleségem?
Ollósi ur sugva mondá:
– Mikor művésznő volt, minden játszótársára irt paskvillokat. Geniális
dolgok voltak.
– De hisz velem jött. Itt van a mellékszobában. Egész éjjel migrénje
volt.
– Mikor az asszonyoknak migrénjük van, olyankor szeretnek leginkább
szatirikus verseket irni. Ez csillapító kura nekik.
– De hogyan juthatott volna ki innen ez az irás?
– Megsughatom. Mikor első izben ide jöttem, láttam, hogy egy ablak
hirtelen felnyilik és aztán becsapódik. A járdán egy sötét alak
felkapott valamit a földről s a mint engem meglátott, elszaladt.
– De hol nyomtatták ki? Hisz a mi nyomdánk ellenőrzés alatt áll
éjjel-nappal.
– Méltóztassék rá emlékezni, hogy a megyefőnök úr irodájában van egy
kézisajtó, a min az utasításokat és kurrenseket szokták nyomtatni.
– Ön azt gondolná, hogy Lebegut bele van avatva?
– Ah! Nem ő maga, hanem valamelyik alárendeltje.
– Jó. Figyeljen tovább is, de ne közölje a tapasztalatait senkivel.
A furfangos tollforgató jól ismerte Simon báró gyengéit. Féltékeny a
feleségére. Képesnek hiszi, hogy az boszantja őt ezekkel a
gunyversekkel. A gróf hazakerült. S hajdan igen erős viszony volt
kettőjük között, a régi érzés feltámadhatott. – De még inkább
gyanakodhatott Lebegut áskálódásaira. – Ezt az embert ő szoritotta hátra
a hivatalos előmenetelében. Ez természetes ellenség volt.